Dávid Laci egy korábbi cikkében már méltatta a PW idén éppen negyedszázados jubileumát ünneplő albumát, az Into the Everflow-t. És valóban, én is azzal az anyaggal ismertem és szerettem meg Dan Rock-ék muzsikáját. Érdekes, a közvetlenül előtte (A Social Grace) és utána (Mosquito) megjelent lemezekre nem haraptam úgy rá, de aztán jött a Bleeding, amivel a csapat feltette életművére a koronát.
Egy olyan alkotás született, amely talán kevésbé komplex, mint a korábbi anyagok, ám ugyanolyan nem evilági muzsika. Színek és hangulatok kavalkádja, mégis könnyen befogadható. Egyetlen gyengébb dal sincs rajta, csak jók és még jobbak. Etalon, amely látszólag a zenekart is elriasztotta az újabb nekirugaszkodástól (a feloszlásukhoz persze nem ez vezetett). Kreativitásukat maximálisan kiteljesítve, a csúcson hagyták abba 1997-ben, s bár 2010 óta újra léteznek, azóta nem jelentkeztek új anyaggal. Talán nem véletlenül.
Az együttes 1986-ban, még Aslan-ként alakult a kaliforniai San Diego-ban, nevét a tagok két évvel később változtatták meg, utalva hangzásukra, zenéjük hangulatára („elmebeteg keringő”). A progresszív metált játszó csapatot a kezdetektől Buddy Lackey énekes, Dan Rock és Brian McAlpin gitárosok, Ward Evans basszusgitáros és Norm Leggio dobos alkotta. Önerőből kiadott debütalbumuk 1990-ben elsősorban Európában aratott sikert, több rockzenei magazinban is a hónap lemezévé választották.
Az első lemez turnéját követően Dan Rock csaknem végzetes balesetet szenvedett, amikor is egy hídról kötéllel történő leereszkedés során 12 métert zuhant. A következő album, az 1992-es Into the Everflow szerencsére már ismét vele (és a Mekong Delta-s Ralf Hubert produceri közreműködésével) készült. A harmadik lemez, az 1994-es Mosquito zenei producere nem kisebb név, mint Scott Burns lett. A dalok struktúrája ezen a korongon egyszerűbbé, hagyományosabbá vált, ami meg is osztotta a csapat táborát, mivel a rajongók egy része továbbra is szívesebben hallott volna az együttestől komplexebb szerzeményeket.
A lemezt népszerűsítő két európai turnét követően a bőgős Ward Evans távozott a csapatból, a helyére Phil Cuttino került, Buddy Lackey pedig innentől kezdte a Devon Graves művésznevet használni. A zenekar a szokásos újabb két év elteltével vonult ismét stúdióba. A hangmérnöki székben ismét Scott Burns ült, a keverést viszont ez alkalommal Dan Rock és Woody Barber végezte.
A Bleeding, amely a PW negyedik, mindezidáig utolsó stúdióalbuma, végül 1996. július 1-jén látott napvilágot. Az anyag a maga alig több mint 41 perces játékidejével egy mesebeli Travis Smith-festmény mögé rejtett, csodálatos ékszerdoboz. Már a lemezt nyitó Faded kezdő basszusfutamát követő tempóváltások hallatán is csak kapkodjuk a fejünket. A basszus-dob szekció és a ritmusgitár tömör lávaként hömpölyögtetik előre a zenei alapokat, és ezek tetején szörföl a magas hangokért felelős énekes és szólógitáros. A nóta, ahogy az ezt követő szerzemények is, letisztultan szól; űrzene ez, amitől a hallgató éteri hangulatba kerül. Nem véletlenül, hiszen a dallal egy ufó hasítja fel a sötétség szövetét, amelyet az énekes egyetlen szóval jellemez: beautiful. Ugyanez igaz magára a szerzeményre is.
A Locust nyugisabb tétel, de ezt is a dallamok lebegtetik, röptetik. Akárcsak a néhánnyal későbbi Need-et, amely szintén basszussal indít. Cuttino játékát egyébként sem dugták el a háttérbe, amikor nem szólózik, akkor is kihallható a zene egészéből.
A Morbid-ban zongora és vonósok hangja színesíti a megszólalást. Nem csak a refrén, hanem a zene egésze miatt is ez az egyik kedvenc dalom a korongról. A címadó szerzemény egy kicsit vontatott, egzaltált (psychotic) nóta, amelyet a lemez szerintem legjobb száma, a lírai Drift követ. Zseniális gitárdallamokat hallhatunk itt, amelyek nem is annyira szólók, mint inkább hangpászmák, szónikus fátylak. Lackey úgy érzelmes benne, hogy azzal nem válik férfiatlanná.
A Northern Lights refrénjében egy újabb ragyogó dallam szökik szárba, majd jön az újabb csúcspont, a fuvolás My Grave. A Hanging on a String sem volt rossz ebben a kategóriában, de szerintem ez a PW legszebb lírai dala. Az énekes tompítottan, „monóban” kezdi, ami egy az egyben a korai Jethro Tull-t idézi, aztán bejön a normál, a „sztereó” hangzás, és azzal teljesedik ki a nóta a maga teljes szépségében.
A Skeleton talán az album leginkább zaklatott nótája, amelynek hangulatát csak részben feledteti, ám katarzist nem hoz az anyagot záró Freedom? pesszimizmusa. „Alone and free, to go where we’ll never be”: talán ők maguk sem tudták, gondolták akkor, hogy ezt a sort egy több mint két évtizedes alkotói csend fogja követni…
A lemezt népszerűsíteni hivatott turné előtt a gitáros Brian McAlpin bejelentette, hogy családi kötelezettségek miatt nem tud a zenekarral tartani Európába. A helyére Steve Cox került. Az egyik utolsó szöget a banda koporsójába a Phil Cuttino által 1998-ban, promóciós céllal készített Faded-videó verte be: a felvételeken szereplő egyik színésznő ugyanis beperelte a csapatot, mondván, a reflektorok fénye részleges vakságot okozott nála.
Az elhúzódó jogi csatározások, párosulva a tagok eltérő, egyre nyilvánvalóbbá váló zenei érdeklődésével végül a zenekar szép lassú kimúlásához vezetettek. A fedélzetet elsőként Lackey hagyta el, a többiek egy ideig még megpróbálták együtt tartani a csapatot, de aztán ment mindenki a maga útján. Az énekes megcsinálta a Deadsoul Tribe-ot, aztán a The Shadow Theory-t, Dan Rock két instrumentális albumot is felvett Darkstar nevű projektjével, Norm Leggio és Steve Cox pedig a Teabag nevű csapatot hívta életre.
Az újjáalakulásra több mint egy évtizedet kellett várni: 2010-ben még Steve Cox-szal lett teljes a csapat, ám Dan Rock megjelenésével ő lapátra került, a Psychotic Waltz pedig újra az eredeti felállásában működött. Mint fentebb írtam, létezésük azóta csupán koncertekben manifesztálódott; remélhetőleg egyszer még új dalokat is hallunk tőlük.
A Bleeding ettől függetlenül óriási muzsika, a PW pályafutásának csúcsa. Ha nincs is ott 10 kedvenc albumom között, a 90-es évek általam legjobbnak tartott anyagai között mindenképpen. Apropó: látjátok értelmét egy Psychotic Waltz-albumszavazásnak (á la Kyuss)?
Válasz írása