Nagy idők tanúja, anno a hazai metálzenei élet egyik mozgatója-alakítója, hivatásos rockrajongó, mellesleg gyerekkori ismerősöm. Nem nagyon van olyan koncert, ahol ne lehetne vele összefutni. Amikor magáról mesél, egy egész korszak tárul fel előttünk.
Rattle Inc.: A történetet kezdjük a híres-nevezetes budapesti Aga utcai általános iskolánál, ahol mi évfolyamtársak voltunk, a Hammerworld-ös Lénárd Laci fölöttünk járt kettővel, a Concerto-s Kosinszky Gábor pedig alattunk néggyel. Nem akármilyen keltető! Te már ott megfertőződtél a rockzenével? Ha igen, kinek köszönhetően, és mely előadók voltak az első kedvenceid?
Lőrinczy Attila: Huh… Akkor kezdjük. Nem ígérem a teljesen tutit, de megkísérlem. Lénárd Lacit nemcsak a suliból ismertem; nagyon közel laktunk egymáshoz, a házuk elé jártunk le focizni, illetve tengózni az öccsével, Sanyikával és másik két sráccal. Sanyika mondta, hogy Laci is olyan „elvetemült”, mint én, és hogy érdemes lenne megnéznem a bakelitgyűjteményét. Ezt én korábban nem tudtam róla, mert nem került szóba, de utána elszabadult, úgymond, a lavina.
Laci felhívott magához, és kinyitotta az alsó szekrényét, amelyben úgy ránézésre kb. 400-500 korong volt már akkor is, és temérdek audio kazi. Nagy merészen azt mondtam neki, hogy ezeket mind átveszem tőle. Ő jót mosolygott ezen, de idővel, amikor folyamatosan tízesével vittem fel neki az üres audio kazikat, látta, hogy komolyan gondolom. Sokat beszélgettünk is, amit az Agában annyira nem tudtunk megtenni, és a találkozásaink is sűrűsödtek. Rajta keresztül ismertem meg Cselőt is. Kosinszkyt szegről-végről ismertem, de a Riff Röff Rockklub révén kerültünk közelebb egymáshoz, és onnantól lettünk „Vértestvérek”, akárcsak Laciékkal.
Tulajdonképpen 7. általánosban váltottam az Abba-, Boney M.-vonalról AC/DC-re, Motörhead-re, Iron Maiden-re, Def Leppard-ra stb. Őszintén szólva, a színvonalas poppal a mai napig nincs bajom, de rocker/metalos lettem. Ennyi…
R. I.: Tizenévesen mennyire voltál „rocker”, akár külsőségek, akár viselkedés, életmód tekintetében?
L. A.: Külsőségekben nem annyira. Legfeljebb a pólóimon látszott, hogy mi a pálya. Csöves gatyám is volt. Vettem egyszer a híres Hunky Punky-ban egy kétsoros szegecses övet, de jó, ha kétszer rajtam volt. Valahogy nem jött be, nem éreztem, hogy nekem való. Viszont felvarróim, kitűzőim szép számmal voltak, még Lénárdtól, Cselőtől is kaptam egy párat. Lénárd híres-neves, felvarrókkal díszített farmer felsőjét le is másoltam, oly’ módon, hogy kaptam anyám ismerősétől egy fekete vadászmellényt, és azt raktam tele felvarrókkal (a mai napig megvan). Remélem, ez nem plágium, haha… De őszintén szólva, az sem volt rajtam sokat. Inkább a pólók.
R. I.: Mikor váltál rajongóból a hazai rock/metál színtér aktív formálójává? Mivel indult a dolog: koncert- vagy klubszervezéssel, újságírással, zenekarok menedzselésével?
L. A.: Az indulást, amíg élek, nem felejtem el. Az egyik vasárnap, délután háromkor megszólalt nálunk otthon a telefon. Halló, tessék! Szeva, itt a Lénárd. Át tudnál most jönni hozzám? Pont oké volt, úgyhogy rávágtam, hogy megyek. Cselővel elmondták, hogy ők inkább a Metallica Hungarica-ra szeretnének koncentrálni, és hogy beszállnék-e a Petőfi Csarnok Heavy Metal Klubjának szervezésébe? Mivel addig már sok mindenről beszélgettünk, de főleg a rockról/metálról, talán érezték, hogy elkötelezett lettem… Nagy örömmel egyből igent mondtam. Abban állapodtunk meg, hogy követik az eseményeket és konzultálunk. Ennyi. És beindultam. Igazából egyik jött a másikból: klubszervezés, később újságírás, majd a zenekari/produkciós menedzselés.
R. I.: Menjünk végig ezeken szépen sorban! Kezdjük a PeCsa-beli Heavy Metal Klubbal! Mesélj erről a rendezvényről: mikor indult, és milyen gyakran került rá sor?
L. A.: Én ’86 áprilisában csatlakoztam. Eleinte havonta került rá sor, a hátsó három klubteremben, majd amikor mind a hármat kinőttük (elég hamar, kb. 4-6 hónap alatt), Lehel Laci, az igazgató (R.I.P.) felajánlotta, hogy menjünk be a nagyterembe. Őszintén szólva, én már előtte is átkacsintgattam, mert éreztem/láttam, hogy nagyon sokasodunk. Gondolom, ezt az igazgató is nyugtázta, és hozzáteszem, hogy nagyon támogatott bennünket. Persze itt is voltak ellenlábasok, mert hogy metál, és hogy baj lesz, de Lehel Laci mellettünk állt, és ezért örök hála illeti.
Jöttek a vetítések a projektorral, VHS kaziról. Klipek: MTV Headbanger’s Ball, VH1, Sky Channel. Filmvetítések: olyan rockfilmet is bemutattunk, nem is egyet, amelynek nálunk volt a premierje. A magyar forgalmazó megtudta, hogy sokan vannak nálunk, és hozta a kópiát. Az egyik ilyen pont az Acélkarácsonyra esett, amit minden év végén megrendeztünk, évadzáróként, és ami mindig telt házzal ment. Egyébként elég hamar áttértünk haviról kétheti gyakoriságra, ami nem kevés melóval és reklámmal járt, de apróbb döccenőkkel így is pazarul ment a dolog.
Akkoriban több mint 20 különböző zenei rajongói klub működött a PeCsa-ban, és ezek közül a Queen, a Depeche Mode es a Heavy Metal Klub volt a legnépszerűbb. Három-négy alkalommal a Depeche Mode Klubot összeraktuk a Metal Klubbal. Az első alkalom előtt ment az aggódás, hogy baj lesz, de ekkor is Lehel Laci igazgató állt mellénk, hogy nyugi. Végül nekünk lett igazunk. Pazar bulik voltak, békében és jó hangulatban, telt házzal, úgy, hogy a szabadtéren és a nagyteremben is voltunk.
R. I.: Kik léptek itt fel, és az említett vetítéseken túl milyen egyéb programokra került sor?
L. A.: A vetítések mellett voltak beszélgetések, dedikálások is, de mivel adott volt a színpad, és minden, ami egy koncerthez szükséges, jöttek a bandák is. A teljesség igénye nélkül: Lady Macbeth, Árkádok, Sámán, Beyond, Classica, satöbbi, satöbbi, és volt pár külföldi bulink is: Obituary/Napalm Death/Dismember csomag, Paradise Lost, Kreator, Sepultura, Pretty Maids…
R. I.: Történtek balhék?
L. A.: Általában rendben zajlottak a dolgok. Sokszor csodálkoztak is rajta. Apróbb balhék talán voltak, de olyan elenyésző arányban, hogy nem is nagyon emlékszem rájuk. A kivételt az ominózus ’92-es bécsi Stadthalle-s Metallica buli jelentette, amikor is szervezetten, két busszal mentünk ki, ám a faxmegállapodás ellenére szó szerint átvertek bennünket. Utólag tudtuk meg, hogy az egyik társszervező osztrák lenyúlta a jegyeket. Az nagyon nem volt kellemes helyzet. A rendőrség és a szülők is kijöttek a PeCsa-ba, de amikor a papírokból látták, hogy nem mi tehetünk róla, nem történt semmi zűr.
Utólag még szerveztünk egy bulit a Kreator vendégszereplésével a következő év februárra, ahol részben sikerült kárpótolnunk a Metallica-rajongókat a bécsi buli miatt. A külföldi menedzsment engedélyével kb. 100 fő ingyen bejöhetett a koncertre. Utólag is még egyszer RESPECT!
R. I.: Mit tartasz a klub története legnagyobb sikerének?
L. A.: Én ezt így nem szeretném kiemelni. Működött, sokáig jól működött, és szerintem ez a lényeg. A külföldi és a magyar bulik is jók voltak, mindössze két külföldi koncert nem volt nyereséges, de ott sajna az elrontott reklám volt a fő gond. Az Acélkarácsony híre elég sok helyre eljutott, valószínűleg így eshetett be Ingo, a Helloween azóta elhunyt dobosa is, és James Hetfield a Metallica-ból, aki a büfében az asztal alá végezte a kisdolgát. Ja, ez két különböző Acélkarácsony volt. Ingo egy dal erejéig be is szállt zenélni: a Sing Sing tagokkal, a Stress-es Lőrincz Tibivel és még valakivel nyomta el a Judas Priest-klasszikus Breaking the Law-t.
R. I.: Konkrétan mi volt a te feladatod?
L. A.: Tulajdonképpen minden. Mivel nem egyedül csináltam, így hetente egyszer összejöttünk, és kiosztottuk a melót.
R. I.: Üzleti alapokon működött a klub, vagyis el kellett tartania magát?
L. A.: Tulajdonképpen igen. Akkor, a rendszerváltás előtt még létezett az úgynevezett Kulturális Alap. Ebből kaptak a színházak, az egyéb kulturális intézmények, így a PeCsa is. A feltétel az volt, hogy ha az indulótőkét elbukjuk (ami 50 ezer forint volt), akkor vége a dalnak. Persze volt némi rásegítés, de azért időnként a körmünkre néztek. Tudom, a gazdaságissal sokat dumáltam, de jó fejek voltak mindig, és szót értettünk.
A hírhedt első külföldi bulink, a szabadtéri Obituary/Napalm Death/Dismember koncert előtt már nagyon sok volt a kasszánkban, de azért ott is ment az aggódás: mi van, ha nem jön el elég ember stb.? De mi mondtuk, hogy a megállapodás a PeCsa és köztünk az volt, hogy… És megcsináltuk.
R. I.: Meddig működött a klub?
L. A.: A klub ’93 februárjában szűnt meg, a már említett Kreator buli után, de én már ’92 decemberében távoztam a PeCsa-ból.
R. I.: Az Undertaking-Thrash Mosh Clubba járók úgy emlékeznek, hogy a PeCsa-beli klub egy idő után elment a lazább zenék irányába, többen ezért is tették át onnan a székhelyüket Újpestre.
L. A.: Ez részben így is volt, mert én elmentem katonának, és Jeszenszky Zsoltnak adtam át a stafétát. Ő inkább a dallamos zenéket szerette.
R. I.: Számotokra jelentett konkurenciát az újpesti rendezvény? Érezhetően csökkentette a Heavy Metal Klub látogatottságát?
L. A.: Nem igazán. A PeCsa Heavy Metal Klubja némi hullámvölggyel folyamatosan hozta a bulit, a hangulatot, a nézőszámot és reményeim szerint a színvonalat. Nekem csak jó emlékeim vannak róla. A szellemisége később is megmaradt a budapesti klubok rockrendezvényein.
R. I.: A klubhoz kapcsolódóan egy fanzine/magazin is elindult, a Fázis, amit te szerkesztettél. Ha jól tudom, csupán egyetlen száma jelent meg. Miért?
L. A.: Röviden, tömören: a nyomda, pontosabban az a tag, aki megcsinálta ezer példányban, lelépett.
R. I.: Hová, milyen kiadványokba írtál még akkoriban és a későbbiekben?
L. A.: A Rockinform, a Pesti Műsor, a Rocker, a Jeee és a Hello magazinokba.
R. I.: A klub mellett/után mikortól kezdtél koncertszervezéssel is foglalkozni? Milyen bandákat léptettél fel Pesten és az országban?
L. A.: ’88-tól dolgoztam a Classica-val, de az is a PeCsa-ból ered. Cselő hívta fel rájuk a figyelmem. Meghívtam őket, és a buli után szó szerint elém álltak, hogy szervezzek nekik. Ebből végül egy hatéves együttműködés lett.
R. I.: Menedzselted is őket, vagy csak koncerteket szerveztél nekik?
L. A.: Is-is.
R. I.: Mely csapatok karrierjét egyengetted még?
L. A.: Főleg a Classica-ét, de a Lady Macbeth-nél is besegítettem, és olykor a Beyond-nál is…
R. I.: Milyen egyéb rendezvényeket szerveztél?
L. A.: Nagyobb fesztiválok szervezésében is benne voltam. Ezek részmelók voltak az EFOTT-on, a SzeptEmber Feszt-en, a Szigeten…
R. I.: Mikor indult a St.art produkció? Mi a fő profilja? Egyedül csinálod, vagy többen vagytok a csapatban?
L. A.: ’95 januárjában kezdtük, és induló csapatok karrierjét egyengetjük koncertszervezés és médiaszinten, de igénytől függően egyéb produkciós dolgokat is végzünk. Vannak projektmunkáink is. Többször dolgoztunk nagyobb bandákkal, például a Karthago-val vagy a Korállal. Ezekre nagyon büszke vagyok. Harmadmagammal csinálom, de a meló nagyobb részét én végzem.
R. I.: Milyen televíziós vagy rádióműsorokat vezettél az elmúlt évtizedekben?
L. A.: ’92 tavaszától a Rádió 11-et csináltam. Kb. három évig a Nap TV-ben dolgoztam Gyárfás Tamás és Hajnal Gábor mellett. Utána egy, úgymond, konzerv rádióadásunk volt Áramház címmel, ami felkérésre indult 17 vidéki rádióban. Ez a Rádió 11 adásunk mellett indult el, mert a lehetőségekhez képest hallgatott volt, és jöttek a felkérések. Audio kazi formájában oldottuk meg, a budaörsi MC CD Kft. segítségével, akik másolók voltak. Postáztuk a 60 perces kazikat, és 2×30 percben, kéthetente ment az Áramház adása a vidéki rádiókban. 17 rádióval kezdtük, ami idővel 50 rádióra hízott fel. Ez ment 4 évig, majd a kereskedelmi rádiózás elvitte a lehetőséget.
Folytatódott a Budapest Rádiónál, Rónai Egon keze alatt, akivel a Pesti Műsornál is dolgoztam együtt, mivel akkoriban ő volt a lap főszerkesztője. Ő hívott a Budapest Rádióba, amiből később Pont FM lett, de mivel kapcsolatban maradtunk, ment tovább a bugi. Következett a Fix.TV Rockfan adása. Az ment 5 évig. Ezt követte a Kontakt Rádió, szintén 5 évig, és most a Sztráda Rádió van 2017 májusa óta, valamint 2016 szeptembere óta besegítek a Főnix TV-nél, Takáts Tomi mellett az Én, a zenész című műsorba.
R. I.: A Sztráda Rádióról mit kell tudni? Mikor indult, és milyen gyakorisággal jelentkezik az adás?
L. A.: A rádió egy éve működik, és én, mint mondtam, május óta tolom ott minden hétfőn, 20-22 óra között.
R. I.: Teljesen szabad kezet kapsz a tartalom összeállításában?
L. A.: Igen, abszolút.
R. I.: Foglalkoztál esetleg lemezkiadással is? Ha igen, mely előadók anyagai köszönhetik neked a megjelenésüket?
L. A.: Lemezkiadással sosem, legfeljebb közvetve. Ajánlottam bandákat kiadóknak, és ebből lett aztán a St.art produkció is. Néhány példa: The Bedlam, Quimby, Akela, Southern Special Sutterek, Black-Out, Mex, Superbutt, Blind Myself, Azok a Fiúk, Bomber, Agnus Dei, Wellington, Action stb.
R. I.: Volt közben bármilyen civil foglakozásod is, vagy mindig ezekből a munkákból éltél?
L. A.: Végzettségemet tekintve műszerész és cukrász vagyok, majd estin csináltam meg az újságíróit. Műszerészként 11 évig dolgoztam egy telefongyárban, de aztán azt leépítettem a rock miatt. Sokat túlóráztam, hogy legyen plusz pénzem a megélhetésre és a zenék megvételére, majd azért, hogy korábban eljöhessek a melóhelyről, és mehessek szervezni.
R. I.: Nagy koncertlátogató vagy: szinte nincs olyan fellépés, ahol ne lehetne összefutni veled. A nézőtér hátsó régiójában helyet foglaló nézőként vagy jelen, vagy a mai napig beleveted magad az első sorok sűrűjébe?
L. A.: Ritkán megyek előre. Ez korábban is így volt, bár vannak kivételek. Én középen vagy a keverőpultnál érzem jól magam, illetve a haverokkal a pultnál. Mindig is belső égésű motor voltam. Én belülről izzom, belül élem meg a zenét. Akik jobban ismernek, tudják is ezt.
R. I.: Az utóbbi időben melyik volt a legemlékezetesebb koncertélményed?
L. A.: 2016. október 7-én a Raven-buli a budapesti Dürerben Isten volt. Kevesen voltunk, de a trió olyat nyomott, hogy UHHHHHHHHHHHH!!!
R. I.: Vannak olyan zenekarok, akiket még nem láttál élőben, de rajta vannak a bakancslistádon?
L. A.: Persze, például a Stryper vagy a Harem Scarem…
R. I.: A ’80-as évek óta sok víz lefolyt a Dunán. Mennyit változott időközben a zenei ízlésed? Megneveznél néhány zenekart vagy albumot, amelyeket jelenleg a kedvenceidként tartasz számon?
L. A.: Uhh… Ezt most nem merném annyira bevallani. Őszintén szólva „finnyásodtam”: a mai napig keresem az újat és abban a minőséget, ami nem könnyű. De vannak jó zenék.
R. I.: Végezetül, ha a magánéletedről mondanál néhány szót!
L. A.: Nős voltam, de sajna elváltunk. Nem vagyunk rosszban. A fiam 22 éves, és esetében szerencsére nem esett annyira messze az alma a fájától. Vegyesen hallgat zenét, és több rockbulin is voltunk már. Amire büszke vagyok, hogy a Chester Bennington-emlékestet a budapesti Morrison 2 klubban ő csinálta meg, és a Dürerben is ott volt. Csak utólag tudtam meg, amikor már javában szervezte a rendezvényt. Kért ugyan némi tanácsot, de végül ő hozta össze. Ja, és a sógorom nagy Black Sabbath-, Zeppelin- és 70-es évek rajongó volt. Apám második felesége, Zsuzsa néni pedig 40 évig zongorázott. Neki köszönhetően szívtam magamba a klasszikusokat, mindent, ami nem rock. Azért azt elmondhatjuk, hogy a családban én voltam a „Fekete Bárány”, haha…
R. I.: Attila, köszönöm az interjút, és sok sikert a jelenlegi és jövőbeli aktivitásaidhoz!
L. A.: Én is köszönöm a megkeresést, és persze Rock/Metal mindörökké!!!
Leave a Reply