Dudich Ákos

Dávid László: Ákos, köszönöm szépen, hogy elfogadtad az interjúfelkérést. Mi a véleményed a felületünkről? Gyakran szoktad látogatni, olvasni?

Dudich Ákos: A Rattle Inc.-et még árultam is.  Hajdan én is fanzine-eken nőttem fel, örülök, hogy valamilyen szinten újraéled ez a dolog, és persze a Facebook-on is jelen kell lenni, mert az sokkal könnyebben elérhető.

D. L.: Mindenekelőtt egy rövid bemutatkozást kérek szépen tőled!

D. Á.: 1975-ben születtem, éltem Párizsban és Szegeden, jelenleg Zebegény és Budapest között ingázom. Angol, francia, kulturális antropológia és szakfordító szakokon szereztem egyetemi diplomát. Dolgoztam könyvkiadóknak (Konkrét Könyvek, Tericum, Cartaphilus, Silenos, Jaffa), zenei újságoknak (Alarm, Wan2, Unit, New Noise, Lángoló Gitárok, Hangzorro stb.) és fesztiváloknak (PEN, VOLT, Sziget). Mindeközben olyan könyveket ültettem át magyarra (hogy csak a zenei témájú műveknél maradjunk), mint Anthony Kiedis, a Red Hot Chili Peppers énekesének önéletrajza, a Chili a sebre (Scar Tissue), az Iggy Pop életét feldolgozó Open Up And Bleed, a Silenos Kiadónál megjelent Queens of the Stone Age- és Rage Against The Machine-könyvek, a közösségi finanszírozás keretében megjelentetett Rex Brown A Pantera igaz története – belső szemmel című könyve és Max Cavalera My Bloody Roots – A Sepulturától a Soulflyig és azon túl című önéletrajza.

Szerzőként a Pótolhatatlan Halhatatlanság! – A Vágtázó Halottkémek életereje című VHK-kötetet, a Prieger Zsolttal készített Szabálytalan beszélgetéseket, valamint az idén megjelent Faith No More-képregényt, a The Scrolls of Faith No More-t jegyzem, társszerzőként pedig az Undertaking – thrash metal Magyarországon a rendszerváltás idején című könyvet. Júniusban pedig Pritz Péter ex-kollégámmal megjelentettük a legjobb interjúinkat egy kötetben, amit ABC 0-24 Nonstop Rock ’N’ Roll interjúknak kereszteltünk el. Mind megtalálható a honlapomon: www.dudichakos.com

D. L.: Mikor, hogyan, kinek/minek a hatására kerültél kapcsolatba a metal zenével? Mi fogott meg ebben a stílusban? Metalossá válásod előtt milyen zenéket hallgattál?

D. Á.: A nyolcvanas évek második felében indult a metálos korszakom. Az osztálytársaim, barátaim sokat formáltak a zenei ízlésemen. Ment a kazettacserélgetés, kazettamásolás ezerrel. Egyfajta gyorstalpalón rohantam végig a Beatles, Deep Purple, Jimi Hendrix, Led Zeppelin, Dire Straits által fémjelzett gitárzenéken, hogy aztán kikössek az olyanoknál, mint a Black Sabbath, az Iron Maiden, a Flotsam and Jetsam, a Metallica és a Slayer. Ez utóbbiakban elsősorban a zenéből sugárzó nagybetűs ERŐ fogott meg. Akkoriban nagy szükségem volt erőre, és ezek a zenék sokat segítettek. És hogy miket hallgattam korábban kisgyerekként? Azt hiszem, Hungáriát meg Első Emeletet, ami mai fejjel már több, mint megmosolyogtató.

D. L.: Melyek voltak a legelső albumok/előadók, amelyeket felfedeztél, illetve meghallgattál? A metalon belül van kedvenc irányzatod vagy mindenevő vagy?

D. Á.: Azt hiszem, a Metallica Master of Puppets-e volt az első, és azonnal letaglózott. A mai napig a legfontosabb albumaim között tartom számon. Felőlem lehet heavy, black, death, vagy akár nu is, csak legyen meg benne az a megmagyarázhatatlan „plusz”, ami miatt ugye az ember rákattan valamelyik zenekarra. Tehát nálam nincs olyan, hogy, mondjuk, szeretem a death metalt, ergo az összes death metalt játszó banda bejön. Kell, hogy legyen valami plusz, ami megfog.

D. L.: Melyek azok a metal műfajok/előadók, amelyektől a hideg ráz ki, amelyeket egyáltalán nem szeretsz?

D. Á.: A hajmetál, illetve a sikoltozós metal. Jó, időnként teszek kivételt, az ember elnézi Bruce Dickinsonnak vagy Tom Arayának a páncélrepesztő sikolyokat, de nagy általánosságban ez az állítás megállja a helyét.

D. L.: A gyűjtőszenvedélyed mikor alakult ki? Mekkora gyűjteménnyel rendelkezel? Melyek a gyűjteményed legféltettebb kincsei, legritkább „példányai”?

D. Á.: Folyamatosan gyűjtöttem, de lóvé hiányában inkább a másolás ment. A legfontosabbakat azért beszereztem bakeliten is: Black Sabbath, Faith No More, Rage Against the Machine, Ministry stb. Megvan például az első Metallica-album is bakeliten, a Kill ’Em All.

D. L.: Olvastad, gyűjtötted esetleg a fanzine-eket is?

D. Á.: Persze. A Genyó Szívó Disztroly volt a kedvencem, de sajnos már rég nem találkoztam velük. Ki tudja, hol lehetnek.

D. L.: Egyetértesz azzal, hogy a ’80-as évek volt a metal fénykora?

D. Á.: Valóban akkor ment a legnagyobbat ez a stílus.

D. L.: Számodra a metal csak egy zene vagy életforma/életérzés? Mi a véleményed azokról, akik egy idő után hátat fordítanak a metalnak, és megtagadják a múltjukat?

D. Á.: Mindenféleképpen egyfajta életérzés. Nem is nagyon hiszem, hogy meg lehet tagadni. Persze levághatja az ember a haját, lerakhatja a szimatszatyrot és a surranót, de nem ismerek olyat, aki régen metálos lett volna, de ma már nem hallgat kemény zenét. Punkban ismerek ilyet, de metálosban nem. Ha berakod a kocsidban a Paranoidot, vagy a Jump in the Fire-t, bármilyen luxuskocsi legyen is alattad, a következő pillanatban lélekben újra ott stoppolsz az út mentén koszosan, szakadtan, éhesen, ahogy valami koncertre próbálsz eljutni Pestre.

D. L.: Tudsz/tudtál azonosulni a szövegekkel? Egyáltalán foglalkozol/foglalkoztál a dalok mondanivalójával?

D. Á.: Hogyne! Ez nálam alap. Tinédzserként sokszor kimásoltam a dalszövegeket, próbáltam megfejteni a költői képeket, lefordítottam, amit tudtam, és ha volt, kerestem a mögöttes értelmet. Az intelligens szövegek mindig nagy pluszt jelentettek a szememben.

D. L.: Az adott muzsika hangulata is fontos számodra? Mitől függ, hogy mikor mit hallgatsz?

D. Á.: Abszolút függ a hangulatomtól. Reggelente általában valami nagyon-nagyon lazával indítok, van, hogy valami mantrával, vagy Manoyával, Massive Attackkel, Morcheebával és fokozatosan durvulok estig. Ha stresszes napom van, vagy feszült vagyok, pillanatok alatt eljutok a Massacre-ig.

D. L.: Szerinted van a metalnak összetartó ereje?

D. Á.: Nem tudom, hogy van-e összetartóbb ereje, mint bármelyik másik stílusnak. Csak a punkot ismerem belülről, annak ugyanakkora van, mint a metálnak. A hardcore-nak pedig még nagyobb.

D. L.: A rajongók zenei önéletrajzi könyvek fordítójaként ismertek meg téged; ez számodra munka, hobbi, esetleg mindkettő?

D. Á.: A kérdés jó, valójában mindkettő. Egész életemben arra törekedtem, hogy a munkámat ne tudjam különválasztani a szórakozástól. Így lettem zenei újságíró. Ez végül ugyan zsákutcának bizonyult, mert megélni nem lehet belőle, és egyre nagyobb terhet jelentett, de a fordítások terén sikerült eljutnom odáig, hogy csak azt kelljen fordítanom, amit én akarok. Ez a mai világban sikernek számít. Imádok átültetni zenei biográfiákat magyarra.

D. L.: Mikor döntötted el, és honnan jött az ötlet, hogy zenei jellegű könyveket kezdj fordítani?

D. Á.: A legelső zenei biográfia (Anthony Kiedis: Scar Tissue – Chili a sebre) lefordítására a Konkrét Könyvek főnöke, Novák Erik kért fel 2004-ben, pusztán azért, mert tudta, hogy jó fordító vagyok és imádom a Red Hot Chili Pepperst. Ezzel töltöttem a nyaramat, és teljesen rákattantam.

D. L.: Milyen szempontok alapján választod ki azokat a zenekarokat/zenészeket, amelyek pályafutását fel akarod dolgozni, le akarod fordítani?

D. Á.: Az első szempont, hogy szeressem az adott zenekart/zenét. Nem akarok olyasmivel foglalkozni, ami nem fog meg. A második szempont, hogy jó legyen az adott könyv eredetije. És az sem baj, ha van akkora tábora a szóban forgó együttesnek/zenésznek, hogy ne legyen veszteséges a projekt, hiszen ha csak a jogdíjakat és a nyomdai költségeket nézem, már az is egymillió forint körül van.

D. L.: Miután több kiadvány fűződik a nevedhez, melyek voltak az eddigi legjobbak, legkeresettebbek? Milyen fogadtatásban részesültek a könyveid?

D. Á.: Anthony Kiedis Scar Tissue-ja, illetve Iggy Pop Open Up And Bleed-je jelenleg csak a Vaterán kapható, Rex Brown önéletrajzából (A Pantera igaz története – belső szemmel) pedig már a második kiadás fogy, úgyhogy ez a három mindenképpen sikersztori. Max Cavalera könyvét (My Bloody Roots – A Sepulturától a Soulflyig és azon túl) számomra váratlan módon kevesebben keresik, de Scott Ian önéletrajza (A gitáros faszi az Anthraxből) szerencsére kompenzálja ezt.

D. L.: Átlagosan mennyi időbe kerül egy-egy könyv lefordítása? Milyen nehézségek szoktak felmerülni a munkád közben?

D. Á.: A legnagyobb nehézség mindig az, ha más munkák is beesnek, ne adj’ isten, valami tragédia történik a környezetemben. Ezektől függően 3-5 hónap alatt fordítok le egy könyvet úgy, hogy még élvezem is, tehát nem sül bele az agyam a napi 10-12 óra munkába.

D. L.: Van olyan könyved, amely sold out lett? Azokból a könyvekből van/lesz utánnyomás?

D. Á.: A fent már említett Anthony Kiedis- és Iggy Pop-könyveknek a jogai nincsenek nálam, úgyhogy azokat nem tudom megígérni, de a Mark Eglinton által írt Hetfield-életrajzot (A Metallica farkasa) újranyomtuk, mert annyi rajongó kereste. Bármelyik másik könyvből is szívesen csinálunk második kiadást, ha elfogyna az első… Legyen így!

D. L.: Meg tudsz élni a fordításból, vagy van civil foglalkozásod is?

D. Á.: Ha a civil foglalkozás alatt azt érted, hogy bejárok-e valahová 9-től 5-ig, akkor nincs. Voltam üzletvezető szórakozóhelyeken, sőt egy időben biciklis futár is, de rájöttem, hogy ennél én több szabadságot igénylek. Most a Jaffa Kiadónak dolgozom szerkesztőként, de például a Szigethez is elszerződtem színpadmesternek. Ezek mind olyan dolgok, amelyeket tudok kezelni, és összeegyeztethetők a fordítással.

D. L.: Dolgoztál újságíróként is; kérlek, beszéljél erről a tevékenységedről is!

D. Á.: Számomra a három legfontosabb médium, ahová írtam, a Wan2 magazin, a Lángoló Gitárok és a Hangzorro.hu volt. Imádtam elmerülni egy adott zenében és a hozzá kapcsolódó részletekben. Szívből írtam. Idővel azonban már egyre kevésbé élveztem a lemezkritikák és a koncertbeszámolók írását. Hogy miért? Mert még ha nekem nem is tetszik egy album vagy egy fellépés, attól még a szóban forgó művészek rengeteg energiát tettek bele, és ki vagyok én, hogy az erőfeszítésüket leköpjem? Így aztán évek óta csak az interjúkészítésre koncentráltam. Az legalább nem csupán az én agyamban játszódik, hanem tényleg, fizikailag is köthető az előadóhoz, hiszen kettőnk interakciójának a terméke. Ez aztán vagy jól sült el vagy nem, attól függően, hogy az adott művész bal lábbal kelt-e aznap. Szóval ez is kétesélyes volt. Talán ez is közrejátszott abban, hogy egyre inkább a fordítás és a könyvírás felé fordultam, és igazából felhagytam az újságírói szakmával.

D. L.: Melyek voltak életed legjobban sikerült interjúi? Van-e olyan zenész/zenekar a bakancslistádon, akiket még „mikrofonvégre” akarsz kapni?

D. Á.: Akik kiemelkedően jó fejek voltak: Tricky, Billy Talent, Les Claypool (Primus), Olga (Toy Dolls), Kerry King (Slayer) és természetesen Rex Brown (ex-Pantera, ex-Down). Szerintem velük bármeddig el tudnék dumálgatni. Az ilyen emberek miatt volt érdemes ezt a melót csinálni. A magyar előadók esetében pedig – többszöri találkozás után – még igazi barátságok is szárba szökkentek. A bakancslistámon pedig négy fájó pont van: James Hetfield, Iggy Pop, Mike Patton és Anthony Kiedis.

D. L.: Olvasol esetleg webzine-eket? Azokról mi a véleményed?

D. Á.: Shock magazin, Rockstation, Alfahír, Fémforgács – ezeket szoktam nézni, tetszenek és sokat is köszönhetek nekik.

D. L.: Ha nem is sok, de manapság is léteznek itthon nyomtatott underground fanzine-ek, például a No Obligation, a Metal Catacombs, a Tales of the Morbid Butcher, a Blast vagy az Old Skull. Ezeket ismered?

D. Á.: Ezek közül csak a No Obligation-t és az Old Skull-t ismerem, de ígérem, hogy a többire is rákanyarodom! Ezek sokszor igényesebbek/érdekesebbek, mint egyes „hivatalos” zenei oldalak.

D. L.: Van esetleg hobbid? A fordításon kívül mennyi időd jut egyéb (szabadidős) tevékenységekre?

D. Á.: Imádok utazni, szinte minden pénzemet utazásra költöm. Évekre előre kitűzöm az úti céljaimat. Most vagyok túl egy amerikai úton, ősszel pedig még szeretnék eljutni Szicíliába. De ami inkább hobbinak nevezhető, az az észak-amerikai síksági indián kultúra imádata. Ezt a kattanást még az édesapámtól örököltem, és a tetoválásaimban is visszaköszön. Ami még vonz, és szintén sokat foglalkoztam vele az elmúlt évek során, az a 10. századi magyar kultúra.

D. L.: Kérlek, sorold fel a számodra minden idők 10 legjobb, legklasszikusabb lemezét és borítóját, és indokold is meg, hogy miért ezeket választottad!

D. Á.: Hát, nem biztos, hogy az adott lemeznek a borítója is olyan időtálló, mint maga a zene, ezért inkább a hangzóanyag alapján rangsorolnék – már amennyire lehet. Egy bandától szigorúan csak egy albumot, és maradjunk a metálnál, különben túl nagy lenne a szórás.

Metallica: Master of Puppets – Az elsőt sosem felejti az ember. És a mai napig megállja a helyét.
White Zombie: Astro-Creep 2000 – Ufó-metal. Imádom a sodrását és Rob humorát.
Slayer: Reign in Blood – Ez a brutalitásnak egy egészen új szintjét mutatta meg nekem hajdan.
Pantera: Vulgar Display of Power – Egy űrt töltött be akkoriban, nagy szükség volt rá.
Ministry: Filth Pig – És amikor mindenki valami hipergyors anyagra számított, jött a „láva”…
Slipknot: Slipknot – Hihetetlen, hogy a metal mindig meg tud újulni. Első hallásra szerelem.
Type O Negative: Bloody Kisses – Betoncsizmában járni a mocsárban. A vérző szív zenéje.
Sepultura: Roots – Elképesztő törzsi metal, amiből aztán kinőtte magát a Soulfly. Örökzöld.
Rammstein: Mutter – A Laibach utángondolása germán metal irányba. Tökéletes ötvözet.
Massacre: From Beyond – Rendszeresen hallgatom, ezzel hódított meg magának a death metal.
+ 1: Marilyn Manson: Antichrist Superstar – Ez annyira beteg, hogy nem maradhat le a listáról.

D. L.: Melyek voltak életed legjobb, legmeghatározóbb koncertjei?

D. Á.: Fekete Lyuk, 1990. – VHK & Rituális Színház
Népstadion, 1991. augusztus 22. Monsters of Rock – AC/DC, Metallica, Mötley Crüe, Queensryche
Petőfi Csarnok, 1993. május 31. – Faith No More
Aerodrome Fesztivál, 2004. június 10-11. – Pixies, Red Hot Chili Peppers / Motörhead, Slipknot, Korn, Metallica

D. L.: Köszönöm szépen a válaszaidat, minden jót kívánok!
D. Á.: Én köszönöm a megkeresést! ROCK!

About Dávid László 822 Articles
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*