Drávucz Károly

Dávid László: Karcsi bátyám, köszönöm szépen, hogy elfogadtad az interjú-felkérést! Mi a véleményed a felületünkről? Milyen gyakran látogatod, olvasod?

Drávucz Károly: Csak pozitívan tudok nyilatkozni az oldalatokról. Nekem nagyon tetszik, annak ellenére, hogy nem igazán kedvelem a webzine-eket, webes oldalakat. Manapság nem nagyon találni olyan oldalt, ahol a tradicionális metallal foglalkoznak magyar nyelven. Én egyébként a nyomtatott forma feltétlen híve vagyok. Nálatok főleg a Mi lett velük?-sorozatot kedvelem. Sok, számomra érdekes információt kaptam ezek által. Napi szinten látogatom az oldalatokat. Folyamatosan figyelem az információkat.

D. L.: Mindenekelőtt egy rövid bemutatkozást kérek szépen tőled!

D. K.: Drávucz Károly vagyok, 1964. március 30-án születtem, tehát nem vagyok már valami új kiadás. 🙂 Budapesten élek, azonban Jászladányról (Jász-Nagykun-Szolnok megye) származom. A munkám még most is ideköt. 12 éves korom óta vagyok rock- és heavy metal rajongó.

D. L.: Olvasóink közül te vagy a legtapasztaltabb, a veterán, igaz?

D. K.: Ezt én nem tudom megítélni, döntsétek el az interjú alapján! 🙂 Kétségtelen, hogy a koromnál fogva sok mindent megéltem a heavy metal színtéren.

D. L.: Mikor, hogyan, kinek/minek a hatására kerültél kapcsolatba a metal zenével?

D. K.: Pontos évszámot nem tudok mondani, talán 1975-ben vagy 1976-ban történt (11-12 éves lehettem!), hogy láttam a tévében a Piramist. Talpig bőrben és füstben nyomták a Becsület című nótát. Teljesen lenyűgözött. Napokig nem tértem magamhoz, akkora hatással volt rám. Éreztem, hogy ez olyan valami, ami engem érdekel. Utána a rádióban mindig csak őket kerestem és hallgattam. Ezután nem sokkal a következő lökést egy Sweet-koncertlemez meghallgatása adta egy unokabátyám révén. Volt egy Tesla szalagos magnója, és arra volt felvéve a Strung Up című dupla lemezük, amelynek az egyik fele koncertfelvétel volt, a másik pedig egy válogatás stúdiónótákból. Amikor csak tehettem, mentem hozzá, és döngettem a koncertet. Egyszerűen nem tudtam megunni. Nem úgy, mint az unokatesóm. Egy kicsit talán az agyára is mentem. 🙂 Persze ezután szépen sorban jöttek – ugyancsak az unokabátyámnak köszönhetően – az olyanok, mint a Black Sabbath, a Deep Purple, a Uriah Heep és a Led Zeppelin. A Kiss-t is óriási élmény volt először hallani: az Alive II koncertlemezről volt neki felvéve 5 nóta.

D. L.: Mi fogott meg ebben a muzsikában?

D. K.: A hangzás, ami akaratlanul is magával ragadott. Az ominózus Piramis eset előtt olyan zenéket hallgattam, mint az Omega, a Metró vagy az Illés. Ezeket már egész kis koromban hallgattam. Szóval talán nem véletlen, hogy oda jutottam, ahol ma is vagyok. 🙂

D. L.: Melyek voltak a legelső albumok/előadók, amelyeket felfedeztél, illetve meghallgattál? A metalon belül van-e kedvenc irányzatod vagy mindenevő vagy?

D. K.: Az előbb már említést tettem erről, azonban van még egy lemez, amelyet meg kell említenem, ami óriási lökést adott. Ez pedig az AC/DC Highway to Hell című albuma. 15 évesen a már említett unokatesóm és egy haverja elvittek magukkal az Ecserire. Abban az időben ott lehetett nyugati lemezeket beszerezni, a boltokban nem árultak. Ami ott elém tárult, az egyszerűen lenyűgözött. Ott láttam meg végre, hogy hogyan néz ki a Kiss Alive II-jának borítója: az valami állat volt. Óriási mennyiségű lemez volt ott, csak kapkodtam a fejem.

És itt láttam meg az AC/DC lemezét! 5 marcona fickó a borítón. Éreztem, hogy ez olyan zene lehet, ami nekem való. Pénzem viszont nem volt rá. Azonban a srác, aki velünk volt, megvette. Emlékszem, 300 forintba került. Otthon aztán meghallgattuk, és azonnal a rajongójuk lettem. Ezután a fickó felajánlotta, hogy eladja nekem a lemezt, mert látta, hogy mennyire tetszik nekem. Mivel nem volt annyi pénzem, megegyeztünk, hogy havi 50 forintos részletekben fogok fizetni. A következő fél évben nem okozott fejtörést, hogy mire költsem a zsebpénzemet, mert törlesztésre kellett, de az érzés, hogy a lemez az enyém, mindent megért!

Az is meghatározó volt, amikor megismertem az Iron Maiden-t. A Világ Ifjúsága magazinban volt róluk egy színes, duplaoldalas poszter (a mai napig őrzöm ezt a képet). Amint megláttam, itt is az volt az érzésem, hogy ezek olyan zenét csinálnak, ami engem érdekel. De a muzsikájukat csak egy évvel később ismertem meg.

A metalnak szinte minden irányzatát kedvelem, azonban a szívemhez a legközelebb a N.W.O.B.H.M. és az amerikai power metal áll. Ezeket minden mennyiségben tudom fogyasztani. 🙂 Ezen túlmenően nemcsak a metalt szeretem, hanem a rock egyéb irányzatait is. Kedvelem a progresszív rockot, a Marillion nagy kedvencem. Imádom a punk- és a hardcore bandákat is. A Ramones nálam egy isten! Szeretem a dallamos AOR zenéket is. Nagyon kedvelem a dark wave bandákat, itt a Sisters of Mercy a nagy favoritom. De szeretem a 80-as évek new wave bandáit is. Szóval azt lehet mondani, hogy majdnem mindenevő vagyok. Egyszer egy barátom azt mondta, hogy nagyon egészségtelen, ha valaki ennyiféle zenét kedvel, mint én. Szerintem nincs igaza!

D. L.: Melyek azok a metal műfajok/előadók, amelyektől a hideg ráz ki, amelyeket egyáltalán nem szeretsz?

D. K.: Amivel a világból is ki lehet zavarni, az a nu metal és a rap metal, továbbá az úgynevezett modern metal kifejezéstől és előadóktól is rosszul vagyok. A víz is kiver az olyan előadóktól, mint a Linkin Park, a Deftones, Limp Bizkit, a Biohazard, a Disturbed és még sorolhatnám tovább. Nem bírom az úgynevezett folk metalt, ezeket a csujjogató bandákat sem.

D. L.: A gyűjtőszenvedélyed mikor alakult ki? Mekkora gyűjteménnyel rendelkezel? Melyek a gyűjteményed legféltettebb kincsei, legritkább „példányai”?

D. K.: Az első lemezemet és lemezjátszómat 1977 nyarán vásároltam. Igazából magnót szerettem volna, egy MK 25-ös kazettás gépet néztem ki magamnak. A szomszéd srácnak volt ilyen, és nagyon irigyeltem emiatt. Sajnos azonban nem volt rá pénzem, mert 1980 forint volt az ára, én viszont az egész nyári munkámmal is csak 1500-at tudtam összeszedni. A szüleim nem tudtak segíteni, ezért döntöttem a lemezjátszó mellett, amit megkaptam 1250-ért. Ez egy mono, zafírtűs Tesla volt. Mellé pedig a maradék pénzből vettem egy Suzi Quatro Agro Phobia LP-t 190-ért, ami indiai nyomású volt. Ezt a lemezt rommá hallgattam, mert jó sokáig, vagy egy évig nem tudtam újabb lemezt venni. Mindennap többször is lejátszottam. 🙂 Akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz az én utam, és a sorsom meg fog pecsételődni.

Aztán, amikor 1978-ban elkerültem a középiskolába, ott már kaptam ösztöndíjat, és azt rakosgattam össze, hogy tudjak lemezeket venni. Feljártam a Múzeum körútra, és ott vásárolgattam, ami piszok nehéz volt, mert egy lemezre való pénzem volt, és óriási dilemmát jelentett mindig kiválasztani, hogy mi legyen az az egy, amit megveszek. Aztán 82-83 táján kezdtek beindulni a maszek lemezboltok. Megnyílt a Bacsó Béla utcában a Music Box, ami kimondottan a heavy metal zenékre szakosodott. Óriási lökést adott, amikor először oda eljutottam. Amikor beléptem, mintha egy másik világba érkeztem volna meg. Csodálatos és ismeretlen vinyl kiadványok tárultak elém. Itt láttam először Rush- és Loudness-lemezeket, amelyek azonnal megfogtak. Pénzem természetesen nem volt, ezért leginkább csak nézelődni jártam oda. De azt rendszeresen, havi szinten megtettem. Ha összejött némi pénz, akkor vásároltam is. De órákat vívódtam, hogy melyik legyen az az egy, amit megvehetek.

Aztán amikor elkezdtem dolgozni, akkor már egy kicsit könnyebb volt. Ha megkaptam a fizetést, már ültem is a vonatra, és irány Budapest, ahol végigjártam a lemezboltokat. Sokszor azonnal elvertem az egész fizetésemet. Nem volt nehéz, mert olyan választék volt. 🙂 Az igazi gyűjtőszenvedélyem a 90-es évek közepén alakult ki, amikor bejött a CD, és mindenki szabadult a lemezeitől. Potom áron, pár száz forintért lehetett venni nagyszerű lemezeket. Szolnokon van egy Antikvárium, ahol törzsvendég voltam. Bedő Peti barátom mindig félretette, ha vittek be hozzá komplett gyűjteményeket. Addig nem rakta ki, míg én át nem néztem őket. Én pedig minden héten mentem hozzá vizitre. 🙂 Volt olyan, hogy egyszerre 20 lemezzel a hónom alatt távoztam. Általában stoppal mentem, és nem volt egyszerű gyalogolni ennyi lemezzel, de mindig boldogan cipeltem a zsákmányt. És persze a rendeléseimmel is az őrületbe kergettem, mert mindig vinylt kértem tőle, amikor már csak CD-t lehetett kapni. Azonban jó néhányszor sikerült neki beszerezni olyan lemezeket, amelyeket manapság rohadt drágán vagy sehogy nem lehetne.

Szóval én a 90-es években is kitartottam a vinyl mellett. Nem szerettem meg a CD-t, és ez már így is fog maradni! A gyűjteményemet pontosan nem tudom, hogy mekkora. 500 darabig számoltam, utána beleuntam. De már biztos, hogy 1000 felett járok. Azonban nem a darabszám a lényeg. Sokkal fontosabb számomra a minőség. Én mindig a Die Hard különleges, limitált kiadványokat vadásztam. Imádom a boxset-eket. A legféltettebb kiadványaim közé tartozik a Medieval Steel 4 számos eredeti MLP-je, ami egy pár éve kiadott különleges boxset formában is megvan, ami egy CD-t, vinyl-t és pólót tartalmaz. Ebből mindössze 100 darab készült. Szintén boxset a Decoy Paris nevű csapat Love on the Run című albuma, amelyből mindössze 50 darabot nyomtak. Ez a Die Hard-változat. Van normál változat is, abból 100 darab készült. Szintén megvan a Kiss Rock and Roll Over LP-jének eredeti első japán nyomása is, amihez poszter és cover art matrica is jár. És hogy magyar ritkaságot is mondjak, az Aurora Németországban megjelent első 7”-es korongja, valamint a Lord Be the Light MLP-je is a kollekciómat gazdagítja. Ezek, úgy gondolom, nem sok háztartásban fordulnak elő. 🙂

D. L.: Benne voltál az úgynevezett tapetrading/kazettacserélgetős mozgalomban? Voltak hazai, illetve külföldi levelezőpartnereid?

D. K.: Nem vettem részt benne, mert nem túl jó az angolom, ráadásul a kazetta, mint formátum sem igazán volt vonzó számomra. Néha itthon levelezgettem, de ezek sem voltak hosszú életűek. A Metal Attack-nak például írtam, velük kapcsolatban voltam, amíg üzemeltek. Rendszeresen kértem tőlük az új példányokat. A 4. számban le is közöltek egy részletet az első levelemből, amit írtam nekik.

D. L.: Fanzine-eket olvastál? Esetleg gyűjtötted is az ilyen kiadványokat?

D. K.: Természetesen olvastam a fanzine-eket. Amit csak lehetett, be is gyűjtöttem. Ha felfedeztem egy újabb kiadványt, azonnal írtam nekik, és próbáltam az összes számot begyűjteni. Gyűjtöm még most is, de csak a magyar nyelvűeket. Elég foghíjas ez a gyűjtemény, de folyamatosan kutatom a még hiányzó számokat, és tömködöm a lyukakat. 🙂

D. L.: Egyetértesz azzal, hogy a ’80-as évek volt a metal fénykora?

D. K.: Maximálisan egyetértek ezzel a kijelentéssel. Ekkor jelentek meg a metal újabb és újabb irányzatai, a thrash, a black, a death, a power. Ezek nagyon izgalmas idők voltak. Óriási élmény volt mindig felfedezni valami új bandát, és kutatni a lemezei után. Rengeteg óriási, mára már kultikusnak számító banda tűnt fel azokban az időkben. Akkoriban gyakran lehetett látni az utcán, a vonaton embereket, akik lemezeket cipeltek a hónuk alatt. Mára ez teljesen eltűnt.

D. L.: Milyen volt a ’80-as években Magyarországon metalosnak lenni? Szerinted a politikai helyzet rányomta bélyegét a honi metal mozgalomra?

D. K.: Ilyenkor általában mindenki panaszkodni szokott, hogy milyen szar volt a nyolcvanas években. Én nem teszem, személy szerint ugyanis nagyon élveztem a nyolcvanas éveket. Nagyszerű időszak volt. Nem éltem meg olyan tragikusan a politikai helyzetet, mint azt sokan szokták emlegetni. A politika soha nem érdekelt. Természetesen érezhető volt, hogy a politika hátráltatta magyar metal, rock helyzetét. Ugye a Rice nagyon sokáig nem adhatott ki lemezt, és a többi banda is csak nagyon erősen cenzúrázott formában juthatott lemezhez. Azonban ez az évtized közepétől egyre inkább enyhült. 86-ban végre megjelenhetett az első magyar heavy metal album, a Pokolgép Totális Metal-ja.

D. L.: Milyen metalos viseleted volt?

D. K.: Akkoriban még semmilyen, ugyanis nem volt rá pénzem. Rohadtul szerettem volna egy bőrdzsekit, de a kevés pénzemen inkább lemezeket vettem. Viszont 1992-ben végre ki tudtam gazdálkodni egy bőrdzsekit, amit azóta is használok; bár egy kissé már kopott, de nagyon szeretem. Hozzá farmer és csizma, tehát semmi extra. Azt vallom, hogy a külsőség nem annyira fontos. Rengeteg olyan ember van, aki a „legújabb divat” szerinti metalos viseletben feszít, majd pár év múlva eldobja a felszerelést, és egészen más irányba fordul. Bár a hajam 30 éve hosszú, ami a zenei hovatartozásomat jelzi.

D. L.: Hogyan/honnan tudtátok beszerezni az aktuális, friss kiadványokat és a friss információkat?

D. K.: Mint már említettem, sokat lófráltam a Múzeum körúton, amikor pedig meg megjelentek a maszek lemezboltok, onnan lehetett lemezeket beszerezni. A fő beszerzési hely a már említett Herczeg Tamás-féle Music Box volt, de sokat jártam az Elektromos Krokodilba, a Solarisba valamint a Labiritmusba is. Amikor még suliba jártam, leginkább nézelődtem, zenét hallgattam ezeken a helyeken. Aztán amikor dolgozni kezdtem, fizetés után rendszeresen végigjártam ezeket a helyeket. Persze a pénz soha nem volt elég, mindig jóval több lemez érdekelt, mint amit az anyagi lehetőségem megengedett. 🙂

Információkhoz is ezeken a helyeken lehetett hozzájutni, továbbá rendszeresen vásároltam a Világ Ifjúsága, az Ifjúsági Magazin és a Magyar Ifjúság című sajtóorgánumokat. Ezekben lehetett olvasni zenei témájú írásokat. Emlékszem, mekkora élmény volt, amikor életemben először megláttam a Metallica Hungarica 2. számát a Music Box kirakatában. Magyar nyelven tömény információk, csak a metal világából. Utána mindig alig vártam, hogy legyenek újabb számok. Leírhatatlan az az élmény, amikor egy-egy újabb számot a kezembe vettem. Ez persze a mai virtuális világban, amikor a neten minden információ pillanatok elérhető, lehet, hogy nevetségesen hangzik, én azonban máig jó érzéssel gondolok vissza azokra az időkre. 🙂

D. L.: „Belülről” milyennek láttad és hogyan jellemeznéd a ’80-as évek magyar metal helyzetét? Voltak olyan zenekaraink, amelyek megütötték a nyugati csapatok színvonalát?

D. K.: A nyolcvanas évek második felében kezdett kialakulni a magyar metal színtér, folyamatosan alakultak a bandák és kezdtek el zajongani. A minőségre erősen rányomta a bélyegét a pénztelenség, továbbá nem voltak még stúdiók, hangszerboltok sem. Ez a lelkes amatőrizmus időszaka volt. Akikben volt elszántság, elhivatottság és kitartás, azokból aztán ismert és elismert előadók lettek (pl. Pokolgép, Moby Dick). Persze voltak olyanok is, akik feladták és nem jutottak el a lemezig. A legnagyobb szerintem a Bedlam volt ezek közül. Biztos vagyok benne, hogy ők megütötték a nemzetközi szintet. A két demójuk a hazai metal történelem alapvetése, amelyek feltétlen megérdemelnék, hogy lemezen is megjelenjenek és a nagyvilág elé kerüljenek.

D. L.: Amennyiben a politikai helyzet nem lett volna annyira szigorú, szerinted néhány együttesünk külföldön is ért el volna sikereket?

D. K.: A már említett Bedlam biztosan. Továbbá azon zenekarok közül is lehetett volna elismert előadó, akik angolul énekeltek. Azonban ezen már értelmetlen tépelődni, mert elmúlt. A mai világban pedig olyan dömping van, hogy a külföldi bandáknak sem egyszerű megvetni a lábukat a zenei piacon.

D. L.: Számodra a metal csak egy zene vagy életforma? Mi a véleményed azokról, akik egy idő után hátat fordítanak a metalnak, és megtagadják a múltjukat?

D. K.: Egyértelműen életformát és egyfajta világszemléletet jelent számomra a metal, illetve az, hogy rocker vagyok. Szerintem erre születni kell. Ha valakiben belül nincs meg a fogékonyság erre a zenére, életérzésre, az előbb-utóbb elhagyja ezt a világot. Ezeket az embereket csak műkedvelőknek hívom. Nem tudom megérteni azokat, akik idővel elhagyják ezt a műfajt, és csak divatból voltak itt. Attól pedig egyenesen rosszul vagyok, amikor valaki azt emlegeti, hogy ő már kinőtt ebből a zenéből. R&R forever! Az pedig különösen fel szokott bőszíteni, amikor valaki a fejemhez vágja, hogy milyen rocker vagyok, hogy még tetoválásom, piercingem sincs, és nem is dohányzom?! Attól még, hogy valakinek van tetoválása, piercingje és dohányzik, nem biztos, hogy rocker, bár a két halmaznak kétségtelenül vannak közös elemei.

D. L.: Tudsz/tudtál a szövegekkel azonosulni? Egyáltalán foglalkozol/foglalkoztál a dalok mondanivalójával?

D. K.: Engem elsősorban a zene érdekel. A szövegekkel soha nem foglalkoztam. Mint már jeleztem, gyengén beszélek angolul. Természetesen, ha magyar banda zenéjét hallgatom, maximálisan tudok azonosulni a szövegekkel. A Gép-indulót a mai napig teli torokkal, átéléssel tudom üvölteni koncerten. 🙂

D. L.: Az adott muzsika hangulata is fontos számodra? Mitől függ, hogy mikor mit hallgatsz?

D. K.: Igen, a muzsika hangulata is fontos számomra. Hogy mikor mit hallgatok, az nagyban függ az adott lelkiállapotomtól. Előfordul olyan is, hogy nem metal zenét hallgatok, hanem valami nyugisabb, csendesebb muzsikát, például Dire Straits-et. Gyakran előfordul olyan is, hogy napközben, amikor dolgozom, beugrik valami nóta a „belső lejátszómon”, és amikor hazamegyek, azt veszem elő. De van olyan is, hogy nekiülök, és elkezdek turkálni a lemezek között, és ha a kezembe akad valami, amit rég hallottam, akkor azt teszem fel. Szóval elég változó szempontok szerint választom ki, hogy mit hallgatok. Egy viszont biztos: minden nap meghallgatok legalább egy lemezt, de gyakran előfordul, hogy többet is. Zene nélkül lehet élni, csak semmi értelme. 🙂

D. L.: Szerinted van a metalnak összetartó ereje?

D. K.: Mindenféleképpen. Elég, ha elmész egy ilyen koncertre, és láthatod ennek a kézzelfogható bizonyítékát. Azok az emberek, akik erre a zenére esküdtek fel, bárhol is jönnek össze, azonnal megtalálják egymással a közös hangot. Ezt úgy gondolom, nem kell magyarázni.

D. L.: Ami a formátumokat illeti, melyiket részesíted előnyben? Vinyl, CD vagy kazetta?

D. K.: Számomra ez soha nem volt kérdés: mint már azt említettem is, csakis a vynil jöhet szóba,. Soha nem inogtam meg. A CD előretörése sem ingatott meg a 90-es években. Azt az érzést, amikor egy gyönyörű szép vinyl-t kézbe veszel, nem lehet leírni, és a CD ezt nyomokban sem tudja visszaadni. A semmivel össze nem téveszthető, kellemes illat és a szép nagy borítók, amelyekben órákig el lehet gyönyörködni… Egy CD- vagy kazettaborítót nagyítóval kell bogarászni, hogy valamit ki tudj hámozni belőle. A legjobb példa erre az Iron Maiden Somewhere in Time lemeze. Tedd egymás mellé a CD és LP borítóját: szerintem előbbin egy csomó minden elvész, amit az LP borítóján lehet látni. Egyébként semmi probléma nincs azzal, ha valaki a CD-t vagy a kazettát kedveli, én az ő véleményüket is tiszteletben tartom. Sokan vagyunk sokfélék, és ez így van jól.

D. L.: Az mp3 fájlok és az illegális zeneletöltések szerinted tönkretették a zeneipart?

D. K.: Ha nem is tették tönkre teljesen, de nagyban segítették a hanyatlását. Azonban, ha valaki ezt a helyén tudja kezelni, akkor semmi baj nincs ezzel. Én is szoktam ilyeneket hallgatni. Az mp3-akat arra használom, hogy meghallgassam az adott zenét, ami után érdeklődöm. Ha tetszik, akkor természetesen megveszem magamnak vinyl változatban is (ha létezik ilyen). Megtisztelem a zenekart azzal, hogy eredeti formájában, pénzért beillesztem a gyűjteményembe a kiadványát.

D. L.: Mennyire nehéz vagy könnyű a mai információáradatban képben lenni, szelektálni az információk közül?

D. K.: Iszonyatosan nehéz, mert egyre nagyobb mennyiségben zúdulnak ránk a lemezek. Ezzel egyszerűen képtelenség lépést tartani. Ami pozitívum, hogy ebből a sokból lehet szemezgetni, és fel lehet fedezni jó kis bandákat. Ráadásul ezzel párhuzamosan a régi dolgokat, a klasszikusokat, a hiányzó tételeket is próbálja az ember folyamatosan begyűjteni, a lyukakat betömködni. Ha valakit ez igazán elkap, annak nincs menekvés, egy életen át csinálja azt, amit gyűjtésnek nevezünk.

D. L.: Hogyan emlékszel vissza a ’90-es évek megváltozott zenei klímájára? Véleményed szerint az akkoriban felbukkant trendeknek (grunge, hip hop/rap/hardcore, pop/punk, nu/modern metal) milyen hatása volt a metal színtérre?

D. K.: A 90-es évek és az ott feltűnt irányzatok számomra nem jelentettek nagy izgalmat. Nagyon bántott, hogy a tradicionális metal teljesen háttérbe szorult. Sok banda feloszlott. Az pedig különösen fájó volt számomra, hogy sok olyan banda, amelyik ebben a műfajban alkotott, hátat fordított korábbi önmagának, és a trendeknek megfelelő hangzású lemezeket adott ki, lásd például a Judas Priest Demolition című lemezét. Én ennek ellenére kitartottam a műfaj mellett, soha nem inogtam meg. A kilencvenes évek közepén sem szégyelltem, hogy Running Wild-, Iron Maiden-, Grave Digger- és még sorolhatnám, lemezeket hallgattam és vásároltam vinyl formátumban. Egy barátom mondta abban az időben, hogy észre kellene már vennem, hogy a metal halott. Erre én azt mondtam, hogy nem halott, csak most egy kicsit gyengélkedik. Az idő engem igazolt, mert ha halott lett volna, akkor nem tudott volna feltámadni. 🙂

Az említett trendeknek nyilván volt hatása a széles értelemben vett színtérre. Engem ez soha nem érdekelt. Azt azonban nem tagadom, hogy a Nirvana, az Alice In Chains és a Soundgarden néhány lemeze nekem is tetszik. Azonban az underground világára ez soha nem tudott hatást gyakorolni. Ott mindig is voltak igazi metal bandák, akik folyamatosan adtak ki lemezeket, csak nem volt divat ezeket szeretni.

D. L.: Kérlek, sorold fel az általad minden idők 10 legjobbjának, legklasszikusabbjának tartott lemezét és borítóját, és indokold is meg, hogy miért ezeket választottad!

D. K.: Ettől a kérdéstől tartottam a legjobban. 🙂 Lehetetlen erre válaszolni. Sokat töprengtem ezen, ugyanis mindig másik 10-et tudnék említeni, azonban vettem egy levegőt, és jelenleg ez a 10-es listám. A sorrendiségnek nincs jelentősége:

Karo: Heavy Birthday
Metallica: Ride The Lightning
Led Zeppelin: IV.
Fear Factory: Demanufacture
Vicious Rumors: Vicious Rumors
AC/DC: Highway to Hell
Kiss: Alive II
Motörhead: No Sleep ’Til Hammersmith
Ramones: Ramones
Iron Maiden: Killers

A Karo egyetlen lemeze egy zseniális dallamorgia. A mai napig hetente egyszer biztosan meghallgatom. A Metallica-t a második lemezével ismertem meg. Emlékszem, a rádióban leadták, és én onnan vettem fel. A Creeping Death szólója valami zseniális, szerintem minden idők egyik legjobb szólója. A Led Zeppelin számomra a heavy metal kezdete. Az összes lemezüket imádom. Azért a IV-et írtam ide, mert azon szerepel a Rock and Roll című nóta, ami elsöprő erejű. Nem véletlen, hogy sok banda be szokta illeszteni a koncertprogramjába. A Fear Factory lemeze is a zseni kategóriát erősíti. Ahogyan a bődületes erejű death metalt hozzák és ahhoz ultradallamos refréneket és éneket vegyítenek, az utánozhatatlan. Ezt senki nem tudta utánuk csinálni. Én legalábbis még nem hallottam olyat, aki ezt űberelte volna.

A Vicious Rumors maga a power metal. Ha valaki nem tudná, mi az a power metal, annak ezt lemezt mutatnám meg. Carl Albert egy isten. Nagy vesztesége ő ennek a műfajnak. Az AC/DC-ről mit is mondhatnék? Fentebb már említettem, hogy ez volt tőlük az első lemezem. Érdekességképpen elmondom, hogy számomra nem a címadó az örök kedvenc, hanem a B oldal első nótája, a Shot Down in Flames. Átmásoltam kazettára, és a B oldalt vettem előre, hogy ezzel a nótával induljon a kazetta. 🙂 A Kiss-től szintén az Alive II volt az első lemez, amit hallottam tőlük. A mai napig imádom a bevezetőt, ahogy elhangzik a klasszikus szöveg, amit ugye mindenki ismer, aki szereti a Kisst. A Motörhead-koncertlemez szintén első ismerkedés volt. Anno bementünk egy jászberényi maszek lemezboltba, a Rainbow-ba, és ott mutatta az eladó. Feltette, és eldobtuk tőle az agyunkat. Ott helyben végighallgattuk és -ugráltuk az egész lemezt. Számomra ez az igazi Motörhead. Később már sokat finomodott a zenéjük. Ez a lemez a korai éveik nyers esszenciája, vad és féktelen heavy metal.

A Ramones jelenti számomra a punk-ot. Az első lemezüktől eredeztetem a műfaj megszületését, amivel lehet, hogy nem mindenki ért egyet. Egy viszont biztos: ez az egyetemes rock egyik alapműve. Az Iron Maiden Killers-e, mint a többi lemez a listán, szintén „első találkozás” volt. Emlékszem, mennyire magával ragadott a zseniális basszusjáték. Egészen új volt ez számomra. Az első néhány hallgatáskor egy kissé még furcsa volt, aztán ahogy hallgattam, egyre jobban ráéreztem az izére, és magával ragadott. Pompás anyag, ehhez kétség nem férhet.

A borítók tekintetében még nehezebb a lista összeállítása. Ez lehetne egy külön beszélgetés tárgya. Ide beírhatnám az összes Maiden-borítót, nálam ugyanis azok viszik el a pálmát. De ami nálam minden idők legjobb borítója, az az Iron Maiden Trooper maxijának előlapján található grafika. Az ott látható Eddie a tépett zászlóval és a karddal a kezében az elszántsággal a tekintetében kifejezi, hogy a legvégsőkig kitart a metal mellett, és harcol érte. Erre most a modern és haladó gondolkodású egyének mondhatják, hogy mekkora klisé. Igen, az. Azonban én a klisék miatt szeretem a heavy metalt, ezt mindig is vállaltam, és vállalni is fogom. Ezek a gondolatok jutottak most a felszínre nálam. Ha, mondjuk, egy későbbi időpontban ezt újra megkérdezi valaki, akkor egészen biztosan más lemezeket sorolok fel.

D. L.: Melyek voltak életed legjobb, legmeghatározóbb koncertjei?

D. K.: Nagyon sok meghatározó koncertélményem van. Néhányat kiemelek a teljesség igénye nélkül. Az elejére kívánkozik a Uriah Heep első itthoni bulija, ami a Kisstadionban volt 1982 szeptemberében. Ez volt életem első külföldi zenekara élőben. Emlékszem, mennyire lenyűgözött a hangzás, hogy micsoda erő volt benne. Addig csak itthoni bandákat hallottam: Edda, P. Mobil, Rice stb. Ez után a buli után erőtlennek tűntek a hazai bandák, aminek nyilván nagy részben technikai vonzata is volt. A következő nagy buli az Iron Maiden-nek a Budapest Sportcsarnok parkolójában tartott koncertje volt 1984-ben. Itt még élesebben lehetett érezni a különbséget a hazai és külföldi bandák között. A P. Box után a Maiden egyszerűen elsöpört mindent. 🙂 1988, az első Metallica-koncert az MTK pályán. Az AC/DC a Népstadionban, 1991-ben. A végén pedig egy nem metal bulit említenék, de az is nagyon nagy élmény volt: a Dire Straits 1984-es, BS-beli koncertje egy varázslatos utazás volt a zene szárnyán.

D. L.: Karcsi, köszönöm szépen a válaszaidat, minden jót kívánok!

D. K.: Én köszönöm, nagy megtiszteltetés volt számomra a felkérésed.

A cikk szerzője: Dávid László 721 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*