Mindenki előtt ismert a Dave Mustaine és a Metallica közötti, éveken át tartó rossz viszony, „mély nyomorba” taszítva ezzel a Megadeth énekes/gitáros alapítóját. Nehezen emésztette meg, hogy kiebrudalták a világ egyik legnagyobb metal zenekarából, sokat jártatta a száját emiatt, de megvolt ennek a kirúgásnak az előnye is, mert MegaDave-re katalizátorként hatott a helyzet: jobb lemezeket írni, mint Ulrich-ék – folyamatosan ez lebegett a szeme előtt. Senkinek nem kell bemutatni Mustaine-t, a főnök az igazán nehéz eset kategóriába tartozik (tartozott), rengeteg botrány, baljós esemény zajlott vele kapcsolatban, de szerencsére a felgyülemlett feszültséget, frusztrációját, egyéb problémáit a Megadeth dalaiba (is) bele tudta préselni.
Mustaine igyekezete nem volt hiábavaló, mert zenekara is komoly rajongótábort tudhat magáénak, minőségi lemezekkel megörvendeztetve a népet. Néha egy kicsit kinézett oldalra, hogy hol tart éppen Hetfield és együttese, de sikerült karakteres Megadeth stílust teremtenie Dave Ellefson-nal, nem vált ’Talicska kópiává a banda.
Tehát, sikerült az elszakadás, mert a Megadeth lemezei teljesen más világot képviseltek a thrash metal-ban, mint a Metallica, de azért egy egészen pici párhuzamot érzek a Rust in Peace és a Countdown to Extinction lemezek, valamint az …And Justice for All és a Black albumok között. Ez annyiban jelentkezik, hogy míg az előzőek a komplexitásukkal tűntek ki, az utóbbiak a közérthetőbb, egyszerűbb nótaszerkezetekkel és a tisztára polírozott hangzásukkal keltettek figyelmet. Ugye tudjuk, mely korongok jelentek meg előbb…? Nem tudom megítélni, hogy ez a hasonlóság mennyire volt szándékos Mustaine-éktől, de azt le kell szögezni, hogy mindkét ’deth korong bivalyerős lett, tehát nem is érdemes ezzel foglalkozni. Innentől hanyagolom is a Metallica emlegetését.
A Rust in Peace-szel hihetetlen magasra tették a lécet, azt a kiadványt nehéz lett volna überelni, de nem is szándékoztak megírni a második részét, ezért inkább másban gondolkodott a két Dave, aminek eredménye a Countdown… album lett.
Alapvető különbség az előző lemezhez képest, hogy sokkal szellősebbek lettek a gitártémák, több lett a lassabb és dallamos rész, jobban ki lettek emelve a refrének, valamint a hangzás is módosult, de mégis megmaradt a jellegzetes Megadeth-íz. A keverés során tisztábban hallani Dave Ellefson basszusgitárját, és a bőgős meg is mutatja, hogy igen jól bánik hangszerével, mert remek témák születtek a keze alatt.
A legtöbb rajongó azt vallja, hogy a Mustaine-Ellefson-Menza-Friedman felállás volt az eddigi legjobb a Megadeth történetében. Ezt mindig nehéz megítélni, de tény, hogy a két Dave mellett Nick Menza (dob – Nyugodjék Békében!) és Marty Friedman (gitár) személyében hihetetlen profi és kreatív muzsikus duó állt ebben az időszakban. Marty, amikor bekerült a zenekarba, a szakmában már elég jó nevet szerzett magának, gitártudását rengeteg szaklap méltatta.
Hogy milyen nagy siker lett ez az album, jól jellemzi a Symphony of Destruction dal. A „muzsiktévé” állandó vendége volt a hozzá készült videoklip, plusz a Billboard-listán is szépen felkúszott, de még videojátékokban is felbukkant, például a Guitar Hero-ban. Ez egyébként egy pofonegyszerű nóta: húzós basszusgitár, szaggatott riffek és egy jól eltalált refrén, valamint remek szólók tették naggyá a számot. Vagy ki tudja, mi hozta a sikert… Az biztos, hogy nagyon belenyúltak a tutiba.
A lemez indítása is szokatlan volt az eddigi albumokhoz képest (Skin O’ My Teeth). Rögtön kitűnik a dallamosság, az egyszerűbb dalszerkesztés, ami az egész lemezt végigkíséri. A refrén is egyből beül az ember fejébe.
Közismert, hogy Mustaine-t sokan nem tartják jó énekesnek, de szerintem remekül teljesít ezen az anyagon. Lehet, hogy nem túl képzett a hangja, de teljesen egyénien hozza az énektémákat, valamint hamis hangok sincsenek – persze az már más kérdés, hogy élőben miként sikerül előadni ezeket.
Jó példa a Foreclosure of a Dream, vagy a főcímdal. Előbbi akusztikus gitárral indul, majd később sem lesz nagyon szigorú a szám, de valahogy mégis megvan benne a keménység és a düh. Mustaine éneke is érdekes, mert a dallamossága ellenére is érződik benne a feszültség.
A Countdown to Extinction bevezetőjében Ellefson brillírozik, és erről is hasonlót tudok írni, mint az imént említett dalról: fogós verze és refrén, de egyáltalán nem puhány, kicsit inkább elvont. Az egyik kedvencem a lemezről. A dal ráadásul díjat kapott a Humane Society állatvédő egyesülettől, mivel a szöveg az értelmetlen vadászat ellen szól.
Ha már a szövegeknél tartunk, Mustaine ezen a téren is odatette magát: a társadalmi (Captive Honour), politikai (Symphony of Destruction), háborús (Architecture of Aggression) témák mellett személyes jellegű dolgok is előkerülnek (This Was My Life, Skin O’ My Teeth, Sweeting Bullets), Dave ezeket rendkívül nagy őszinteséggel tárja a hallgató elé. A szókimondás mindig is jellemző volt rá.
Van azért gyorsabb, keményebb dal is a korongon, például a High Speed Dirt. A cím egy ejtőernyős szleng, Mustaine akkoriban a drogokat lecserélte az ejtőernyőzésre, ami megsüvegelendő döntés volt a vezér részéről. Szinte zuhan az ember a dal hallgatása közben, Dave jól eltalálta a nóta hangulatát.
Vagy ott van a záró tétel, az Ashes in Your Mouth. Hatalmas riff-tenger, változatos, de többnyire gyors tempó, „pöpec” refrén. Itt azért megmutatja a Megadeth, hogy a bonyolult, komplex dalokat sem vágta sutba, rendesen megy a tekerés, a gitárduó nagyot alakít, nem különben Nick, aki elképesztő témákat üt – már-már dzsesszbe hajlik a nóta. Óriási befejezés.
Visszatérve a lágyabb számokhoz, a This Was My Life szintén nagy favoritom, ebben a dalban is sok zenei finomságot fel lehet fedezni. Végig nagyon jó az ének, remek dallamfüzért akaszthatunk a nyakunkba, de emellett néha jó kis döngölős témákat is fülelhetünk.
A Captive Honour szintén zseniális. Lassú, akusztikus gitárral elővezetett kezdésből fokozatosan bontakozik ki a dal, Mustaine éneke ugyancsak briliáns, rengeteg érzés feszül a hangjában. Vontatott, középtempós nóta, mondanom sem kell, dúdolható refrénnel megspékelve.
Ha már így csoportosítottam a számokat, legyen külön halmazban a Psychotron és a Sweating Bullets. Tördelt ritmusok, érdekes kiállások „tarkítják” mindkét számot, a Sweating Bullets-ben időnként csak Mustaine énekét halljuk, mert közben minden hangszer leáll. Ez is szokatlan volt a zenekartól. A Psychotron-ba még egy pici doom hangulat is besurrant.
Furcsa ez a lemez, mégis nagyon jó. Minden lágysága, dallamcentrikussága ellenére ott van benne a keménység, a húzás. Új kapukat nyitott meg a zenekar a lemezzel, ezzel a thrash metal stílust egy magasabb szintre emelve. Néhány ős-rajongót biztosan elveszítettek, de sok ember ennek az albumnak a hatására fedezte fel a stílusban rejtőző értékeket, így új Megadeth-fanokat köszönthettünk, és biztos vagyok benne, hogy ennek hatására az együttes korábbi munkái iránt is nagyobb kereslet merült fel.
Leave a Reply