Love/Hate

Jó ideig gondolkodtam azon, vajon melyik rovatba kerüljön ez a cikk, hiszen a csapat – szerintem – legjobb albuma, a Wasted in America idén ünnepli megjelenésének negyedszázados évfordulóját. Másrészt tényleg egy élőhalott bandáról van szó, amely utoljára még a múlt században jelentkezett új anyaggal, azóta csak kamukiadványok láttak tőle napvilágot. És hiába aktív és lép fel a Love/Hate évről évre például Angliában, az nem az „igazi” csapat, hanem az énekes Jizzy Pearl haknizenekara.

Benjoe emlegeti mindig, hogy a 80-es évek végén úgy gondolta, az akkori felhozatalból három csapat válik majd világhírűvé: a U2, a Red Hot Chili Peppers és a Love/Hate. Ez végül csupán az utóbbinak nem sikerült, a fiaskó okát pedig, azt gondolom, elsődlegesen az együttes zenei irányváltásában kell keresnünk. Na, de menjünk szépen sorjában!

A Dataclan: tiszta Duran Duran

Az 1985-ben, Los Angeles-ben alakult csapat muzsikája a hard rock, a funk és a glam metál elegye volt, az első két albumon egy jó adag egyéni ízzel, amelynek fő karaktereit az énekes hangja és a szokatlan zenei megoldások adták. A hangszeresek, azaz a gitáros Jon E. Love, a bőgős Skid Rose és a dobos Joey Gold már az évtized első felében együtt játszott egy Dataclan nevű, elektro-popot játszó csapatban, amelynek muzsikájára olyan brit bandák voltak hatással, mint a Duran Duran, a Thompson Twins vagy a Depeche Mode. Miután korábbi énekesük egy japán koncert kellős közepén faképnél hagyta őket, igazolták le Jizzy Pearl-t (eredeti nevén Jim Wilkinsont).

Ebben az időben még egyértelműen glam rockot játszottak, majd jött a The Cult zenekar Love című anyaga által inspirált gót korszak, azt követően pedig további irányzatokat is kipróbáltak, mielőtt kikristályosodott volna saját, fent említett stílusuk. A nevüket 1986-ban változtatták Love/Hate-re. Első sikerüket She’s an Angel című daluk egy korai változatával érték el, amely soundtrack-ként szerepelt a Rémálom az Elm utcában című film negyedik részében, a The Dream Master-ben.

Jizzy Pearl

1988-ban a basszusgitáros Skid megírta azokat a dalokat, amelyek aztán a Blackout in the Red Room című debütalbum gerincét képezték. Még ugyanennek az évnek a végén, hosszas próbálkozás után végre a vágyott lemezszerződés is összejött, méghozzá a Columbia-val. A bemutatkozó album 1990 márciusában látott napvilágot, és a Kerrang, valamint a Metal Hammer magazinnál is elnyerte Az év albuma címet. A lemezmegjelenést követően hamarosan Dio és az AC/DC előzenekaraként turnézhattak (utóbbi csapat rajongói jól fogadták őket, előbbié kevésbé), Why Do You Think They Call It Dope? című daluk pedig elég szépen forgott az MTV Headbanger’s Ball című műsorában.

A második album felvételei előtt kiéleződtek az ellentétek a zenekar és a kiadó között. Előbbi szeretett volna elmenni egy crossover-esebb hangzás felé, de a lemezcég biztosabbnak érezte az egyszer már bevált receptet. Skid-ék a Columbia biztatására New York-ba tették át a székhelyüket, ott közösen béreltek lakást, és ebben az önkéntes, egyszersmind kényszerű összezártságban fogantak legjobb szerzeményeik, a Wasted in America dalai.

Skid Rose, Joey Gold, Jizzy Pearl és Jon E. Love

A debütalbummal azonos stílusban íródott lemez végül 1992-ben jelent meg, amelyet az együttes Ozzy előzenekaraként népszerűsíthetett Európában. Miután hazatértek, a Columbia hamarosan ejtette őket, amelynek elsődleges oka a Happy Hour kislemez várakozáson aluli fogyási mutatója volt (holott ezt a dalt éppen a kiadó erőltette a csapat által javasolt Miss America helyett).

A helyzettel szembesülve a gitáros Jon E. Love kilépett a zenekarból. A helyére Darren Housholder került, akinek stílusa látványosan különbözött elődjéétől. A bőgős Skid pénzzé tette az autóját, hogy – kiadó híján – legyen miből finanszírozniuk az új lemezüket, az 1993-as Let’s Rumble-t, amelyet mindössze néhány nap alatt rögzítettek. Az albumot végül a BMG dobta piacra – Angliában, az Egyesült Államokban azonban erre sem ők, sem más nagy cég nem volt hajlandó, mivel úgy látták, a grunge előretörése miatt erre a zenére már nincs kereslet. Holott a Let’s Rumble jóval sötétebb, súlyosabb muzsikát tartalmaz, mint az első két korong; egy kicsit grunge-os, amivel a zenekar akarva-akaratlanul is igazodott az aktuális trendekhez.

Skid Rose a 2000-es években
Jon E. Love a közelmúltban

Az anyagot végül egy kisebb kiadó, a Calibre jelentette meg a tengerentúlon, de csak 1994-ben. Szerencsétlen időzítés volt, mivel a lemezről „előreküldött” Spinning Wheel című szám addigra pont lekerült a rádiók műsoráról.

A negyedik albumra, az 1995-ben megjelent I’m Not Happy-re visszatért az eredeti gitáros Jon E. Love, ekkor azonban már jól látszott, hogy a banda végképp elvesztette a fonalat. Az anyag hangzása még az előző albuménál is vastagabb lett, és egy ismeretlen csapat lemezeként talán megállta volna a helyét, de ez már nagyon nem az a Love/Hate, amelyet annak idején megszerettünk. Vannak ugyan jó dalok az albumon (például a Die), de a feldolgozások szerepeltetése (itt az I Am the Walrus-é) legtöbbször a szükséges kreativitás hiányáról árulkodik.

Valami továbbra sem klappolhatott a zenekar háza táján, mert ahelyett, hogy ezerrel népszerűsítették volna a friss anyagot, a muzsikusok különböző mellékprojektekbe kezdtek. Skid és Jon E. végül 1997-ben döntött úgy, hogy összeraknak egy újabb Love/Hate-anyagot. Állítólag nem volt idejük új dalokat írni, így korábbi kislemezeik B oldalán megjelent és addig ki nem adott szerzeményeket gyűjtöttek csokorba, plusz Skid szólóprojektje, az időközben befulladt Skoe néhány dalát is hozzácsapták az anyaghoz. Jizzy kelletlenül kölcsönözte a hangját a nótákhoz, a bandát pedig annyira elkedvetlenítette saját ellentmondásos helyzete (a kritikusok kedvencei voltak, de a lemezeladásokban ez egyáltalán nem nyilvánult meg), hogy a tagok végül eladták a felszerelésüket, és a Love/Hate feloszlatása mellett döntöttek.

A bőgős végül csak befejezte a Livin’ Off Layla címre keresztelt album felvételeit, ami azonban sosem jelent meg hivatalosan. Pedig a lemez talán a Wasted in America utáni korszak legjobban sikerült anyaga. Nem erőlködik, nincs benne megfelelési kényszer, jó dalok gyűjteménye (még ha azok egyediségükben, ütősségükben nem is közelítik meg az első két album slágereit).

Egy karrier állomásai: Jizzy az L. A. Guns…
…a Ratt…
… és a Quiet Riot énekeseként

1998-ben adódott a lehetőség a csapat előtt, hogy ismét Dio-val turnézzon, Skid azonban nemet mondott a reunion-ra, így őt az Ugly Kid Joe-bőgős Cordell Crockett-tel pótolták. A koncertkörút nem volt bonyodalmaktól mentes, amelyek következményeként Jizzy is elhagyta a csapatot (és egy album, az 1999-es Shrinking Violet erejéig L. A. Guns frontemberévé avanzsált).

Az énekes – gyakorlatilag ezzel párhuzamosan – korábbi szólóprojektje, a Sineaters dalaiból rakott össze egy albumra valót, és Let’s Eat címmel, mint Love/Hate-lemezt jelentette meg azt. Ha belehallgatsz az anyagba, fel nem ismernéd a csapatot. Ez már tényleg a korábban általuk vágyott crossover. Finoman szólva is érdekes alkotás, nem mellesleg a csapat hattyúdala, mindeddig utolsó stúdióalbuma (de milyen csapaté: a nagy négyest már egyedül csak az énekes képviseli).

Jizzy közben kikerült az L. A. Guns-ból, de még mielőtt akár csak felmerülhetett volna a Love/Hate újjáalakulásának gondolata, nem kisebb csapat környékezte meg őt, mint a Ratt, amelynek élén aztán a következő 6 évet töltötte.

A Love/Hate zászlaja alatt pedig innentől elsősorban Pearl koncertezett, alkalmi zenésztársakkal, akik között feltűnt többek között az ex-Guns N’ Roses-gitáros Gilby Clarke is; 2003-ban és 2004-ben pedig, egy-egy rövidebb turné erejéig egy másik alapító tag, Jon E. Love is az énekessel tartott Európába.

Az eredeti felállás végül 2007 februárjában állt újra színpadra, Hollywood-ban, ahol egy az egyben eljátszották klasszikus bemutatkozó albumuk dalait. Még ugyanezen év végén Európába is átugrottak, Jon E. helyett Darren Housholder-rel.

2013-ban Crucified címmel megjelent egy 6 számos EP, eredetileg Love/Hate név alatt, kizárólag digitális formátumban, ám az egykori tagok közötti szerzői jogi csatározásokat követően az anyagról végül lekerült a zenekar neve, és Jizzy szólómunkáinak számát gyarapította. Az énekes azonban (aki 2013-2016 között főállásban a Quiet Riot frontembere volt) ezt követően sem tett le arról, hogy alkalmi zenésztársakkal lebonyolított miniturnéit a Love/Hate nevével adja el. Idén egy Before the Blackout című anyag látott napvilágot a zenekar neve alatt, amely a banda korai demóinak remaszterizált változatát tartalmazza, új anyagot viszont csaknem két évtizede nem hallottunk tőlük.

About Coly 1251 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Trackback / Pingback

  1. Love/Hate: Wasted in America (1992) – Rattle Inc.

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*