Tavaly még arról beszélt a zenekar, hogy az Emperor of Sand dupla album lesz, de végül ez nem valósult meg, viszont még ebben az évben kiadtak egy EP-t. Először azt hittem, hogy a nagylemezről lemaradt dalok lesznek rajta, ám csak egy, a Toe to Toes készült frissen, a többi három dal a Once More ’Round the Sun korong idejében íródott. Egyébként pedig teljesen mindegy, mert nekem a Mastodon az elmúlt jó néhány év legizgalmasabb együttesének számít, így számomra nem érdekes, hogy melyik korszakban szerzett dalait hallgatom. Pár lepörgetés után kijelenthetem, hogy a Cold Dark Place sem okozott csalódást, egyedül azt sajnálom, hogy csak négy számból áll az EP, mert szívesen „megbirkóznék” még sokszor ennyivel is.
Mindig izgatottan állok neki egy-egy új Mastodon lemez megismerésének, kíváncsian várom, milyen szenzációs zenei ötletekkel állnak elő. A borítót nézegetve és a címet megfigyelve azt lehetett kikövetkeztetni, hogy nem a technikás, gyors dalok fogják uralni az albumot, hanem a lassabb, komorabb, elborultabb arcát fogja mutatni az együttes. És ez valóban így van, az album a Hunter-Falling Asleep-The Czar tengelyre pozicionálható, mert ezeknek a számoknak a hangulatához, zenei témáihoz áll legközelebb az itt hallható négy dal.
Egy EP időnként azokat a dalokat foglalja magában, amelyek nem voltak elég jók ahhoz, hogy felkerüljenek a soros nagylemezre, de szerencsére a Mastodon nem tesz ilyet. Szerintem nem is tudnak gyenge dalokat írni.
Nehéz erről a bandáról elfogultság nélkül írnom. Az Emperor of Sand kapcsán megpróbáltam, sőt szigorú akartam lenni, de a vége az lett, hogy ismét megvettek kilóra. Most nem is kísérletezem ezzel. Nekem ez az együttes a kétezres évek legjobb metal zenéje, beszéljünk bármelyik albumról, mind zseniális és punktum.
Csak négy szám, de azok megint mindent „visznek”, mint a piros ász. Mindegyik Mastodon lemez mélységekkel teli, mondhatni, súlyos, még ha maga a zene a későbbi korszakban nem is annyira durva, de a szövegek, a koncepció és az atmoszféra miatt mindenképpen az. A Cold Dark Place sem mutat más irányt: nyomasztó, tüskés, karcos, de közben nagyon is zenei. Hol elvont gitárdallamok kúsznak be, hol technikás, gyorsabb tömbök omolnak, hol morgós, monoton az ének, hol nagyívű dallamokkal felruházott refrének érkeznek.
Azt is szeretem a muzsikájukban, hogy nem elsőre hatnak a nóták, hanem több meghallgatást igényelnek, mire teljesen kinyílnak. Olyan ez, mint amikor belépek egy sötét helyiségbe valamit vagy valakit keresve. Tudom, hogy ott van, de idő kell, amíg megtalálom, és utána boldogan ölelem magamhoz. Addig csak tapogatózom, kutatok, megérintek ezt-azt. De tudom, hogy hamarosan meglelem. Közben nekimegyek néhány dolognak, megbotlom, egy kicsit megsebzem magam, de nem számít, mert biztos vagyok a sikerben.
Felesleges egyenként boncolgatni a dalokat, hiszen ha valaki szereti a Mastodon-t, biztosan ezt az EP-t is beszerzi, csalódás kizárva. Aki nem hallotta még a bandát, ne ezzel kezdje az ismerkedést, hanem a… bármelyik nagylemezzel. De nincs megtiltva, ha mégis itt indulna a történet.
Pontozni nem szoktam EP-t, de könnyű kitalálni, hogy tőlem mennyi egységet kapna a lemez. A borító is gyönyörű, a zenét teljes mértékben tükrözi. 
Leave a Reply