Ha van olyan underground zenekar, amelynek pályafutását gyakorlatilag a legelső lépései óta követem, akkor az a német (Augsburg, Bajorország) Profanity. Még nagyon régen, húsz évvel ezelőtt (Ragyogás fanzine-időszak) első, Shadows to Fall lemezük (1997) kapcsán vettem fel velük a kapcsolatot, és ha nem is napi szinten, de, azóta is tartom a kapcsolatot a főnökkel, Thomas Sartor gitáros/énekessel. (Kizárólag az első két demójukkal – The Transitory 1994, Into the Unforeseen 1995 – nem rendelkezem.)
Az volt az az időszak, amikor Németországban nagyon jó death metal csapatok bukkantak fel, mint például a Kadath, a Mental Aberration vagy a Cerebrocide – igaz, ezek azóta sajnos már nem léteznek. Második nekifutásra a Profanity a Lividity-vel közös Drowned in Dusk EP-t (1999), illetve a Slaughtering Thoughts albumot (2000) jelentette meg, és akkor azt mondtam, hogy a nemzetközi death metal színtér húzónevei közé sorolnak. Aztán jött a Humade Me Flesh 7” EP, amelyet követően hosszú csend következett, a banda minden köszönés, bejelentés nélkül felszívódott. (Ennek okairól nincsenek információim, Thomas majd kifejti az interjúban.)
Visszatérésükre egészen 2014-ig kellett várni, ekkor látott napvilágot a Rising Nemesis Records által gondozott Hatred Hell Within EP, idén pedig a harmadik alkotást vehetjük – végre! – kezeink közé. (Ahogy fentebb kiderült, menet közben új kiadóhoz kerültek.) Kezdeti, szimpla brutális death metaljuk lépésről-lépésre haladt abba a technikás, komplex irányba, ahol ma tartanak, mintegy most (illetve a három évvel ezelőtti kiadvánnyal) nyerte el végleges formáját, arculatát a zenekar. Köztudott, hogy a tagok óriási Suffocation- és Sinister-fanatikusok, és ezeket a hatásokat abszolút tükrözik a friss számok; a banda meg sem próbálja letagadni, hogy kik a legfőbb inspirációs forrásai.
Nem hallgathatom el azonban azt a tényt, hogy a The Art of Sickness számomra sokkal jobb az …of the Dark Light-nál. Rengeteg váltással, töréssel felvértezett, sűrű death/grind tételek sorjáznak az anyagon, intenzív, pusztító a korong, ugyanakkor az itt-ott felbukkanó dallamok (Mouth of Nepotism, Recreating Bliss) segítik a lemez befogadását. A fentebb említettekre (értsd: hatások) a legjobb bizonyíték, hogy a Recreating Bliss-ben és a Better Left Alone-ban a Sinister-főnök Aad Kloosterwaard háttérvokálozik; előbbiben Terrance Hobbs, utóbbiban Christian Münzner ereszt el egy-egy szólót, míg a Mouth of Nepotism-ban a régi harcostárs, Martin „Martl” Bauer basszusgitáros működik közre vendégként.
A 2015-2016 között, a Living Monstrosity Torture Chamber és Iguana stúdiókban (ez utóbbiban folyt a keverés és a maszterizálás is) felvett album hangzása mindent igényt kielégít, maga alá gyűri a hallgatót a brutális megszólalás.
Természetesen sem a kereket, sem a spanyolviaszt nem találták fel ezek a német veteránok, de az biztos, hogy ebben a szakmában az egyik legjobbnak számítanak. Sajnos nagyon kevesen ismerik őket, úgyhogy aki él-hal a komplex death metalért, mindenképpen új kedvencet avathat bennük. Elkötelezettségükért, kitartásukért maximális elismerésem nekik.
Leave a Reply