Nuclear Assault

Vannak (voltak) olyan zenekarok, amelyek jöttek és mentek, egy vagy két album után eltűntek a színről. Másoknak sokkal hosszabb volt az agóniájuk – amit nevezhetünk akár felemásra sikerült karriernek is. A Nuclear Assault is ez utóbbiak közé tartozik, mert bár a csapat a mai napig létezik, a tagok idejéből, energiájából, kreativitásából – stúdió-, vagyis új anyagként – ebben az évezredben mindössze egyetlen nagylemezre és egy négyszámos EP-re futotta. Nyaranta fellépnek egy-két fesztiválon, és ennyi. Márpedig aki kiszáll a lemezkészítés és turnézás fárasztó, ugyanakkor örömteli körforgásából, az előbb-utóbb a köztudatból is kikopik. Mivel John Connelly-ék soha nem értek el olyan mértékű kereskedelmi sikereket, mint nevesebb pályatársaik, idővel egyre hátrébb csúsztak a képzeletbeli „világranglistán”.

Pedig minden olyan ígéretesen indult. Dan Lilker, az Anthrax alapító basszusgitárosa, miután az 1984-es Fistful of Metal album megjelenését követően társai kitették a zenekarból, nem sokáig búslakodott: egy, a korábbinál is agresszívebb muzsikát játszó csapatot akart összehozni, amiben tökéletes partnerre talált az énekes-gitáros John Connelly személyében, aki 1981-ben ugyancsak tagja volt az Anthrax egyik korai felállásának. Az ugyancsak New York-i illetőségű Nuclear Assault még ugyanabban az évben elindult világhódító útjára, az együttest ekkor az említettek mellett a gitáros Mike Bogush és a dobos Scott Duboys (később Cities, Cycle Sluts from Hell, Warrior Soul) alkották.

Connelly, Evans, Lilker és Bramante

A két utóbbi muzsikust 1985 első felében Anthony Bramante gitáros és Glenn Evans dobos (ex-T.T. Quick) váltotta, s ezzel kialakult a csapat klasszikus felállása, amely aztán négy lemezen át kitartott, illetve a 2002-es reunion alkalmával újra összejött.

Zenéjük az első időben a speed és a thrash metal, valamint a hardcore elegye volt; későbbi lemezeiken azonban visszább vettek a tempóból és a nyersebb-szikárabb megszólalás is mind inkább a thrash-nek adta át a helyét. Volt egy olyan pillanat, nagyjából a második-harmadik album, vagyis 1988-89 tájékán, amikor akár az irányzat első vonalába is felverekedhették volna magukat: érettebb dalszerzőkké és zenészekké váltak, plusz anyagaik hangzása is professzionálisabb lett. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a remélt siker felé vezető úton – művészi megfontolásból vagy kiadói sugallatra – egy olyan irányba indultak el, amely számukra végül zsákutcának bizonyult.

A Nuclear Assault muzsikájának lényege a rövid, gyors dalok, a kissé kapkodós szövegmondás, a keménységgel ötvözött irónia és a társadalmi-politikai témájú szövegek voltak. Utóbbiakhoz ugyan később is ragaszkodtak, ám a dalok idővel összetettebbekké váltak, ami oda vezetett, hogy az Out of Order-en például a korábbi, 3 perc körüli dalok helyett már több mint 4 perc az átlagos játékidő. Az éhes ifjakból hallhatóan profi felnőttek váltak, ami, azt gondolom, a hallgathatóság, az élvezetesség rovására ment. Magyarul, a Nuke muzsikája azzal együtt, hogy minőségét, igényességét tekintve valószínűleg a 90-es évek mezőnyéből is kiemelkedett, – korábbi önmagához képest – egyszerűen unalmasabbá vált. (Persze lehet, hogy csak nem hallgattam elégszer a Handle With Care utáni munkáikat, de nyilván ez sem véletlen.)

Dan Lilker a kétezres években

Karrierjüknek vélhetően a folyamatos kiadóváltás sem tett jót. Az első albumra a Combat Records-szal írtak alá. A The Plague EP még ugyanitt jelent meg, ám a Survive már az I.R.S.-nél, akárcsak a negyedik és az ötödik album, a Handle… viszont a Relativity Record leányvállalatánál, az In-Effect-nél. Bár utóbbi végül a csapat legsikeresebb kiadványának bizonyult, ezek a törések nem teszik lehetővé egy hosszútávú stratégia megvalósítását.

A koncertekkel, mint az ismertség és népszerűség egyik legfőbb zálogával, szerintem nem volt probléma: a banda ebben mindig is erős volt, ráadásul a promotereknek (is) köszönhetően bejárták a világot, és a műfaj legnagyobbjaival – az Agent Steel-lel, a Slayer-rel, a Testament-tel, a Savatage-dzsel turnézhattak.

Ahelyett, hogy minden egyes lemezüket részletesen kivesézném, hadd mutassak rá néhány kritikus pontra. A Handle with Care album megjelenéséig, vagyis 1989-ig szerintem minden rendben ment. Az első komolyabb feszültség az ezt követő időszakban alakult ki a zenekar tagjai között, ami oda vezetett, hogy az 1991-es Out of Order már elég zűrös körülmények között készült. A fő dalszerző, Connelly „bedurcált” és néhány lépést hátrébb lépett: a lemezen több dalban (Doctor Butcher, Hypocrisy, Ballroom Blitz) sem ő énekel, és állítólag csupán egyetlen nótában gitározik (Quocustodiat), a felvételek technikai részét is Evans-re és Lilker-re hagyta. A végeredmény nem lett rossz, sőt némileg még változatosabb is, mint a korábbi anyagok, csak éppen az az átütőerő hiányzik belőle, amivel az együttes megerősítette volna az előző koronggal elért pozícióját.

John Connelly a közelmúltban

Ehelyett ennek az ellenkezője történt: a zenekar elindult a széthullás útján. A lemez megjelenését követően – meglepő módon – nem Connelly, hanem Lilker távozott a csapatból, aki akkor már egy éve működtette másik csapatát, a jóval súlyosabb zenét játszó Brutal Truth-t. A helyére Scott Metaxas került, majd még ugyanabban az évben, a szokásos amerikai és európai lemeznépszerűsítő turnét követően a gitáros Bramante is kiszállt.

Ötödik albumukon, az 1993-as Something Wicked-en Dave DiPietro gitáros játszik (aki, akárcsak Evans, a TT Quick-ből érkezett). A lemez megjelenését követően mindössze egyetlen Európa-turnét nyomtak le, majd 1995-ben feloszlottak. Ez az első intermezzo nem tartott sokáig: két évvel később, egyetlen koncert erejéig újra összeálltak, amit a következő évben még két másik fellépés követett. Connelly és Evans társa ekkor DiPietro és a basszusgitáros Eric Paone volt.

Az újraindult Nuke, Eric Burke gitárossal

Az újabb összeborulásra 2002-ig kellett várni. Ekkor készítették el második koncertalbumukat, a következő évben megjelent Alive Again-t, amelyet európai turnék követtek, először a Testament és a Death Angel, majd pedig az Exodus és az Agent Steel társaságában. A klasszikus tagságból egyedül Bramante hiányzott, akit több gitárossal pótoltak: a jelenlegi hathúr-pengető, Eric Burke már 2002 és 2005 között is velük játszott, 2011 óta pedig konstans tagja a csapatnak.

Az új – eleddig utolsó – stúdióalbum, a Third World Genocide az előző nagylemez után 12 évvel, 2005-ben látott napvilágot, amit követően a csapat a Death Angel-lel indult dél-amerikai turnéra. 2008-ban állítólag ismét feloszlottak, amit 2011-ben egy újabb reunion követett. Glenn Evans ekkoriban alapította meg a Sidipus Records-ot, mindenekelőtt a korábbi Nuke-lemezek újrakiadása okán. Innentől a zenekar szórványosan lépett fel, leginkább nagyobb fesztiválokon, amelynek oka mindenekelőtt Connelly „másik életében” keresendő: a frontember családot alapított és jó ideje gimnáziumi történelemtanárként dolgozik, így koncertezésre csak a nyári szünetben van lehetősége.

A csapat már 2013 novemberében bejelentette, hogy javában írja az új album nótáit, amelyet 2015-ben tervez megjelentetni. A következő évben Dan Lilker egy közleményben jelezte, hogy mivel a tagok Amerika különböző városaiban élnek, nem tudnak hetente összejönni jammelni, mint tették azt a 80-as években, így a dalírás is lassabban halad a szokásosnál. A basszusgitáros ezzel együtt is egy igazán gyilkos albumot ígért… amiből aztán – újabb 10 évvel az előző anyagot követően – a soványka, mindössze négyszámos Pounder EP lett. (Azért döbbenetes, hogy a XXI. században egy, a 80-as évek demóinak hangzását idéző produkcióval álltak elő.)

Nick Barker-rel

A zenekar az új anyagot a Final Assault turné keretében népszerűsítette, a koncertsorozat nevével is jelezve, és azóta is folyamatosan lebegtetve, hogy a csapat hamarosan végleg megszűnik létezni – ami ugye mind a mai napig nem történt meg. Még 2015 nyarán hozzánk, a dunaújvárosi Rockmaratonra is eljutottak, 2016 októberében a kaliforniai Death Fest-en játszottak, 2017 februárjában – pályafutásuk során először – Ausztráliában turnéztak, ez év júliusában pedig a cseh Obscene Extreme fesztiválon léptek fel. Utóbbi három rendezvényen, mivel Evans-nek egy komolyabb karsérülése volt, nem kisebb név, mint Nick Barker (Cradle Of Filth, Dimmu Borgir stb.) ült be a dobcucc mögé.

A Pounder után Lilker-ék újabb EP-t terveztek – ami egyelőre sehol nincs, ami talán nem is annyira meglepő. Bár rövidebb anyagról lévén szó, egy évtizedet csak nem kell várnunk rá… Addig is, jöjjön e cikk szerzője kedvenc Nuclear Assault-dalainak – kissé rendhagyó – TOP 10-es listája:

Live, Suffer, Die
Sin
Brain Death
Game Over
The Plague
Great Depression
When Freedom Dies
Quocustodiat
Save the Planet
Happy Days

A cikk szerzője: Coly 995 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*