Forbidden: Twisted into Form (1990)

Sokan úgy tartják, hogy a Forbidden legnagyobb dobása az 1988-os bemutatkozó album, a Forbidden Evil volt. Érdekes, engem akkoriban nem ragadott annyira magával az anyag (és ma sem különösebben favorizálom). Az azokban az években ránk zúduló thrash-albumok dömpingjéből első körben az igazi nagyságok ragyogtak ki, a második vonalból pedig a személyes ízlésen és valamennyire a véletlenen is múlt, hogy ki mire kattant rá jobban, és mire kevésbé.

Angel Dust, Dark Angel, Exumer, Evildead, Holy Moses, Iron Angel, Pestilence, Possessed, Pyracanda, Vio-lence, Defiance, Atrophy, Holy Terror, Sacred Reich – hogy csak néhány nevet említsek azok közül, amely zenekarok lemezét ismertem, de nem váltak olyan nagy kedvenceimmé, mint, mondjuk, a Metallica, a Slayer, az Exodus, a Testament vagy a Death Angel.

Előbbiek közé tartozott a Forbidden is, amelynek sokáig a második albuma sem talált utat hozzám: túl száraznak, túl nyersnek éreztem – akkoriban, ma már azonban, ha jó kis 80-as évekbeli, Bay Area-i thrasht szeretnék hallgatni, két lemezt veszek elő: a Mordred Fool’s Game-je mellett a Forbidden Twisted into Form-ját.

Egy kis történelem: a csapatot 1985-ben, még Forbidden Evil-ként alapította a gitáros Robb Flynn (később Vio-lence, Machine Head) és Jim Pittman dobos. A felállás hamarosan Craig Locicero-val (gitár), Russ Anderson-nal (ének) és John Tegio-val (basszus) vált teljessé. Rögzítettek néhány demót és szerepeltek a Live at Ruthies Inn – The Eastern Front válogatás koncertalbumon, majd Flynn, Pittman és Tegio távozott a zenekarból. Így kerülhetett az együttesbe Paul Bostaph dobos, Matt Camacho bőgős és Glen Alvelais gitáros.

A csapat nevét ezzel párhuzamosan rövidítették le Forbidden-re, annak érdekében, hogy még csak véletlenül se tartsák őket black metal bandának. E név alatt és ebben a felállásban készült el a már említett debütalbum, amelynek három dalát még a korábbi gitáros, Robb Flynn jegyezte. Glen Alvelais 1989-ben távozott, társai Tim Calvert-tel pótolták, az 1990-es Twisted into Form-on már az ő játéka hallható.

A Michael Rosen hangmérnök-zenei producer közreműködésével készült Twisted into Form-ot egyesek techno-thrash-ként definiálják, ami szerintem túlzás, főleg ha összehasonlításképpen a Voivod-ra, a Coroner-re vagy a Mekong Deltára gondolunk. Az azonban tény, hogy komplexebb anyag, több rajta a dallam, a progresszív elem és az akusztikus betét, mint elődjén. Ráadásul az instrumentális-akusztikus részeknek van értelmük, funkciójuk, helyük az anyag struktúrájában.

Hangulatosan indítja az albumot a Parting of the Ways, és ahogy közeledünk a vége felé, tudjuk, sejtjük, hogy pillanatokon belül jön a bekeményítés.

A gyors, kapkodós ritmusú Infinite a középrészben lassul vissza középtempósra, megágyazva ezzel a finom, sokszínű gitárszólónak. Anderson hangját valahová Joey Belladonna és Sean Killian orgánuma közé helyezném: amikor dallamosan énekel, előbbire, amikor „kiabálva”, inkább az utóbbira hajaz. Persze a vokalista ezzel együtt is teljesen sajátos karakter: ha a helyzet úgy hozza, a fejhangú magasak sem idegenek tőle, egyébként pedig óriási melódiákat énekel, például a One Foot in Hell-ben vagy az Out of Body (Out of Mind)-ban.

Utóbbi nóta gyakorlatilag egy pillanatnyi megállás nélkül, ugyanolyan tempóban követi a lemez nyitódalát. Ebben és a R.I.P. című számban a Death Angel majdnem teljes legénysége ott vokálozik.

A Step by Step középtempós tétel, valószínűleg a lemez slágernótájának szánták, ugyanis a videóklip is ehhez készült.

A címadó szerzemény az album talán legjobb dala: egy kissé visszhangosra vett gitárzsizsegéssel indul, majd őrlő középtempóban folytatódik. A váltott gitáros szólóban szokatlan megoldásokat hallhatunk, a szám azonban így is nagyon kompakt, kerek egész.

A dobbal-basszussal indító R.I.P. is az Infinite tempójára gyorsul fel, érdekessége a dallamos éneket kísérő, azzal azonos gitárszólam.

A második instrumentális-akusztikus tétel, a Spiral Depression szintén a páros gitárjátéktól, az időnkénti visszhangosítástól és a belopódzó szintetizátorszólamtól válik izgalmassá.

A Tossed Away a lemez legcammogósabb dala, amelyet ráadásul még meg is tördelnek; fénypontját ismét csak a dallamos refrén jelenti.

Az 50 perces anyagra az albumot záró One Foot in Hell teszi fel a koronát. Anderson harapós soraira óriási melódia válaszolgat, és a lemez talán legjobb, nem kevés klasszikus zenei hatást mutató szólója is itt hangzik el.

A második album után úgy tűnt, sínen van a banda. Zeneileg talán így is volt, ám a személyes ellentétek, nézetkülönbségek szép lassan aláásták a csapategységet. Elsőként, 1992-ben Paul Bostaph távozott az együttesből, a következő két Forbidden albumot (Distortion – 1994, Green – 1997) már Steve Jacobs dobolta fel, majd a zenekar 1997-2001 között szüneteltette tevékenységét.

A sokat emlegetett Thrash of the Titans segélykoncertre álltak újra össze (Locicero kivételével), eredeti nevükön, Forbidden Evil-ként szerepelve a rendezvényen. Ezt követően újabb 6 év szünet következett, onnantól viszont ismét visszaálltak a körforgásba. Eddigi utolsó albumuk, az Omega Wave 2010-ben jelent meg.

A csapatnak legtöbbször dobos-poszton akadtak kihívásai, amit (és az egyéb hercehurcát) végül a bőgős Matt Camacho elégelt meg, aki 2012-ben kilépett az együttesből, mire az énekes Anderson is bejelentette, hogy szünetet kíván tartani pályafutásában. A Forbidden motorja ezzel, úgy tűnik, végleg lefulladt. A másik alapember, a gitáros Craig Locicero szerint az énekes végleg hátat fordított a zeneiparnak. Nélküle pedig ugye az együttes nem igazán nevezhető Forbidden-nek…

A cikk szerzője: Coly892 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*