Paradise Lost: Medusa (2017)

„Lemezről vagy jót, vagy semmit!” – jutott eszembe az első hallgatás közben egy korábbi döntésem, meg hogy erről az albumról mindenképpen írnunk kell, de ha lehet, ne én legyek az. Másodikra egy olyan banalitás fogalmazódott meg bennem, hogy minden muzsikusnak szíve joga olyan zenét csinálni, olyan vargabetűket tenni a különböző irányzatok között, amilyet csak akar (különösen, ha azt nem üzleti megfontolásból, hanem ösztönösen teszi), mi pedig ugyanilyen szabadon dönthetünk arról, hogy az adott korszaka, albuma bejön-e nekünk vagy sem.

A Paradise Lost nálam az Icon-Draconian Times-One Second lemezek időszakában volt a csúcson. Karrierjüket fürkésző csápjaim a múltban a Shades of God-ig, a másik irányban a 2012-es Tragic Idol-ig nyúltak, de bevallom őszintén, a One Second utáni éra – a 2007-es The Enemy című nótát leszámítva – szinte teljességgel hidegen hagyott. Az új albumot is „hivatalból” vettem kézbe, de szerencsére már a második hallgatás során olvadni kezdett köztünk a jég.

Azt azért gyorsan hozzáteszem, mintha maga a zenekar sem tudná pontosan, mi is számára az aktuálisan követendő irány. Visszalassultak a kezdetekhez, Nick Holmes a dalok egy részében újra hörög, és mostanában megint doom metalt játszó csapatként aposztrofálják őket, holott pályafutásuk nagy részében, azt gondolom, nem ebben a műfajban (tempóban) alkottak. Másrészt az idei lemez is jóval eklektikusabb annál, semhogy egyetlen rekeszbe beszuszakolhatnánk.

Az erre a muzsikára fogékony füleket megtévesztő hadművelet több irányból indult. Egyrészt Mackintosh-ék egy 8 és fél perces, valóban doom-os tétellel, a nyitó Fearless Sky-jal alapozzák meg a szűk háromnegyed órás játékidő hangulatát. De az ezt követő dalok csalódást okoznak – kinek kellemeset, kinek kellemetlent – abból a szempontból, hogy az anyag összességében ennél jóval változatosabb. Sőt, Holmes már a nyitónóta negyedik percében megmutatja, hogy azért dallamosan sem felejtett el énekelni.

Másrészt az első videó a korong abszolút slágernótájára, a lendületes és dallamos Blood and Chaos-ra készült. Gyorsan utána is néztem, hogy nem feldolgozás-e, mert a múltban például a Walk Away (eredetileg Sisters of Mercy-szerzemény) volt tőlük ilyen ütős tétel. De nem, saját dal, számomra az album legjobbja.

Szóval e két véglet között hintázik a zenekar és a lemez is. Hogy aztán ez jó-e, nem tudom. Szól a korai Paradise Lost kedvelőinek, és a dallamosabb éra rajongóinak is. Mindenkinek, vagyis senkinek sem igazán. Az együttesnek eddig minimum négy zenei korszakát különíthetjük el, abból minimum három ezen a lemezen is megjelenik.

A Hammond-orgona hangjaival kezdődő Fearless Sky-ban, úgy gondolom, jól kiegyenlítik egymást a szigorúbb és a dallamosabb részek. A Gods of Ancient az előbbi vonalat viszi tovább, ebben a dalban viszont már a középtempóig is eljut a csapat. Ugyanez mondható el a From the Gallows-ról is, hozzátéve, hogy ezekben a nótákban a frontembertől egyáltalán nem hallunk dallamokat.

Nem úgy a The Longest Winter-ben, amely stílusában egyértelműen újkorszakos Paradise Lost-szerzemény. A címadó dal megfontoltan hömpölyög előre, ugyanakkor minden eddiginél több énekdallamot rejt. Ezen a korongon a No Passage for the Dead-ben lehetünk fültanúi a 2005 óta már megszokott „rokonlátogatásnak”, amikor is a Tapping the Vain énekesnője, Heather Thompson (férjezett nevén Heather Mackintosh) vokálja lágyítja Holmes dörmögését. A már említett csúcs-dal Blood and Chaos-t követően az Until the Grave zárja az albumot, amelyben ismét csak feltűnik, hogy a zord éneket időnként magasabb, dallamos gitárszólam ellensúlyozza.

Az anyag retró-jellegét tovább fokozza a mindössze 8 számos tracklist és a csupán 42-43 percnyi játékidő. A minimalizmus abszolút szándékosnak tűnik, hiszen a lemez japán kiadásán és a limitált szériás változaton további új nóták is helyet kaptak.

A Frozen Illusion a tisztán hörgős, nem különösebben izgalmas tételek számát gyarapítja. Kifejezetten resztli-szaga van. A Shrines már jóval izgalmasabb: dallamos énekkel indul, majd ez fordul hörgésbe, és a lágy, szellős megszólalás, a gitárcsilingelés is zúzósabb sound-ra vált.

A Symbolic Virtue számomra az anyag más(od)ik legjobb dala, kellően kemény, ugyanakkor a refrén dallamos, könnyen jegyezhető. Az album alap-dalai között is ott lett volna a helye.

A csapat felállása kapcsán ismét új nevet kell megtanulnunk: a mindössze 23 éves Waltteri Väyrynen a Holmes-Mackintosh-Aedy-Edmondson alkotta stabil négyes mellett már a Paradise Lost ötödik dobosa. A finn muzsikusnak ez az első közös anyaga az együttessel.

Ahogy fentebb említettem, ha Paradise Lost, akkor nálam a dallamos korszak a nyerő. Így aztán vegyes érzelmekkel teszem be újra és újra a lejátszóba a korongot. A pontszám senkit ne vezessen félre: nálam nem lesz benne az év végi Top 10-ben, de az együttes korai korszakát kedvelők ettől még maximálisan elégedettek lehetnek vele.

A cikk szerzője: Coly 923 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*