Néha szeretek olyan zenekarokról, albumokról írni, amelyek nem tartoznak a szigorúan vett heavy metal műfajba. Nem célom borzolni a kedélyeket, de kedvelek néhány olyan muzsikát, amelyek a rock/metal határmezsgyéin mozognak, és én szívesen gépelek ezekről ismertetőt. Ilyen együttes a Nine Inch Nails is, amely nehezen illeszthető bármilyen skatulyába, de a kritikusok szeretnek kategorizálni, ezért ráragasztották a zenekarra az industrial metal címkét.
Trent Reznor, aki gyakorlatilag egyenlő a NIN együttessel, nem egy hétköznapi alak (de melyik zenész az?). Ellentmondásos figura, aki a dalszövegeivel, beszólásaival, önpusztító életmódjával sok embernél kihúzta a gyufát, valamint azt sem bocsátja meg neki egy réteg, hogy ő szabadította a világra Marilyn Manson-t is.
Reznor 1988-ban kezdett dalokat rögzíteni, majd egy évre rá megjelentette első nagylemezét, Pretty Hate Machine címmel. Az album egyből nagy siker lett, elérte azt a példányszámot, aminek eredményeként platinát kapott. Itt még jócskán szintipop/alternatív zenei témák hallhatók, de Reznor már kopogtatott a metal ajtaján (Head Like A Hole című dal), hogy a Broken EP-vel „izomból” berúgja azt, és rajta keresztül bezúdítsa muzsikáját, amellyel felkavarja a fémzene állóvizét.
Szóval, erre az EP-re Trent előbányászta az elektromos gitárját, rálépett a torzítópedálra, valamint leporolta a dobszerkót, ezzel egy új ösvényre léptetve együttesét.
Olyannyira jól sikerült ez az „átlépés”, hogy a NIN a 90-es évek egyik legmeghatározóbb együttesévé avanzsált. Persze, sokan mondják, hogy ez nem metal, hanem elektro/indusztriális muzsika, ami részben igaz, de bőven tartalmaz fémelemeket is. Az biztos, hogy sokat köszönhetünk Reznor-nak, hogy közelebb hozta ezt a két zenei világot; ebben az időben megszaporodtak a dobgéppel, sampler-rel, egyéb elektromos „kütyükkel” megtűzdelt metal muzsikák. Sok banda a korábban bevett stílusát „egészítette ki” ezekkel az eszközökkel (lásd Danzig, Kreator, Samael). Lehet trendlovaglásnak nevezni ezt az egészet, de az említett tényezők miatt egyértelműen friss vér pumpálódott a metal zenébe, még ha nem is tetszett minden fémzene-rajongónak.
Ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy a NIN volt az úttörője ennek a zenei forradalomnak, mert már korábban is felbukkantak zenekarok (pl. Killing Joke, Skinny Puppy, Godflesh), amelyek kísérleteztek hasonló ötvözetekkel, viszont többek között Reznor által lett világszerte (el)ismert ez a műfaj. Említsük meg azért a Ministry-t és a Fear Factory-t is, mint hasonló cipőben járó bandákat, akik szintén sokat tettek a stílus elterjedéséért.
A Broken EP hat számot, valamint két feldolgozást tartalmaz 31 és fél percben, ami egy igen súlyos támadás a hallójáratok ellen.
Fenyegető hangulatú egyperces intro-val indul a lemez (Pinion), majd egy sampler-es, gyors, pattogós kezdésre akkora gitárzúzás érkezik, hogy kapásból a falhoz passzírozza a gyanútlan hallgatót (Wish). A refrén pedig egyenesen zseniális, Trent rögtön a fején találta a szöget ezzel a dallal, nagyszerűen sikerült az album indítása. Nem lehet nem tombolni rá, mint ahogy azt az – egyébként színvonalas – klipben is láthatjuk.
Ezután is végig magasan marad a léc, a Last című dalban is remek gitárriffek és nagyívű dallamok sorjáznak, ráadásul a főnök megmutatja, hogy az agresszívebb ének sem áll távol tőle. Változatos a dal, lassabb, döngölősebb részek váltakoznak a gyors témákkal.
A Help Me I Am in Hell egy kétperces szöszmötölés, amire aztán érkezik az egyik legjobb szám, a Happiness in Slavery. Csattognak a gépi zajok, a torz hangminták piszkosul, amelyek teljesen „megbolondítják” a nótát, totális káoszba taszítva azt. A szám nem egyszerű témákból áll, sok a váltás is, de mégis van mibe kapaszkodni, mert ezeket úgy illesztette össze a góré, hogy ne legyen öncélú és kibogozhatatlan. Nemcsak elektronika van a dalban, hanem a gitár, dob is rendesen megdörren. Szónikus mészárlás, így jellemezném. Ezt a számot egyébként a Woodstock ’94 fesztivál koncertlemezén hallottam először, és teljesen letaglózott – a Broken-t csak ezután ismertem meg.
A Gave Up egy gyors nóta, de sokkal egyszerűbb, ám ez semmit nem von le érdemeiből, mert jó. Talán ebben a dalban van a legtöbb élő hangszer, a dob és a gitár is természetesen szól, nincsenek túleffektezve.
Ezután jön a két feldolgozás dal. A Physical című szám az Adam & The Ants nevű együttes szerzeménye. Kifejezetten dallamos, kevésbé zúzós, mint a sajátok, de egyáltalán nem lóg ki az albumról, jól beillesztette Reznor a többi közé.
A Suck nóta eredetijét a Pigface birtokolja. Érdekesség, hogy ebben a zenekarban Reznor is megfordult. Nekem ez a szám tetszik a legkevésbé, de rossznak ezt sem nevezném. Annyira jó lett a többi dal, hogy csak hozzájuk viszonyítva tűnik gyengébbnek. Kicsit szaggatott, van benne néhány leállás; igazából jól zárja az albumot.
Volt rendesen hercehurca az album megjelenésével kapcsolatban, egyrészt a kiadóváltás (Trent rendesen beszólt a lemezkiadó főnökének), másrészt a Broken korai szériája miatt. Ugyanis kezdetben dupla CD-ként jött ki, a két feldolgozás mini-CD verzióban, de külön-külön is árusították, ami nem tetszett Reznor-nak, így a későbbi szériában már egy CD-n jelent meg az összes dal.
Az album nemcsak a lemezeladási listákon száguldott felfelé, hanem a szakma is felfigyelt a NIN-re, aminek eredménye a Grammy-díj lett. Reznor persze a maga szabad szájú stílusában ezt is „elpoénkodta”: „Kimondtam azt, hogy ökölb…s, és kaptam egy Grammy-t.”
Ezzel az EP-vel a NIN tovább öregbítette a hírnevét, valamint ízelítőt kaphattunk abból, hogy mi vár ránk a következő nagylemezre. Ez a zenekar legnépszerűbb és legkreatívabb albuma lett, a The Downward Spiral. Egyszer lehet, hogy erre is sort kerítek.
Leave a Reply