Nos, elérkezett az idő. Halogattam, halogattam a jubileumi ismertetőt, csak azért, hogy erőt gyűjtsek hozzá. Mert erről a lemezről nem lehet „puhapöccsel” írni. Fel kellett vennem a kesztyűt, keményen készültem, hogy méltó legyek az ismertetőre. Na jó, nem. Nem tudtam – lehetetlen felnőni mellé.
Jött az alternatív/grunge/gumi-punk hullám, a sajtó pedig temette a metalt. A régi nagyok kezdtek dallamosodni, más stílusok felé kacsintgatni, erre a Pantera mit csinált? Ellentétes utat járt be, magasról tett a trendekre, a glam metal-ból a power metal-on keresztül eljutott a Vulgar… korongig. Szembe szállt mindennel, mindenkivel: Pantera vs. összes divatos, túlsztárolt zene. Megmutatták, hogy ki a legény a gáton, nem szaroztak, és egyúttal magasra emelték a fémzene zászlaját.
Arculcsapás a lemez. Úgy, ahogy azt a borítón is látjuk. De a pofán verés csak a kezdet, utána kapod a gyomrost, a tökön rúgást, a hátbavágást, végül a földön végzed. Küldetés teljesítve.
Első számú szabály: Ne közelítsen olyan illető a lemezhez, aki életében nem hallott vagy nem szereti a heavy metalt, mert tuti biztos a kórházi kezelés – lásd pár sorral feljebb!
Második számú szabály: Ha kedveled a metalt, és azon belül is a Pantera-t, ezt a lemezt csak HANGOSAN szabad hallgatnod! Halkan rezegtetni szigorúan TILOS!
Harmadik számú szabály: Ha valaki beszól, hogy halkítsd le a Vulgar…-t, TILOS letekerni a hangerőt!
„Fiatalember, halkítsa le a magnót!” – kiabált át második vagy harmadik (!) telekszomszédom egykoron. „Jól van, Icuka néni vagy Margó néni, bánom is én, hogy hívják, tessék pihenni, ez az új Pantera, lehetetlen lecsavarni, inkább élvezze maga is!” Jaj, szegénykém, mit élhetett át… Tegye fel a kezét, aki volt hasonló szituációban! Jól van, látom, nagyon sokan vagytok, megnyugodtam.
Már a Cowboys from Hell albumon megmutatta a zenekar, hogy mire számíthatunk az elkövetkezőkben, és a Vulgar…-on ki is nyílt Pandora szelencéje. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy néhány zenész végleg szögre akasztotta a gitárját, amikor meghallotta ezt a lemezt. Dimebag és a Pantera újraértelmezte a heavy metal fogalmát. Az előző lemez kissé száraz hangzását is kiporolta a zenekar, valami elképesztő erővel, telten és tisztán dörren meg a korong (Terry Date mestermunkát végzett).
Soha nem feledünk, Dimebag Darrell! Ilyen elképesztő gitárriffeket és szólókat csak Te tudtál elővarázsolni a gitárodból! A Walk szaggatott témáit hallgatva megjelensz előttem, ahogy hatalmas terpeszben, gitárodat földig lógatva, arcodat az égnek szegezve reszeled a húrokat. „RE-SPECT-WALK!”
De ne csak Dimebag mestert méltassuk, mert az egész banda nagyon odatette magát erre az albumra (és persze mindegyikre). Rex Brown, aki sokáig szürke eminenciásnak számított a Pantera-ban, olyan egyedi alapokat pakolt a dalokba Vinnie Paul dobossal együtt, hogy az párját ritkítja. Phil Anselmo pedig egy külön kategória. Üvöltései, karcos éneke, elborult dallamai még azoknak is bejöttek, akik előtte nem hallgattak efféle szigorú zenéket. Pedig nincsenek dallamos refrének – nem is kellenek. Néhány ismerősöm ennek az albumnak a hatására kezdte felfedezni az extrém muzsikákat. Rob Halford is azt nyilatkozta akkortájt, hogy semmi mást nem hallgat, csak a Vulgar Display of Power-t. Nem csoda, hogy kicsivel később Robi bá’ együtt is működött a zenekarral.
Volt olyan rajongó, aki nem üvöltötte teli torokból Anselmo-val, hogy „FUCKING HOSTILE!!!!!?” Találós kérdés következik: Hány házat lehet lebontani erre a számra? De úgy is fel lehetne tenni a kérdést, hogy hány emelet magas legyen az épület. Részletkérdés. Ekkora erő és dinamika nem sok dalban leledzik, mint a Fucking Hostile-ban. Ki lehet bírni headbangelés, székcsapkodás, falbontás stb. nélkül, miközben hallgatja az ember? Aligha.
És lehet ezt még fokozni? Igen, ott van a Rise. Szintén gyilkos. Őrületes zúzás, hurrikánként támad, és teperi le a gyanútlan hallgatót. Csak a refrénnél van engedélyezve egy kis pihenő, és azért közben variálódik a tempó is, hogy ne legyen unalmas. Megsemmisítő nóta.
Van itt változatosság bőven, nem csak gyors számokból áll az album. A kezdő Mouth for War inkább középtempós, döngölős, de ahogy beindul a nóta, az ember álla a földön csattan, olyan erővel szólal meg. Jól indul a lemez, még jobb a folytatás, a New Level képében. Na, ennek a fő riffjét nem bírom kiverni a fejemből – persze, nem is akarom. A refrént nemkülönben. Pofonegyszerű, mégis hatásos.
Hogy ne csak a kíméletlen aprításról szóljon a lemez, hanem a finom csemegéket is észrevegyünk, arra nyújt jó alkalmat a This Love. Lágyabb kezdés – Anselmo is „szépen” énekel – után itt sem a sebesség dominál, hanem a szaggatott, agyas riffek és a harmóniák uralják a terepet, de azért rendesen húz a nóta.
A mai napig nem értem, honnan tudott ennyi ötletes gitártémával előállni Dimebag erre a lemezre. A szólói szintén a csúcskategóriába tartoznak, ráadásul sokszor váratlan helyeken bukkannak fel, ami megint csak a gitárzseni kreativitását dicséri. Nem kíméli a hangszerét, néha nyúzza, tépi a húrokat és a tremolókart, egyedi hangokat facsarva ki a gitárjából.
Eddig sem szűkölködött a korong tempó- és témaváltásokban, de a B oldalon még inkább előtérbe kerülnek az ilyen zenei variánsok. No Good (Attack the Radical), Live in a Hole, Regular People (Conceit), By Demons Be Driven: telis-teli rafinált tekerésekkel, váltásokkal, gyorsabb-lassabb ütemezésben. De közben pedig olyan, mintha egy lavina zúdulna le, és amúgy semmi öncélú tartalmi halmozásnak nincs helye, minden hang pontosan a helyén van, beillesztve a „Nagy Egységbe”. Őrület, hogy Vinnie Paul is micsoda profizmussal üti a bonyolult, de egyben húzós dobtémáit! Tamok, cinek, pergő kap rendesen. Ebből a halmazból a By Demons…-t emelném ki, mint a legelborultabb és egyben az egyik legkomplexebb dalt. Csak kapkodom (és csapkodom) a fejem, hogy milyen remek megoldások kerültek a nótába. Garantált a nyakficam.
És mintha tudta volna a zenekar, hogy mi lesz az abszolút kedvencem erről az albumról, a végére tartogatták tökéletes lezárásként azt a számot, amivel feltették az „i”-re a pontot. Hollow. Aki esetleg úgy vélte, hogy Anselmo nem tud énekelni, csak üvölteni, ennél a számnál megbizonyosodhat az ellenkezőjéről. Dallamos kezdés, Phil hangja szomorkás, érzésekkel teli, de nem csöpögős, aztán bekeményedik a dal, az ének is szigorúbb lesz, Dimebag pedig… Nincsenek is szavak a játékára, csak ismételném önmagamat. Nem csak a kedvenc dalom az albumról, hanem minden idők egyik legjobb metal számaként tartom nyilván.
Szerintem ez az album mehetett volna a SPECIÁLIS rovatba is, mert korszakalkotó, zseniális, utánozhatatlan, örök-érvényű. Remélem, Dávid Laci kollégám is egyetért ezzel – mert az ő asztala az említett kategória. Vannak még gigantikus jelzők? Mert azok mind jöhetnek a Vulgar Display of Power-re!
Leave a Reply