Májusi albumszavazásunkon a csapat második nagylemeze, az 1990-es Lucifuge bizonyult a legnépszerűbb Danzig-alkotásnak. Jómagam is ezzel a koronggal ismertem és szerettem meg a csapatot, és ez a rajongásom a negyedik albummal bezárólag volt töretlen. Az 1996-os Blackacidevil nemcsak a zenekar addig stabil felállását, de felfelé ívelő karrierjét is megroppantotta: Glenn mester hiába készített azt követően is jó albumokat, azok egyikével sem tudta megismételni korábbi sikereit.
Az e cikk tárgyát képező korong azonban még a Danzig sikerkorszakát idézi, egy összeszokott felállás (Glenn Danzig – ének, billentyűs hangszerek, John Christ – gitár, Eerie Von – basszusgitár, Chuck Biscuits – dob) érett anyaga, amelyet egytől egyig remek dalok alkotnak.
A Godless mindenesetre furcsa kezdése az albumnak: olyan lendületesen indul, ahogy az egy „rendes” nyitó nótától elvárható, aztán megtorpan, belassul. A visszagyorsulás egy gitárszóló képében érkezik, és onnantól már minden rendben van. Az újabb lefékezés után (a dal végén) Glenn olyan stílusban mondja a szövegét, mint a The Doors-os Jim Morrison. A lassú részek atmoszférája kifejezetten nyomasztó, végzet-szerű, amire csak ráerősít a fémesen csengő, kopácsoló hang.
A lírai részekben a frontember kifejezetten szépen énekel, ahogy teszi ezt például az Anything elején is, aztán jön a tipikus Danzig-féle középtempó… Azt írják róla, a Lucifuge-hoz képest ezen az albumon jóval több a doom és a gótikus elem; tény, hogy a dalok nem a száguldásról szólnak, és – mindenekelőtt Glenn hangjának köszönhetően – alapelemük a sejtelmes, misztikus hangulat.
A Bodies indítása kísértetiesen hasonlít a Led Zeppelin How Many More Time-ának elejére. Ez is erős középtempós nóta, de így is a gyorsabb szerzemények közé tartozik. John Christ nem egy kifejezett gitárhős, nem igazán szólózik (talán a leginkább még a Heart of the Devil-ben és a Do You Wear the Mark-ban), jelenléte mégis karakteres, különböző gitárhangzásai egyedi ízt adnak a daloknak.
A lemez egyik csúcspontja a címadó szám, amely lírai énekkel és gitárral indít, majd – már csaknem a dal felénél – belecsap a könyörtelen főriffbe, de a tempó itt is lomhán cammogó. A kedvencem azonban az ezt követő Dirty Black Summer, amely semmi különöset nem tartogat, egy kompakt slágernóta, amelyet a smirglis énekhang és az ellenállhatatlan riff visz el a hátán. A Left Hand Black is egy viszonylag gyorsabb tétel, amelyben Chuck Biscuits sallangoktól mentes dobjátéka dominál.
A Heart of the Devil-t nyitó énektémához az album készítőinek Willie Dixon-t is (Little Red Rooster, I Ain’t Superstitious, Back Door Man, I Can’t Quit You Baby stb.) sikerült megnyerniük, ám a blues legenda sajnálatos módon még a felvételek megkezdése előtt elhunyt. A dal tempója hipnotikusan lüktető, ebből ordít ki időnként, ébreszt fel bennünket az énekes: Glenn hangja talán itt a legerőteljesebb…
…a lírai Sistinas-ban pedig a leginkább Elvis-es. A simogató dallamoknak és a remegő gitárhangoknak köszönhetően ez a lemez legérzékibb, fájdalmasan szép dala, és ezáltal az anyag másik csúcspontja. Az ezt követő Do You Wear the Mark egy újabb zakatolás, amelynek közepén ugyanakkor egy remek ritmusváltást is hallhatunk.
A lemezt záró When the Dying Calls-t is a gitárriff húzza maga után, a végén pedig Glenn még egyszer jól kiereszti a hangját. Ez is fogós nóta, méltó befejezése az anyagnak.
A producere ennek az albumnak is Rick Rubin volt, aki kezdettől ott bábáskodott a Danzig indulása felett. Az első négy lemezt is az ő kiadója, a Def American (később szimplán American) Recordings jelentette meg. A dalokat egytől egyig Glenn Danzig jegyzi, az albumgrafika (A Mester és Margarita) pedig a neves svájci művész, H. R. Giger munkája.
Az albummal kapcsolatos érdekesség, hogy a dalok lírai részeihez Christ egy olyan Fender Stratocastert használt, amelyen korábban a The Yardbirds legendás gitárosa, Jeff Beck játszott.
Azt nehezen tudom eldönteni, hogy melyik a kedvenc Danzig-albumom, egy azonban tény: a leggyakrabban ezt az anyagát hallgatom Glenn-nek és csapatának. Talán nem véletlenül.
Leave a Reply