Horváth „Necrofaust” János

Dávid László: Jani, köszönöm szépen, hogy elfogadtad az interjúfelkérést. Mi a véleményed a felületünkről? Milyen gyakran látogatod, olvasod?

Horváth János: Szervusz Laci, üdvözlöm az olvasóitokat is! Mondhatni, napi szinten nézem az oldalt. Elég sűrűn toltok új tartalmakat, kevés ilyen aktív zenei site van itthon, nekem teljességgel bejön, úgyhogy csak így tovább!

D. L.: Mindenekelőtt egy rövid bemutatkozást kérek szépen tőled!

H. J.: Horváth János vagyok, 32 éves, röpke 20 éve foglalkozom a metal/rock zenével, játszottam több hazai underground zenekarban (Mörbid Carnage, Concrete, Coldsaw, Fostartály stb.) a metal zene különböző irányzataiban. Szerveztem többedmagammal koncerteket, írtam többféle webzine-be/fanzine-be, jónéhány éve egy médiacégnél dolgozom – nagy vonalakban ennyit érdemes tudni rólam. Szerintem, akik olvassák ezt a beszélgetést, azoknak a jó részét ismerem, és jó viszonyt is ápolunk.

D. L.: A Necrofaust becenévről mit kell tudnunk? Van valamilyen története?

H. J.: Amikor black metal zenekarokban ténykedtem, ott szokás volt ilyen „művészneveket” használni. A Mayhem Necrolust számának és a Darkthrone Panzerfaust lemezének a címéből hoztam össze ezt a szóösszetételt. Nincs túlgondolva, semmiféle túlmisztifikált dolog nincs mögötte. Sokan csak Faustnak vagy Necronak szólítanak, bár ez inkább régebben volt jellemző, és az utóbbit nem is igen csíptem. Azt hiszem, Némethonban van egy Necrofaust nevű zenekar, rém gagyi, black metalnak csúfolt valami, de csak 2006 körül alakultak, szóval nekem évekkel sikerült megelőznöm őket, haha!

D. L.: Mielőtt rátérnénk a zenére, köztudott, hogy nagy futballrajongó vagy, ezen belül is az A. C. Milan a favoritod. Ez a vonzalom honnan ered?

H. J.: 1991 óta vagyok Milan-drukker, édesapám világéletében nekik és a Manchester United-nek szurkolt (és persze a Ferencvárosnak, de a magyar klubfocit tízen-sok éve nem követem), így mondhatni, hogy az anyatejjel szívtam magamba ennek a két klubnak a szeretetét. Olyan legendákat láttam (persze nem élőben) játszani, mint Baresi, Van Basten, Maldini, Nesta, Ibrahimovic, Ronaldo, Kaká, Sevcsenko, Gattuso, Pippo Inzaghi és még egy csomó másik, máig halhatatlan, megkerülhetetlen figura. Emlékszem mindkét csapat KEK-, BL-, BEK-győzelmeire, a milánosok aranylabdásaira, és meg nem tudnám becsülni, hány csomag ropit, szotyit vagy egyéb rágcsálnivalót fogyaszthattam el, ezen csapatok meccseit bámulva, a sörről nem is beszélve.

D. L.: Mikor, hogyan, kinek/minek a hatására kerültél kapcsolatba a metal zenével? Mi fogott meg ebben a stílusban?

H. J.: 1997-et írunk, a legjobb barátaim 2-3 évvel idősebbek nálam, együtt nőttünk fel a József Attila lakótelepen. A haverjaim, a tesóik és úgy an bloc az egész lakótelepen a fiatalok mind metal arcok, rockerek, skinheadek vagy punkok voltak. Nem volt nehéz beleakadni az ilyen zenékbe és szubkultúrába; annak idején nagyjából egyszerre kezdtem el érdeklődni ezen műfajok iránt. Mindegyik vonalról volt, ami tetszett, és mindegyik válfaj kedvelői között voltak haverjaim. Az első eredeti kiadványom a Megadeth Rust in Peace-e volt; kezdetben jöttek a heavy/speed/thrash cuccok, majd nem sokra rá a black/death/grind és az egyéb dolgok.

Édesanyám nagyrészt klasszikus zenét hallgatott, a faterom pedig nagy rock’n roll fan volt, és elég komoly lemezgyűjteménnyel rendelkezett. Jerry Lee Lewis, Little Richard, Chuck Berry, Elvis Presley – egészen kisgyerek koromban már ezeken lógtam, aztán bejött a képbe a Queen, a The Doors, anyám egy suliba járt Vikidállal, szóval valamilyen szinten mindig is közel állt hozzám ez az egész.

Emellett általános suliban a tipikus rádiós, 90-es évekbeli dancefloor-t és sok hip-hop muzsikát toltam: House of Pain, Onyx, Public Enemy, Cypress Hill stb. Amúgy ezeket ma is napi szinten nyomatom. Nem vagyok zenenáci: igen tág a zenei spektrumom, és rohadtul nem érdekel, hogy ki mit gondol erről. Én ezekkel együtt is hitelesnek érzem magam, nem vagyok egy megjátszós pózer vagy köpönyegforgató, csőlátó pedig végképp nem.

D. L.: Kik voltak a legelső előadók, akiket felfedeztél, illetve meghallgattál? A metalon belül van-e kedvenc irányzatod vagy mindenevő vagy?

H. J.: Első nagy kedvenceim a Megadeth, a Europe, a Manowar, a Motörhead, a Beatrice, a Moby Dick, a Sepultura és hasonlók voltak. Nyilván elsőre a szög egyszerű, bunkó, tahó zenék jöttek be, aztán szépen lassan fejlődött a hallgatói „fülem”, és belekóstoltam minden irányzatba, komplexebb, progosabb, nehezen emészthetőbb dolgokba is. Inkább úgy fogalmaznék, hogy minden irányzatból inkább a régisulis dolgokat vagy az arra hajazókat preferálom, tudod, death metal-ból Autopsy, Asphyx, black metal-ból Bathory, Venom, Darkthrone stb. Nyilván vannak stílusok, amelyek még nem léteztek ezen csapatok fénykorában, de ott is mindig a stílusalapítókat vagy az azok munkáit követőket csípem igazán. De szeretem a stoner/doom/sludge, black, death, thrash, heavy, speed, crust, grind, crossover, hadcore, punk stb. zenéket. Minden irányzatból vannak örök kedvenceim.

D. L.: Melyek azok a metal műfajok/előadók, amelyektől a hideg ráz ki?

H. J.: Ez a lista is igen hosszú, persze közel sem annyira, mint azoké, akikért rajongok, de nem szeretném az oldalatokat bepiszkítani sz*r, hiteltelen csapatok neveivel, szóval ugorjunk.

D. L.: A gyűjtőszenvedélyed mikor alakult ki? Mekkora gyűjteménnyel rendelkezel? Melyek gyűjteményed legféltettebb kincsei, legritkább „példányai”?

H. J.: Egészen az elejétől elkezdtem vásárolgatni a kedvenc anyagaimat, persze a lehetőségeimhez mérten. Aztán volt olyan időszak, amikor rengeteg felesleges dolgot is megvettem, ami aztán évekig ott porosodott a polcon, vagy be volt dobozolva; ezeket mostanában a pesti lemezbörzéken vagy a neten szórom el, és ma már csak olyan anyagokat vásárolok meg, amelyeket folyamatosan elő is veszek. Minden formátumot szeretek, és mindenből kb. egyforma mennyiségben tartok otthon, talán jelenleg CD-ből van túlkínálat.

Kimondottan viccesnek tartom az ál-sznob „vagy bakeliten vagy sehogy” hozzáállású arcokat, meg akiket meg lehet hülyíteni az eBay-en vagy a Discogs-on, és le lehet húzni őket bődületesen nevetséges összegekkel. El van korcsosulva ez a zenei piac, nekem is vannak olyan anyagaim, amelyek a Discogs-on vállalhatatlanul magas összegekért mennek, annyit én sem adnék értük. Még ha kimondottan pénzes vagy ultra-tehetős lennék, sem adnék arcpirító pénzeket kiadványokért.

Ugyanígy leszoktam a limitált/die-hard verziós baromkodásról is. Haver, ugyanaz a hanganyag van rajta, ugyanazzal a borítóval, ki a fenét érdekel, hogy a világon tízezret vagy éppen csak százötvenet nyomtak belőle? Ez szimpla f*szméregetés, semmi több. Ez egy elég jó módszer ahhoz, hogy a kiadók/disztrók jó pénzhez jussanak, a metalfanok pedig a fórumokon vagy a koncerteken elégedetten mesélhessék, hogy megvan nekik a szuperlimitált 666 példányban kinyomott (hogyan ellenőrzöd, ezt haver???), egyébként pedig normál formátumban közel sem nehezen és reális áron beszerezhető lemez.

Mondom ezt úgy, hogy én is évekig így és ebben pörögtem, aztán szépen rájöttem, hogy ez szimpla parasztvakítás: ha megvan nekem a Mercyful Fate-től a Don’t Break the Oath, akkor hol érdekel az engem, hogy hány példány látott napvilágot az éppen aktuális kiadásból, hogy limitált-e vagy sem, hogy az első vagy a negyvenkettedik újranyomás, hogy vannak-e rajta bónuszok vagy nincsenek? Ettől a bónuszoltatástól is a falnak megyek: teljesen hidegen hagy, hogy az Evil Dead Annihilation of Civilization-jének aktuális kiadására ráraktak még plusz öt próbatermi felvételt és két sz*r minőségű koncertfelvételt, ha engem csak maga a tényleges lemezanyag érdekel. Rengeteg ismerősöm van ráfüggve ezekre a dolgokra, és minden tiszteletem, de ezeket a balekoknak gyártják le; attól nem lesz valaki Fanatikus 2.0 státuszú, ha ezeket megveszi.

D. L.: Egyetértesz azzal, hogy a ’80-as évek volt a metal hőskora/fénykora?

H. J.: Abszolút. Néhány újkeletűbb stílust leszámítva az egész metal zene akkor volt a csúcsán, stadionokat töltöttek meg a thrash zenekarok, mind Európa-, mind Amerika-szerte egyre-másra alakultak a pincékben a death metal brigádok. Leírhatatlan érzés lehetett akkor ennek a színtérnek a részese lenni. Ami ma megy, az a közelébe sem fog érni annak, ami a ’80-as években történt, ebben mindenki biztos lehet. Szerencsések azok a srácok, akik akkor aktív részesei voltak a metal szcénának, és ha még mindig azok, akkor láthatják a különbséget.

D. L.: Számodra a metal csak egy zene vagy életforma/életérzés? Mi a véleményed azokról, akik egy idő után hátat fordítanak a metalnak, és megtagadják a múltjukat?

H. J.: Amióta ezt a stílust követem, egybeforrt az életemmel. A kezdetektől koncertekre járok, lemezeket vásárolok, hasonló gondolkodású fazonokkal lógok, zenélek, esetenként bulikat szervezek, fanzine-ezem is, és szerintem ezzel meg is válaszoltam a kérdést. El szoktam gondolkodni azon, hogy mi lett volna belőlem, milyen ember lennék, hol tartanék, ha nem jön szembe velem a metal zene, és a választ sosem fogom megtudni. De abban biztos vagyok, hogy életem legjobb élményei ehhez az egészhez kötődnek: tonnányi remek ismeretség, barátság stb.

Ennyi év alatt rengeteg olyan arccal találkoztam, akik ideig-óráig benne voltak ebben, részesei voltak a színtérnek, élték a metalt, aztán valami ok folytán eltávolodtak, és vagy visszatértek, vagy eltűntek az átlag életű emberek mindennapos süllyesztőjében. Ezzel szemben sokkal több olyan embert ismerek, akik azóta is jelen vannak, vagy még inkább sokkal régebben, mint ahogy én feltűntem a színtér horizontján, és amíg ez így van, addig nincs gond. Hogy valaki miért választja a másik utat, miért hagyja itt ezt a szubkultúrát, annak temérdek oka lehet: narkó, pia, családi parák, vagy csak szimplán elveszíti az érdeklődését, mert azért valljuk be, évtizedeken át ezt nyomni nem könnyű. Képben lenni a színtér történéseivel kapcsolatban, végignézni zenekarok feltűnését, tündöklését és feloszlását, megélni a rengeteg barát, bajtárs elvesztését, klubok bezárását, kedvenc zenészeink halálát, na, az nem olyan egyszerű, mint azt bárki gondolná.

Senkit nem vetek meg azért, mert letért erről az ösvényről, a saját döntése, semmi közöm hozzá, és hozzáteszem, rengeteg olyan jó barátom vagy ismerősöm van, akinek semmi köze ehhez az egész cirkuszhoz. Attól még lehet valaki nagy seggfej, hogy, mondjuk, Coroner-pólóban feszít, és lehet halál normális bárki olyan, aki életében nem tudta, mi az a blastbeat vagy a headbangelés. Ha ezért a hozzáállásért egyes körökben én vagyok az eretnek, akkor így jártam, nem tudok ilyen hülyeségeken felb*szódni, ennél sokkal fontosabb dolgok vannak az életben.

D. L.: Tudsz a szövegekkel azonosulni? Egyáltalán foglalkozol a dalok mondanivalójával?

H. J.: Igen, a kezdetektől foglalkoztam. Jó ideig bele voltam bolondulva az északi black metal hangulatába, szövegeibe: mítoszok, boszorkánysztorik, bibliai történetek és hasonlók. Igaz, sosem voltam az a szuicid vagy depressziós arc, de a doom zene szövegeibe is bele tudtam élni magam, az új hulláméba (Opeth, Katatonia, Tiamat, Paradise Lost) pedig különösen. Egy lemez hallgatása közben mind a mai napig szeretem olvasgatni a szövegkönyvet. Idén például szövegileg (is) az új Mastodon viszi nálam a prímet, mert egy olyan témából csináltak egy nagyon beteg és fájdalmas sztorit, amelyben nekem is részem volt fiatalabb koromban, és nagyon más volt úgy meghallgatni az anyagot, hogy már a szövegeket is hozzá tudtam kötni.

D. L.: Az adott muzsika hangulata is fontos számodra? Mitől függ, hogy mikor mit hallgatsz?

H. J.: Minden zenének külön hangulata van, és igen, a hangulatomhoz választok zenét. Ha fel akarok pörögni, akkor jöhet valami durvább, ha éppen szarabb kedvem van vagy fáradt vagyok, akkor nem tudok bonyolult, gyors zenékre figyelni, akkor mehet egy kis melankólikus.

A különböző napi tennivalókhoz is külön zenéim vannak. Vannak lemezek, amelyeket tipikusan főzés közben hallgatok, vannak muzsikáim a kerékpározáshoz, a tömegközlekedéshez, de még egyes könyvekhez is. Vannak könyvek, amelyek olvasása közben mindig ugyanazt az egy anyagot hallgatom, mert a könyvről ez a zene, a zenéről pedig ez a mű jut eszembe. Igazából egész nap szól nálam valami a háttérben, a munkahelyen is külön zenéim vannak az adminisztratív teendőköz, a szereléshez és minden munkafolyamathoz, és ezt kell összeegyeztetni a napi hangulatommal.

D. L.: Szerinted van a metalnak összetartó ereje?

H. J.: Ha arra gondolsz, hogy esetleg csak azért vagyok valakivel jóban, mert ki lehet vele pofázni az underground-ban aktuálisan történteket, vagy meg lehet beszélni, milyen lemezek jöttek ki mostanság, és azok mennyire jók vagy gyengék, akkor azt mondom, nincs.

Azonban, ha úgy nézzük, hogy sok embert, sok jó barátot ismertem meg ezen zenék vagy stílus által, illetve, ha esetleg egy beteg zenésznek vagy bárkinek kell gyűjtést vagy jótékonyági bulit szervezni, amivel meg lehet menteni akár az életét vagy a szeme világát, a gyermekét lábra lehet állítani, akkor nagyon is van. Szóval úgy fogalmaznék, hogy nagyobb tömegekre való hatása mindenképpen van.

D. L.: A Concrete, illetve a Mörbid Carnage zenekarban is basszusgitáros voltál. Kérlek, foglald össze nekünk mindkét zenekar munkásságát!

H. J.: A Concrete volt a budapesti zenekarom, amely 2005 és 2013 között működött. Thrash metal csapat volt, némi crossover-behatással. Azokban az években itthon és külföldön is elég sokat mozgolódtunk, egy EP-t és két nagylemezt adtunk ki.

A Mörbid Carnage pedig egy szegedi thrash metal alakulat, amely 2007-ben indult, és mind a mai napig aktív. Hozzátenném, hogy jelenleg az egyetlen valamire való thrash metalt képviselő gárda hazánkban, legalábbis az én értelmezésemben. Két nagylemez, egy live DVD, két EP és egy 7”-es kislemez eddig a zenekar termése, ezekből a 7”-en én már nem játszottam.

D. L.: Kapcsolatban vagy még egykori zenésztársaiddal?

H. J.: A Concrete-ból mindenkivel tartom a kapcsolatot; valakivel napi szinten, valakivel csak koncerteken vagy közös sörözéseken találkozunk, de elmondhatom, hogy a mai napig mindenkivel jóban vagyok. Nem emberi problémák miatt oszlattuk fel a zenekart, csupán mindannyian egy kicsit mást akartunk, és nem volt meg a közös cél. Vitázni és emberi kapcsolatokat rátenni egy zenekarra pedig butaság, ezért inkább úgy döntöttünk, hogy abbahagyjuk, és senki nem folytatja új tagokkal ez alatt a név alatt.

A Mörbid Carnage tagjai közül nem mindenkivel tartom a kapcsolatot. Valaki évek óta külföldön él, sőt többen is, valakivel pedig csak szimplán jó ideje nem találkoztunk. De nem gondolnám, hogy bármelyikükkel is ne tudnék egy jót beszélgetni vagy meginni néhány sört, akár egy koncerten, akár máshol. Lamberttel ugye csináljuk az újságot, viszont csak annak kapcsán beszélünk, ami azért, remélem, idővel majd változni fog. Amióta nem vagyok tag, egy pár emberrel teljesen másként viszonyulunk egymáshoz. Azóta nem sodort össze bennünket az élet, de ha úgy adódik, én semmitől nem fogok elzárkózni. Sokkal kevésbé érdekelt, hogy tagja vagyok-e egy zenekarnak vagy sem, mint az, hogy esetleg régóta tartó, nagyon jó barátságokat veszítsünk el egy ilyen dolog miatt. Meglátjuk, mi lesz. Nyilvános fórumon vagy társaságban, közös ismeretségi körben senki nem ócsárolta a másikat, nem vagyunk gyerekek. Meg hát Mustaine sem lett az enyészeté, csak azért, mert kivágták a Metallicából.

D. L.: Az újságírásba is belekóstoltál, hiszen a Shock, illetve a Kronos Mortus munkatársa is voltál. Hogyan kerültél be ezeknek a webzine-eknek a szerkesztőségébe, és mennyi ideig írtál nekik?

H. J.: Emlékeim szerint a Shock-nak nem írtam, csak fotókat szállítok nekik, ha megkeresnek. De voltam én már minden ezen a szcénán belül, csak harangöntő nem, szóval lehet, hogy én emlékszem rosszul. A Kronosnak és a SecondShot-nak írtam, de hogy mikor és mennyi ideig, azt meg nem mondom. A SecondShot-nak valamikor 2005-2007 táján, és utána nem sokkal jöhetett a Kronos. Az sincs már meg, hogy én jelentkeztem vagy engem kerestek meg.

D. L.: Jelenleg a Metal Catacombs fanzine munkatársa vagy. Mikor indult a lap, és hogyan jött össze a társaság? Elmondható a szerkesztőség tagjairól, hogy személyes jó barátok vagytok?

H. J.: (Lédeczy) Lamberttel ketten agyaltunk, hogy kellene valamilyen fanzine-t készíteni, mert akkoriban nem nagyon volt semmi értékelhető itthon (most sincs sok), és végül megszültük a nevet, csináltattunk logót és belevágtunk az első számba. Akkoriban csatlakozott hozzánk NorrskeN is, aki már a debütáló számhoz is szállított anyagokat. A rá következőt is hárman nyomtuk le, a harmadiknál megint bővültünk és a negyediknél szintén. Jelenleg öten veszünk részt a fanzine készítésében. A „barátság” helyett inkább úgy fogalmaznék, hogy mindenki régről ismeri és tiszteli a másikat…

D. L.: Hogyan osztjátok fel egymás között a feladatokat?

H. J.: Igazából mindenki halál egyedül dolgozik az interjúin, a beszámolóin vagy a kritikáin. Egy közös e-mail címről megy ki, és érkezik oda minden (én általában a közösségi oldalon keresek meg direktben zenekarokat), aztán amint a deadline-ra megvan a megfelelő mennyiségű tartalom, és mindent szépen feltöltöttünk egy felhőbe, akkor Lambert végigtolja a szerkesztést, mert ahhoz csak ő ért, és nagyon jól is csinálja. Szerintem minden számon látszott a fejlődés, tartalmilag és küllemileg is, márpedig utóbbi egyedül Lambert érdeme (a borítófestményt leszámítva).

Jól és hatékonyan tudunk együtt dolgozni, és az egész Metal Catacombs ereje abban rejlik (azon kívül, hogy mindenki bődületesen régóta tagja a színtérnek), hogy a metalon belül mindannyian más és más stílusokat, csapatokat preferálunk, ettől olyan színes a lap (pedig k*rvára fekete-fehér, ugye, haha).

D. L.: A lap előállítási költségeit egyenlő arányban álljátok?

H. J.: Ez pontosan így van!

D. L.: Kérlek, mutasd be olvasóinknak az eddigi lapszámokat!

H. J.: Éppen most jelent meg a negyedik szám; az előző három is mindig meghaladta vagy megközelítette a 100 oldalas terjedelemet, úgyhogy elég bőséges tartalommal bírt mindegyik: interjúk, koncert- és turnébeszámolók, lemezkritikák, egyebek. Inkább úgy írnám le a dolgot, hogy minden metal iránt érdeklődő arc megtalálja a magának valót a lapban, legyen az egy betépett stoner forma, egy black metalos kecsketerrorista, feszülő farmeres thrasher vagy akár egy átlag irodista, aki csak a zenét szereti ebből az egészből.

D. L.: Manapság szerinted mekkora létjogosultsága van a nyomtatott fanzine-eknek? Egyáltalán, létezik jelenleg olyan, hogy fanzine-kultúra?

H. J.: Külföldön ez nagyon megy, de már itthon is látok javulást; szerencsére nem volt olyan időszak, amikor valakik ne foglalkoztak volna ezzel. Remélhetőleg mindig lesznek olyan fanatikusok, akik nemcsak hallgatják ezt a zenét, hanem hozzánk hasonlóan, bármiféle végzettség vagy előképzettség nélkül bele is mernek vágni egy nyomtatott lap készítésébe. Jómagam sokkal hamarabb veszek elő egy 10 évvel ezelőtt készült, tartalmilag és küllemét tekintve is rendben lévő lapot, mint hogy egy gagyi, WordPress-alapú webzine-t nézegessek. Könyvet is a hagyományos formában olvasok, vesszen az e-book reader!

D. L.: Jelen színterünket illetően mely fanzine-ek állnak hozzád a legközelebb, itthon és világviszonylatban?

H. J.: Hú, elég sok fanzine-t és egy kicsit nagyobb, már bőven profi magazinnak tekinthető lapot olvasok, de évek óta a brit Iron Fist a csúcs nálam. Tökéletes tartalom, bárki mást megszégyenítő küllem; egyszerűen egy szó jut róluk eszembe, a „vérprofi”!

D. L.: A webzine-ekről mi a véleményed?

H. J.: Nyilván ilyeneket is olvasok, dolgoztam is ilyen jellegű lapnak elég sokat. Annyi a megkérdőjelezhetetlen előnyük, hogy nagyon up to date tudnak lenni, viszont csak egy hétre visszamenőleg olvasok el ott bármit, szemben a fanzine-ekkel, amelyek érdekes módon számomra nem veszítik el az aktualitásukat, viszont egy webzine-en már senkit nem érdekel, hogy mi történt pl. egy hónappal ezelőtt. Ráadásul a közösségi média már a webzine-eket is letolja frissesség és gyorsaság terén.

D. L.: Amennyiben egy lemezt hallgatsz, azt rajongói füllel vagy zenészként teszed, esetleg mindkettő?

H. J.: Nem mondanám magam zenésznek, maximum lelkes amatőrnek vagy szimplán hangszertulajdonosnak. Persze konyítok hozzá, hallom, mi szólal meg egy lemezen, de nem szoktam feltenni egy anyagot és közben elemezgetni, hogy vajon most fisz helyett f*szt fognak-e a tagok. Ha zenét hallgatok, azt azért teszem, mert élvezni akarom, ki akarok kapcsolni, nem pedigazon agyalni, hogy vajon ennek az arpeggio-nak vajon hányas bundon volt a vége.

D. L.: Noha még csak szeptember elejét írunk, az idei évben mely kiadványok nyerték el a tetszésedet, melyek szerinted az év eddigi legjobbjai?

H. J.: Egész szép számban jelentek meg az idén számomra is érdekes anyagok. A listám, ahogy mindig, most is teljesen vegyes felvágott lesz:

Mastodon: Emperor of Sand
Vinnum Sabbathi: Gravity Works
Front Beast: Third Scourge from Darkness
Powertrip: Nightmare Logic
Mammoth Weed Wizard Bastard: Y Proffwyd Dwyll
Wolfbrigade: Run with the Dead
Hotel Wrecking City Traders: Passage to Agartha
Venenum: Trance of Death
Devil Electric: Devil Electric
Kabbalah: Spectral Ascent

D. L.: Hogyan vélekedsz a jelen metalszíntérről, az elképesztő lemezdömpingről? A szelektálást illetően megnehezíti a rajongók dolgát az ipari mennyiségű lemezmegjelenés?

H. J.: Bődületes a túlkínálat, de megvannak a megfelelő technikáim arra, hogy olyan zenekarokba fussak bele, amelyek nagy valószínűséggel el fogják nyerni a tetszésemet. Vannak ugye az eddig meglévő kedvencek, azokat az ember alapból figyelemmel követi. Aztán vannak bizonyos stílusra szakosodott kiadók, őket követve szinte biztos a siker. Ott vannak a szintén hasonló stílusokra, bandákra szakosodott borítófestők: néhány művésznél borítékolható, hogy csak jó vagy hasonló minőségű bandáknak dolgozik. Legvégül pedig itt van korunk találmánya vagy rákfenéje, az internet: ha csak egy zenét lekattintasz YouTube-on vagy a Spotify-on, már jönnek is az ajánlások. Rengeteg zenekart ismertem meg így, és készítettem velük interjút a Metal Catacombs-ba.

D. L.: Mi a véleményed az mp3 file-okról, a zeneletöltésekről? Árt vagy használ a zenekaroknak a letöltés?

H. J.: Ez a kérdés szerintem már 10 éve sem volt aktuális. Az mp3-ról vitázni ma már olyan felesleges, bődületes hülyeség, mint itthon aktuálpolitikával foglalkozni. Ha nem létezne mp3, sokkal kevesebb zenét ismernénk, én is, te is, mindenki. Ha nem lenne mp3, a zenekaraim nem találtak volna (vagy csak sokkal lassabban) olyan kiadókat, amelyek megjelentették a lemezeinket, és nélküle ezredannyi helyre sem jutott volna el a zenekaraim híre.

A dolog azon része, hogy a Metallica, vagy Bon Jovi vagy akár a Marduk nem él meg a lemezeladásból, nagyon nem tud érdekelni. Ez egy élethelyzet volt, egy új, megállíthatatlan technológia, egy fejlődés, amelyre a zenekaroknak reagálniuk kellett. Fel kell fogni, hogy 2017 van, és nem 1987, amikor mindenkinek dőlt a lé a kiadóktól, a lemezeladásokból. Most turnézni kell, orrvérzésig, ahogy teszik ezt rendkívül sokan, és esetenként meg is halnak a színpadon, esetleg koncert előtt vagy után.

D. L.: Kérlek sorold fel a számodra minden idők 10 legjobb, legklasszikusabb lemezét!

H. J.: Hú, ezt a kérdést sosem szerettem, nálam ugyanis ez időről-időre változik. Átfogalmaznám a kérdésed, úgy, hogy felsorolok 10 olyan lemezt, amelyet holnap egy lakatlan szigetre is magammal vinnék:

Megadeth: Rust in Peace
Bathory: Bathory
Darkthrone: A Blaze in the Nothern Sky
Russian Circles: Enter
Opeth: Still Life/My Arms
Mastodon: Crack the Sky
Sepultura: Schizophrenia
Mercyful Fate: Don’t Break the Oath
Inquisition: Invoking the Majestic Throne…
Toxic Holocaust: Chemistry of Consciousness

D. L.: Köszönöm szépen a válaszaidat, minden jót kívánok!

H. J.: Én köszönöm a megkeresést, Laci! További sok sikert és minden jót kívánok nektek és az olvasóknak is!