A ’80-as évek közepén berobbant thrash metal hullám roppant termékeny táptalajra talált Németországban, elképesztő thrash hullám söpört végig teuton földön. A nagyok (Destruction, Kreator, Sodom, Tankard) mögött felbukkant csapatok már nem sokat tudtak érdemben hozzátenni a műfajhoz, az azonban kétségtelen, hogy az úgynevezett második vonal is roppant tehetséges képviselőket termelt ki. Olyan előadókra gondolok, mint a Vendetta, a Protector, a Mekong Delta, a Deathrow, az Assassin vagy az Euxumer. Közös jellemzőjük volt ezeknek a brigádoknak, hogy egy vagy két lemez megjelenése után lehúzták a rolót, és csak keveseknek adatott meg, hogy komolyabb életművet építsenek fel, több albumot adjanak ki.
A wiesbadeni Exumer története 1985-ig nyúlik vissza. Létrejötte öt emberhez köthető, az Isztambulban született, török felmenőkkel rendelkező Mem Von Stein basszusgitáros/énekeshez, Syke Bornetto doboshoz, valamint Ray Mensch, Bernie Siedler és Paul Arakari gitárosokhoz. (Bornetto és Von Stein korábban a Tartarosban muzsikáltak együtt, egy 1984-es demó fűződik a nevükhöz, de Mem részt vett a frankfurti Mayhemben is). Még ugyanebben az évben készítették el az A Mortal in Black demót, de már Paul nélkül. (Mellékszál: Paul amerikai származású volt, édesapja pedig a wiesbadeni amerikai katonai támaszponton állomásozott.)
Már a harmadik koncertjük után szerződést ajánlott nekik a Disaster, így ennek a kontraktusnak köszönhetően került a boltok polcaira egy esztendővel később a Possessed by Fire bemutatkozásuk, amely egy összetett struktúrájú dalokat felvonultató, brutális thrash korong lett, az akkori idők egyik legjobbja. A banda hangulatára azonban nagyon rányomta a bélyegét Mem Von Stein óriási arca, így a frontembernek kitették a szűrét, és a helyére Paul Arakari-t hozták vissza. Vele került sor 1987 tavaszán a Rising from the Sea felvételeire, Stuttgartban, Tommy Ziegler segítségével. A borítót Martin Appoldt készítette, a végeredmény pedig szeptemberben látta meg a napvilágot.
Véleményem szerint mindkét anyag egyformán kitűnő, azt hiszem, a klasszikus jelzőt is rájuk süthetjük. Tulajdonképpen túl sok különbség nem mutatkozik a két anyag között, a Rising…-on is a váltásokkal bőven tarkított, gyors, technikás megközelítésű thrash a mérvadó, ahogy az például a Winds of Death-ben, a címadó szerzeményben, az Unearthed-ben vagy a Shadows of the Past-ban hallható, míg az Are You Deaf?-ben kapkodós, ős-hardcore-elemek tűnnek fel. Az első albumra alapvetően a Slayer hatása nyomta rá a bélyegét, amely ezen a korongon még markánsabban jelenik meg, és ez Paul Arakari hangjából, itt-ott elsütött sikolyaiból adódik. Hangzás tekintetében sem érheti szó a ház elejét, telten, vastagon, agresszíven szólal meg az alkotás.
A lemez megjelenése után a csapat a Nasty Savage és az Atomkraft társaságában vágott neki a European Blitzkrieg turnénak. 1989-ben kiadták a Whips and Chains demót, de az zeneileg egyrészt köszönőviszonyban sem volt a két albummal, másrészt pedig a gitárosok mellett egy teljesen új tagság tűnt fel, nevezetesen Franz Pries basszusgitáros, Bernd Cramer dobos és John Cadden énekes. A felvétel nem is váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a banda feloszlott. Ezt követően, mielőtt Mem Von Stein az Egyesült Államokba költözött, létrehozta a Phobic Instinct-et, majd az Of Rytes-t (Without… – 1991), illetve Ray-jel, valamint Bernie-vel a Humungous Fungus-t. Bornetto a Q-Squad-hoz csatlakozott (Just like Rats demó – 1991, Psyched – 1994), Paul Arakari pedig nyomtalanul felszívódott, vélhetőleg a zeneiparból is teljesen kiszállt.
2001-ben kizárólag a Wacken fesztiválra, egyetlen koncert erejéig újra összeállt az Exumer (Mem, Ray, Bernie, L. O. P. dobos), a végső összeborulásra azonban 2008-ig kellett várni. (A 2000-es években Mem a Sun Descends-ben, míg Bernie a September-ben volt érdekelt.) Külön érdekessége az újjáalakulásnak, hogy 2009-2010-ben a basszusgitárost Paul Arakari-nak hívták, aki ekkor adott magáról először, és minden bizonnyal utoljára életjelet.
Mindannyian tisztában vagyunk a jelennel: az Exumer él és virul (az őstagságból csak Bernie van jelen), koncert-, turné- és lemezfronton is aktívak (a Fire Before Possession: The Lost Tapes válogatás igazi csemege a gyűjtőknek), de ez engem már nem tud lázba hozni. Remélem, senki nem haragszik meg rám, de én az első két Exumer-albumra szavazok, ha róluk van szó, azoktól dobban nagyot a (fém)szívem.
Leave a Reply