Nemcsak a német speed/power csapat, hanem e sorok írója számára is meghatározó jelentőségű ez a két album: a Rage-et az Execution Guaranteed albummal ismertem meg, és a Trapped!-ig követtem nyomon folyamatosan a zenekar munkásságát. A bemutatkozó Reign of Fear-t is ismerem, de az az anyag nem tett rám mély benyomást, ma már nincs is meg. 1992 után pedig valahogy elvesztettem az érdeklődésem irántuk, és új kedvencek után néztem.
A jubiláló két lemez között csupán 5 év telt el, de így is egy igen látványos ív húzható az egyiktől a másikig, mondhatni, világok választják el a Trapped!-en hallható klasszikus Rage-stílust az Execution… kísérletező korszakától.
Az előzményekről röviden annyit (hiszen arról már a zenekarvezetővel készített interjúnkban is szó esett), hogy a Rage elődjének tekinthető Avenger-t Peavy (Peter Wagner énekes-basszusgitáros) 1983-ban alapította Jochen Schröder gitárossal és Jörg Michael dobossal. Nevüket 1986-ban, a Prayers of Steel debütalbum és a Depraved to Black EP megjelenését követően változtatták Rage-re (mivel Angliában már létezett egy másik Avenger nevű csapat). Még ugyanabban az évben jött a Reign of Fear nevű bemutatkozó anyag, majd egy évre rá mai első jubilánsunk, az Execution Guaranteed.
Amely nem egy tipikus Rage-anyag. Egyrészt útkereső: mintha a banda még nem döntötte volna el, hogy melyik csapáson indul el. Az album dalainak átlagsebessége összességében alacsonyabb, mint a későbbi korongoké, ráadásul több szám játékideje is átlépi az 5 percet, így nem meglepő, hogy az itt hallható 9 nóta játékideje két perccel több, mint a következő lemez, a Perfect Man 12 kompozíciójáé. Mindössze három igazán gyors szám hangzik el (Down by Law, Before the Storm, When You’re Dead), a címadó tétel középtempós, a Streetwolf pedig kifejezetten vontatott. A későbbi Rage az instrumentális szerzeményeket sem igen preferálta, itt arra is hallhatunk példát (Grapes of Wrath).
Még nem igazán ütős a hangzás, viszont feltűnik, hogy – általában a dalok elején – milyen sok a „sallang”, a hangminta. Ma már kissé nevetségesek az akkor még nyilván újdonságnak számító digitális, számítógépes hangzások. Egy kísérletező, sokszínű, már-már azt mondanám, hogy progresszív anyagot hallunk, ami a dallamos-gyors Rage-anyagokhoz szokott fülek számára talán egy kicsit nehezebben is befogadható.
A „progresszív” jelző nem véletlen, hiszen az albumon játszó négy muzsikus közül három (az Avenger, s így a Rage alapítói) 1985 óta egy másik projekten is dolgozott, amelyet úgy hívtak: Mekong Delta. Mint tudjuk, utóbbi zenekart az a Ralf Hubert álmodta meg, aki akkor még „csupán” hangmérnökként dolgozott (többek között a Warlock-kal, a Steeler-rel és a Living Death-szel), ám Peavy kiszállása után a basszusgitárt is a nyakába akasztotta.
A MD bemutatkozó albuma végül 1987-ben, vagyis az Execution…-nel egy évben látott napvilágot. A progresszív thrash csapatot jól ismerők talán több hasonlóságot is felfedeznek a két anyag között, nekem leginkább a tömör részeket hallva, amikor a mély hangú gitár együtt zúz a ritmusszekcióval (például a Mental Decay-ben), jutott eszembe a Rage-nek erről az albumáról a Mekong Delta muzsikája.
Nem szóltam még a negyedik tagról, aki nem más, mint a gitáros Rudy Graf, aki a Warlock-ból 1986-ban igazolt át a csapatba. Nem gondolnám, hogy ez az ő zenei világa volt, nem is ragadt meg a Rage-ben, az Execution… megjelenését követően tovább is állt.
Már az albumot nyitó Down by Law-nál „megdöbbentem” (különösen, hogy erre a legfrissebb Rage-anyag kapcsán is kitértem), hogy az évtizedek során mennyit mélyült Peavy hangja. Másrészt itt nemcsak hogy magasan énekel, de mintha keresné is a megfelelő regisztert: a több különböző hangfekvést ennek megfelelően nem feltétlenül nevezném tudatosnak, inkább – a zenéhez hasonlóan – kísérletezőnek, útkeresőnek. Ami még feltűnt, hogy a basszusgitár is többször kerül előtérbe, jut szólószerephez, mint a Rage későbbi albumain, ahol már az egységesség dominál.
A lemez megjelenését követően a frontember körül a teljes tagság kicserélődött. Jörg Michael onnantól maximális mellszélességgel a Mekong Deltának szentelhette magát (még legalább két évig, onnantól ugyanis Axel Rudi Pell mellett és a Headhunter-ben is feltűnt), a két gitárosnak viszont rejtélyes módon nyoma veszett: a lexikonok azóta egyetlen projektben sem említik Schröder-t és Graf-ot.
Megtanulhattuk viszont két másik muzsikus nevét: a gitáros Manni Schmidt és a dobos Chris Efthimiadis (ex-Atlain) érkezésével a Rage ugyan trióvá alakult, de ez egy cseppet csillapította a csapat „dühét”. Éppen ellenkezőleg, az együttes végre rátalált saját hangjára, beköszöntött a csapat aranykora, és onnantól futószalagon, gyakorlatilag évente jöttek az óriási albumok: az 1988-as Perfect Man, egy évvel később a Secrets in a Weird World, ismét egy évre rá a valamivel halványabb Reflections of a Shadow, majd kivételesen két év kihagyással az együttes hatodik stúdióalbuma, a Trapped!.
Az anyag ismét egy óriási slágergyűjtemény: csak ránézek a dallistára, és a címeket látva máris megy bennem a refrénjük. A kissé keleties dallamvilágú nyitónóta, a Shame on You után máris zúdulnak ránk a tipikus, gyors és dallamos témák az olyan jó kis szerzemények képében, mint a Solitary Man, a Medicine, a Questions vagy a Power and Greed. A kedvenc dalom viszont erről a lemezről (és egyben az egész Rage-életműből) az Enough Is Enough: óriási örömzene (most is borzongok tőle, ahogy hallgatom), amelynek pörgő ritmusára Manni egy remek – dallamos – szólót terít.
A Take Me to the Water egy megfontoltabb dal, de a Peavy által kacskaringós dallammal énekelt verze és a dalvégi felgyorsulás ezt is az emlékezetesebb szerzemények közé tolja. A Not Forever a lemez „lírai” nótája, ezzel együtt ez is duzzad az erőtől.
Az album remaszterizált, 2002-es változatán 6 bónusznóta is helyet kapott, amelyek közül kettő már a – szintén 1992-ben megjelent – Beyond the Wall EP-n is szerepelt. Az Accept Fast as a Shark-ja kapcsán az jutott eszembe, hogy az ilyen ikonikus számokat nem szabad rosszabbul játszani az eredetinél – Peavy-ék nem is játsszák, sőt, a dal, ha lehet, még inkább felgyorsul és dinamikusabban szólal meg a kezeik között.
Az Innocent Guilty is egy jó kis gyors nóta, egyébként semmi extrát nem rejt. A Marching Heroes/The Wooden Cross viszont ismét egy instrumentális tétel, de semmi különleges nincs benne, egy kicsit is feleslegesnek érzem. Akárcsak a Questions demóváltozatát, illetve a már ismert Bury All Life-ot és I Want You-t, amelyek szintén nem a csapat legfényesebb napjait idézik.
A Trapped! a mértékadó források szerint a nemzetközi áttörés kapuját jelentette az együttes számára, amelyet az egy évvel későbbi The Missing Link-kel is sikerült nyitva hagyni. 1994-ben azonban a gitáros Manni távozott a csapatból, amely ezt követően ismét négytagúvá bővült. A dobos Chris még további 5 éven át tartott ki Peavy mellett, az új évezred első Rage-albumát, a 2001-es Welcome to the Other Side-ot viszont a főnök már a másik nagy trió-felállással, Victor Smolski gitáros és Mike Terrana dobos közreműködésével készítette el.
A csapat történetének örömteli epizódja, hogy 2015-ben Peavy újra felvette a kapcsolatot egykori zenésztársaival, Manni-val és Chris-szel, és előbb Tres Hombres néven adtak egy titkos koncertet, majd Refuge-ként néhány fesztiválon is felléptek. Ez a formáció – ha nem is igazán aktív – hivatalosan a mai napig is létezik…
Válasz írása