Levélváltás Laz-zal, a Subject zenekar énekesével – 1. rész
A 90-es évek legelején hazánkba is begyűrűzött a death metal, amely igen komoly táptalajra talált. Eczema, Extreme Deformity, Necrotomy, Intense Agonizing, Life Discussion, Cultic Pulp, Parasite Crowd – és még sokan mások művelték ezt a műfajt. Amellett, hogy roppant tehetséges zenészek alkották ezeket az együtteseket, roppant professzionális módon adták elő ezt a durva muzsikát. Kétségtelen, hogy a hazai death metal hullám egyik legkitűnőbb és legkiemelkedőbb bandája a budapesti Subject volt, akikről mindent elmond az a tény, hogy Nihilistic Perspectives demójukat az amerikai Wild Rags, Diaphanous Writhes of a Soul EP-jüket pedig a holland Lowland Records adta ki. Mindkét anyag hamarosan CD-n is hozzáférhető lesz a Metal Or Die Records jóvoltából. A csapat pályafutását a zenekar egykori énekesével, Minyó „Laz” Lászlóval tekintettem át.
Dávid László: Laz, a Subject 1991-ben alakult veled, Wik dobossal, Rookie basszusgitárossal, Gabby, illetve az ex-Life Discussion-ös Byg gitárosokkal. Mi adta az ötletet, inspirációt, hogy egy death metal zenekart alapítsatok?
Laz: Az igazság az, hogy a Subject-et csak négyen alapítottuk, hiszen Byg zenekara, a Life Discussion akkor még aktív volt. Sőt, először a Life Discussion-be jelentkeztem Fuzzy megüresedett helyére, de ők más típusú vokalistát kerestek. Byg ezután javasolta számomra Gabby-ék bandáját, ő pedig nem sokkal a demó felvételei előtt csatlakozott hozzánk. Mivel a death metal egy friss, feltörekvő, brutális zenei stílus volt, én pedig már akkor is szerettem túlzásba vinni a dolgokat, adta magát az ötlet, hogy egy ilyen típusú bandában „énekeljek”. Ráadásul, úgy 10 éves korom óta rockzenész akartam lenni, de a hangszerekhez nem sokat értettem (semmit), így egyértelmű volt, hogy a mikrofonállvány mögött ideális helye lesz egy ilyen introvertált exhibicionistának.
D. L.: Mit kell tudnunk a zenei előéletetekről? A Subject volt az első banda, amelyben részt vettetek?
L.: Igen, azt hiszem, mondhatjuk, hogy a Subject volt mindannyiunk első zenekara, annak ellenére, hogy korábban nekem is volt pár komolytalanabb próbálkozásom, a többiek pedig már együtt nyomták Death by Cord néven. A csatlakozásom után változtattuk a nevünket Subject-re. Mindenféleképpen olyan nevet akartunk választani, amely semmilyen stílusba nem skatulyázza be a zenekart.
D. L.: Byg hozzátok képest tapasztaltabb volt? Ismertétek a Life Discussion demóit?
L.: Természetes, hogy tapasztaltabb volt, hiszen mégiscsak egy két demóval rendelkező banda alapító tagjáról beszélünk, akinek már több fellépés is volt a háta mögött. Egy helyen is próbáltunk, előbb mi, utánunk ők. Lenyomtuk a dalokat, aztán végignéztük/hallgattuk őket, utána dumálgattunk, ilyenek. Megosztották velünk a tapasztalataikat, próbáltuk tőlük ellesni a trükköket. A demóikat is gyakran hallgattuk, ahogy azokon játszottak, az számunkra még csupán elérendő cél volt.
D. L.: A becenevek (álnevek) milyen célokat szolgáltak?
L.: Mivel abban az időben ezzel a stílussal csak külföldi kiadók foglalkoztak, egyértelmű volt számunkra, hogy mi is a nyugati piac felé próbálunk orientálódni. Ezért adta magát, hogy a kiejthetetlen magyar nevek helyett angol(osabb) hangzású „művészneveket” használjunk. De ha belegondolsz, ezek is csak a saját neveink angolosított változatai. Rooky-t kivéve, mert ő igazán zöldfülű volt. 🙂
D. L.: Szerinted ekkoriban a magyar underground Budapest-centrikus volt? A vidéki bandák mekkora támogatást kaptak?
L.: Megmondom őszintén, ennyi idő elteltével nem sokat tudok mondani. Talán a fellépési lehetőségek tekintetében mondhatjuk ezt – hiszen a Fekete Lyuk központi underground hely volt –, de erre sem mernék megesküdni. Mi ugyanúgy tudtunk játszani Budapesten és vidéken is.
D. L.: Mely együttesek voltak a legfontosabb hatásaitok, a közös nevezők?
L.: A többiek nevében nem beszélhetek, de én a thrash felől érkeztem. Az extrémebb zenék közül a Venom, a Bathory, a Celtic Frost jött be igazán, később érkezett a Morbid Angel, a Deicide, az Entombed stb. Énekstílus tekintetében leginkább Tom Araya, Glen Benton, David Vincent és Mark „Barney” Greenway gyakoroltak rám hatást. Közös pontként talán a Napalm Death-et tudnám megjelölni: ha meghallgatod például a Communications és az If the Truth Be Known (Napalm Death: Harmony Corruption) nyitását, szerintem a hatás egyértelműen kimutatható.
D. L.: Hogyan zajlott a dalszerzés a zenekarban? Ki(k)re hárult a zene és a szöveg megírása? Egyértelmű volt számotokra, hogy angolul írjátok a szövegeket?
L.: Gabby kész dalokat hozott a próbákra, ott már csak azon finomítottunk, hogy miből mennyit játsszunk, hol legyen kiállás, milyen legyen a tempó. A szövegeket kezdetben egy közös barátunk hozta, például a Communications-t is. Később már természetesen én írtam őket, amiket hol a kész dalok énektémáihoz illesztettünk, hol a szöveg szabta meg a ritmizálást. Mint már említettem, elsősorban nyugat felé próbáltunk nyitni, így adta magát az angol nyelv használata.
D. L.: Az első demótok az 1992-es Nihilistic Perspectives volt, amely a Fekete Lyuk stúdióban készült. Hogyan kaptátok a lehetőséget, hogy ott dolgozzatok?
L.: Ha jól emlékszem, a stúdiót Byg ajánlotta, hiszen ők már dolgoztak ott az LD-vel. A Lyuk akkoriban egyébként is ismert underground stúdiónak számított.
D. L.: Ha nem tévedek, két nap alatt rögzítettétek a demót. Ez azt jelenti, hogy kevés pénzetek volt, és ezért állt ilyen kevés idő a rendelkezésetekre, vagy eleve felkészülten, a dalokat összepróbálva mentetek a stúdióba?
L.: Igazad van, tényleg két nap alatt sikerült felvenni. Első nap a zenei részt rögzítettük, a második napra pedig már csak az ének és a keverés maradt. Egyrészt anyagilag nem volt annyira megterhelő, másodsorban egy szinte már unalomig összepróbált anyaggal és konkrét elképzeléssel érkeztünk.
D. L.: Egyetértesz azzal, hogy a demó kiemelkedett a hazai átlagból? Hogyan jellemeznéd a felvételt? Kérlek, mondj el róla minden lényegeset!
L.: Ennek a megítélése nem az én tisztem és feladatom, de tény, hogy nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk külföldről és itthonról egyaránt. Határozott elgondolásunk volt afelől, hogyan épüljön fel, ezért is kapott akusztikus fel-, illetve levezetést, és arra is gondosan figyeltünk, hogy az egymást követő számok dinamikája is változatos legyen. Úgy viszonyultunk hozzá, mintha nem csak egy egyszerű demó lenne, hanem egy felépített lemez. Ugyanekkor vettük fel a Day of Revolt című számot is, amely a demóra nem került fel, de valójában nem is állt szándékunkban rátenni. Ez a dal inkább az én black metalhoz való vonzódásomat tükrözi, a zenekar stílusától egy kicsit idegen.
D. L.: Ti magatok elégedettek voltatok az anyaggal?
L.: Megmondom őszintén, mi nagyon elégedettek voltunk, és büszkék is erre az anyagra. Szerintem, 25 év távlatából, mai füllel hallgatva sem a hangzást, sem a minőséget tekintve nincs szégyenkezni valónk.
D. L.: Az anyagot az amerikai Wild Rags Records jelentette meg. Velük hogyan kerültetek kapcsolatba? Rajtuk kívül mely kiadóknak küldtetek még a demóból, és azok hogyan reagáltak rá?
L.: A demót minden olyan kiadónak elküldtük, amelyhez volt elérhetőségünk. Mivel a nyugati zenekarokhoz képest volt egy kis időbeli lemaradásunk, így a nagyobb kiadóknak már megvoltak a maguk zenekarai. Korrekt ajánlatot csak a Lowland Records tett elénk, egy kislemez kiadásával kapcsolatban. A Wild Rags csak ezután került képbe, ők kínálták a lehetőséget, hogy megjelentetnék a demót, illetve az addigra már elkészült kislemez anyagát bónuszdalokkal megtámogatva, CD-formátumban, This Was Our Past címen. És legyen ennyi elég róluk.
D. L.: Már a kezdet kezdetén eldöntöttétek, hogy nyugatra is promotáljátok, nyomjátok a bandát?
L.: Nem is gondolkodtunk másban, egyértelmű volt, hogy ezzel a stílussal – lemezkiadás tekintetében – itthon semmi keresnivalónk nincs.
D. L.: Alakult-e ki kapcsolatotok nyugati bandákkal demócsere alkalmával?
L.: A demó terjesztésének fő célközönsége a fanzine-ek voltak, így arra nem is nagyon emlékszem, hogy nyugati bandáknak nagyon promotáltuk volna, akár csak csere útján is a felvett anyagot. Itt kell viszont megemlítenünk Halász József barátunkat (aki az első szövegeinket is írta): neki is nagyon sokat köszönhetünk, hiszen ő nagyon mélyen benne volt a kazettacserélgetésben, levelezett is zenészekkel, köztük Bill Steer-rel is. Ahová és akinek lehetett, küldött a demóból.
D. L.: A hazai promóciótokat Kemény Viktor és a Genital Grinder intézte. Elmondható, hogy ő volt a zenekar hatodik tagja?
L.: Viktor úr nemcsak a hazai, hanem a külföldi terjesztést is magára vállalta, de nem Genital Grinder, hanem Subject Management néven. Az ő fanzine-je volt a Genital Grinder.
D. L.: Hazai és külföldi viszonylatban népszerűek voltatok? A Nihilistic Perspectives megnyitotta előttetek a kapukat nyugat felé?
L.: Összességében pozitívan fogadták a Nihilistic-et, itthon és külföldön egyaránt, ami egy kicsit talán még bennünket is meglepett. De a „népszerű” erős kifejezés lenne, inkább azt mondanám, hogy több lehetőség adódott előttünk. Ugyanez a helyzet a kérdés második felével is: bár kapukat nem nyitott, de a horizontunk tágult. Úgy gondolom, a demónak köszönhetjük, hogy telt házas koncerten játszhattunk a Lyukban a svájci Exulceration előtt, valamint hogy felléphettünk a Petőfi Csarnokban a Paradise Lost és a Tiamat nyitóbandájaként. De említhetném a külföldi válogatáslemezeken való szereplések lehetőségét (amivel nem éltünk), vagy magát a kislemezt is.
D. L.: 1993-ban jött ki a Diaphanous Writhes of a Soul 7” EP. A demó után folyamatosan írtátok a dalokat?
L.: A demó megjelenése utáni időszak inkább az összecsiszolódás jegyében telt. Byg a Nihilistic felvételei előtt pár hónappal csatlakozott, arra már kész dalok kerültek, nem volt lehetősége a saját ötletei megvalósítására. Ott a szólókban kapott csak szabad kezet. Csupán ezután tudtuk elkezdeni a tényleges közös munkát. A két kiadvány megjelenése között körülbelül egy év telt el, így a koncertek és egyéb zenekari elfoglaltságok mellett nem volt túl sok idő új dalokat írni.
D. L.: Hol és mennyi idő alatt vettétek fel az EP-t? A demóhoz képest hogyan zajlottak a felvételek?
L.: Ha jól emlékszem, talán Érden került sor a Diaphanous felvételére. Az volt az elképzelésünk, hogy szakítsunk a Lyuk bevált, ám talán túl felismerhető, egysíkú hangzásával, próbáljunk ki valami újat. Azt már nem tudom, hogyan esett a választás pont erre a stúdióra, talán egy hirdetésben vettük észre. Már az eleje is rosszul indult.. Leszálltunk a buszról, kezünkben a hangszerekkel, és elindultunk gyalog a megadott címre, olyan hidegben és jeges szélben, hogy amikor megérkeztünk, a hirtelen jött meleg miatt le kellett ülnöm, mert megszédültem. Később kiderült, hogy ez a hangszálaimnak sem tett jót, elég sokat szenvedtem a mikrofon mögött.
Aztán folytatódott a szenvedés, nem igazán találtuk a megfelelő hangzást, hagytuk magunkat rábeszélni a triggerelt dobok használatára, és a stúdió hiányos felszereltsége miatt az elképzelt effektezéseket sem tudtuk maradéktalanul megvalósítani. Mint kiderült, nem dolgoztak még metal bandával, így csak vért izzadva sikerült megalkotni azt, ami később bakelitre került. Feszültek voltunk, én személy szerint nem élveztem a munkát. Az idő is szorított, mivel itt is csak két napig dolgoztunk. A végeredménnyel összességében elégedett vagyok, de így utólag azt mondom, talán jobb lett volna ismét a Lyukban dolgozni.
D. L.: Tudatos döntés volt, hogy egy komplexebb, összetettebb, technikásabb irányba léptek az anyaggal, vagy ez természetes fejlődés eredménye volt?
L.: Talán egyik sem. Még a kislemez felvételei előtt éreztem egy kis alkotói válságot. Szinte mindegyik új dalkezdeményre azt gondoltuk, hogy ilyet már írtunk, vagy csak nem elég jó. Amin nem is lehet csodálkozni, hiszen a demó dalai sokáig érlelődtek, formálódtak a próbateremben, mindenféle nyomás nélkül. Ezek után jött az érzés, hogy haladni kell tovább. Ez egyfajta pressziót helyezett ránk, amihez nem voltunk hozzászokva. És ekkor jött Byg a Bury nyitótémájával. (ami minden tiltakozása ellenére engem máig a Sarcofago Nightmare című dalára emlékeztet ). Na, akkor éreztük úgy, hogy „Ez az!”. Azt a dalt Gabby-val közösen írták, és öröm volt látni, ahogy egymást inspirálják. Később még egy hasonló dalt írtunk, a Diaphanous-t, amelynek ekkor még csak a címe volt meg, de annyira tetszett, hogy végül a kislemezt is erre a névre kereszteltük.
D. L.: A demó és az EP között miben látod a hasonlóságokat és a különbségeket? Eleve kislemezre szántátok a dalokat?
L.: Két alapvető különbség van a kiadványok között. A demón pontosan tudtuk, hogy mit akarunk hallani, felépítettük, összegyakoroltuk. Az EP-re viszont előbb kaptunk ajánlatot megadott játékidővel, és csak utána gondolkodtunk, hogy mi kerüljön rá. A másik különbség pedig a merítési lehetőség. A Nihilistic-nél szelektáltunk a dalok között, az EP-re pedig nagyjából annyi dal került, amennyink volt. A lemez A oldala még a régi stílusban, a B oldal pedig már az új csapásirány szerint íródott. Ezeken kívül még két dalt rögzítettünk, egy Life Discussion-átiratot, illetve újra felvettük a Day of Revolt-ot. De lényegében ennyi. Itt már éreztem némi egy helyben topogást.
D. L.: Ezt a felvételt a holland Lowland Records jelentette meg. A cégnek ez volt a harmadik kiadványa. Ez a kapcsolat hogyan, mikor alakult ki? Esetleg már az anyag rögzítése előtt bejelentkeztek, hogy megjelentetnék 7” EP-ként?
L.: Csak ismételni tudom magam, mindenhová küldtük a demót, ahová csak tudtuk. A Lowland volt talán az egyetlen, akiktől egy számunkra is megfelelő ajánlatot kaptunk az EP-vel kapcsolatban. Nem akartunk válogatásalbumokon szerepelni már meglévő dalokkal, úgy, hogy még mi fizessünk a megjelenés fejében. Csak az ajánlat elfogadása után vonultunk stúdióba, miután minden részletet egyeztettünk.
D. L.: A Wild Rags, illetve a Lowland ajánlottak-e konkrét szerződést további együttműködés céljából?
L.: A Lowland-dal kapcsolatban maradtunk, egy esetleges album kiadásának reményében, ami azon múlott (volna), hogy jók-e az eladási statisztikák. De sajnos a kiadó nem húzta sokáig, így már nem tudjuk meg, hogy ebből a későbbiekben lehetett-e volna bármi is.
D. L.: Dicsőség, elismerés volt számotokra, hogy nyugati kiadók dobták piacra a felvételeiteket? Rajtatok kívül még az Intense Agonizing mondhatja el ezt magáról, akiknek a finn Necrobiosis-szal közös 7” EP-jét a német Malodorous Mangled Innards Records adta ki…
L.: Egyértelműen. Öt fiatal, szinte a saját szórakoztatására zenekart alapít, majd nem sokkal ezután ilyen lehetőséget kap az élettől… Ezt szerintem nem kell magyarázni. Hogy ebből miért nem lett több, az már más kérdés. Talán nem volt meg bennünk az a „profizmus”, amely ahhoz kell, hogy egy zenekart üzleti szemmel, szinte vállalkozásként kezeljünk. Tapasztalatlanok voltunk, csak jól akartuk magunkat érezni, és élveztük, hogy ez másoknak is tetszik. Sok nagyszerű dologban volt részünk akkoriban, de nem voltunk eléggé érettek ahhoz, hogy ezeket a lehetőségeket kiaknázzuk.
D. L.: Hány példányra volt limitálva a 7” EP?
L.: Ha jól tudom, ezer példányra, ami el is fogyott, így újra legyártották ezt a példányszámot, aminek a kilencven százaléka megint elkelt.
D. L.: 1993/1994-re szerinted vesztett a death metal a népszerűségéből – annak tükrében, hogy négy-öt évvel azelőtt uralkodó stílus volt az undergroundban?
L.: Addigra túl sok olyan banda lett, amelyek a hangzásukban is hasonlítottak egymásra. Képtelenség, hogy mindnek egyéni stílusa legyen, egyszerűen telítődött a műfaj. A stílus adta keretek sem engedtek túl nagy mozgásteret, nem csoda, hogy új irányzatok alakultak ki olyan zenekarok által, mint a Paradise Lost, a My Dying Bride és még hosszan sorolhatnám. A nemzetközi zenei trendek drasztikus változása sem tett jót a death metalnak. De szerintem ez egy természetes folyamat eredménye, elkerülhetetlen volt.
D. L.: Ami magát a death metalt illeti, volt a brit vonal, a láncfűrész hangzású svéd, illetve finn, a technikás floridai vagy a Cynic, Atheist fémjelezte progresszív irány. Nektek melyik jött be? Válogatás nélkül hallgattatok death metalt, vagy komolyan szelektáltatok?
L.: Ismét csak a magam nevében beszélhetek, de szerintem a többiek sem voltak ezzel másként. A műfajt szerettem, de ehhez képest kevés bandát hallgattam. Megvoltak a kedvenceim, mint a Morbid Angel, az Obituary, a Deicide, az Entombed, a Dismember, a Napalm Death, de körülbelül ennyi. Én az északi stílust részesítettem előnyben, az jobban megfogott. A magasabb tónusú énekhang közelebb állt hozzám, ezért is volt talán ez egyértelmű. Lehet, hogy ez abból fakadt, hogy az akkori black metal bandák már korábban nagy hatással voltak rám, gondoljunk csak a Bathory-ra vagy a Sarcofago-ra. Azt sokkal kifejezőbb, „bestiálisabb” előadásmódnak tartottam.
(folytatjuk)
Leave a Reply