Blind Guardian: Somewhere Far Beyond (1992)

Nem tudom, melyik lemez a német speed/power csapat pályafutásának csúcsa, az viszont biztos, hogy ekkoriban, a ’80-as, ’90-évek fordulóján kapaszkodtak fel arra a platóra, ahol ma is tartózkodnak. Az első ilyen megaalbum a Tales from the Twilight World volt, ezzel a lemezzel, a Somewhere Far Beyond-dal pedig még tovább léptek egy magabiztosabb, profibb megszólalás és egy saját, karakteres zenei és szövegvilág felé.

Az együttes 1984-ben, a Nyugat-németországi Krefeld-ben alakult, akkor még Lucifer’s Heritage néven. Az alapcsapatot szinte a kezdetektől az énekes (sokáig basszusgitárosi teendőket is ellátó) Hansi Kürsch, valamint André Olbrich szóló- és Marcus Siepen ritmusgitárosok alkotják. Utóbbi 1987-ben csatlakozott a gárdához. A dobos Thomas „Thomen” Stauch szintén az alapítók között volt, ám ő 1985-ben távozott, és csak Siepen érkezésével egy időben tért vissza, amelynek eredményeként létrejött a Blind Guardian első stabil – 18 éven át kitartó – felállása. Miután leszerződtek a No Remorse Records-hoz, vették fel mai nevüket, többek között azért, hogy megelőzzenek mindenféle velük és a sátánizmussal kapcsolatos spekulációt.

A rá következő esztendőben a bemutatkozó album, a Battalions of Fear is napvilágot látott. Ez az anyag még egyértelműen a speed metal jegyében fogant, és a Helloween erőteljes hatását viselte magán. A két csapat egyébként szoros kapcsolatot ápolt egymással, Kai Hansen például vendégszerepelt Hansiék második albumán, az 1989-es Follow the Blind Valhalla című dalában. Az egy évvel későbbi Tales from the Twilight World már melodikusabb és epikusabb anyag lett, köszönhetően többek között a kórusoknak és a klasszikus zenei hatások jelenlétének.

Ezt követően az együttes a Virgin Records-hoz igazolt át, és 1992 júniusában már velük jelentette meg negyedik albumát, a szintén kitűnően sikerült Somewhere Far Beyond-ot. A bő 55 perces anyag egyetlen nagy dallam- és gitárorgia; jól megkomponált, változatos album; a speed-esen gyors és az annál lassabb, akár lírai témák egészséges arányban oszlanak meg a dalok között és magukban a dalokban.

A Time What Is Time akusztikus gitárral indítja az albumot, és abból pörög fel aztán. A tempó alapvetően gyors, időnkénti elandalodással. A Journey Through the Dark-ban tovább fokozódik az átlagsebesség, majd érkezik az első lírai tétel, az alig egyperces Black Chamber, amelyben Hansi énekét zongora kíséri.

A Theatre of Pain mindenekelőtt a kórusoktól válik monumentálissá, és áraszt „történelmi” hangulatot (ahogy a korong több másik dala is). Ez a tétel a lemez végén – bónuszként – klasszikus verzióban is elhangzik, így a duplázásnak köszönhetően talán ez a nóta vésődik be a leginkább a hallgatóba.

A The Quest for Tanelorn is akusztikus gitárral és énekkel kezdődik, aztán ez is bedurvul. A régi cimbora, Kai Hansen egy szóló erejéig ebben a dalban teszi tiszteletét. A felépítése és a refrénje miatt ez az egyik kedvenc számom az albumról. Az ezt követő Ashes to Ashes is a refrénje okán nagy favoritom, ami először lassabb, majd gyorsabb zenekísérettel hangzik el.

A lemez B oldala a két bárd-dallal indul. Különösen az elsőről mondható el, hogy a lemezborító ihlette – vagy viszont: ennek a hangulata indította be a festmény alkotója, Andreas Marschall fantáziáját. Ez (The Bard’s Song – In the Forest) egy lírai, akusztikus, összekapaszkodva, jobbra-balra ringatózva, tábortűz mellett közösen énekelhető nóta. A The Bard’s Song – The Hobbit valamivel tempósabb, de a száguldás ebben sem jut szerephez. (A csapat e két nóta alapján kapta „A bárdok” becenevet, amelyet aztán ők idővel a rajongóikra is kiterjesztettek.)

A The Piper’s Calling-ban majdnem egy percen át skót duda szól: hangulati elem, nem sok szerepe van – legfeljebb annyi, hogy ez a betét az albumot záró Somewhere Far Beyond-ban is előkerül. Utóbbi jó kis nóta, különösen a refrénje, szintén nagy kedvencem a lemezről.

Az eredeti anyaghoz még bónuszdalként hozzácsapott, a későbbi kiadásokon azonban már az anyag szerves részévé vált két feldolgozás is remek választás. A Satan Trial by Fire-je pusztán azért, mert egy nagyon jó kis nóta, mindig élmény hallani. A Blind Guardian is meggyőzően interpretálja, de ezen túl nem sokat tesz hozzá az eredetihez.

Annál többet a Queen Spread Your Wings című dalához: a kórusoknak és a két gitárnak köszönhetően ez a változat teltebben, dúsabban szólal meg, mint az eredeti szám. Ráadásul ezt előbb ismertem, mint a Hansiékat inspiráló dalt, így a Spread… számomra legalább annyira Blind Guardian-, mint Queen-nóta.

Az ezt követő sorlemezen, az 1995-ös Imaginations from the Other Side-on a fiúk szerencsére nem változtattak a nyerő formulán, és a már megkezdett irányvonalat folytatták. A produceri feladatokra pedig nem kisebb nevet sikerült megnyerniük, mint Flemming Rasmussent, aki többek között olyan megaalbumok hangzásvilágának megalkotásáért érdemel véget nem érő vállveregetést, mint a Metallica Ride the Lightning-ja, Mater of Puppets-e és …And Justice for All-ja vagy az Artillery By Inheritance-e.

Kürsch ezt követően letette a basszusgitárt, hogy kizárólag az éneklésre koncentrálhasson. A zenészek kezei közül az ezredforduló környékén is remek albumok kerültek ki (Nightfall in Middle-Earth – 1998, A Night At the Opera – 2002), amelyekkel a csapat már elindult egy komplexebb, progresszívebb, még monumentálisabb irányba. Azt követően viszont, bár a fényük továbbra sem kopott, mintha kevésbé lett volna hangos az egy-egy újabb anyagukat fogadó üdvrivalgás.

Számomra a legnagyobb kedvenc a Tales from the Twilight World album maradt, a képzeletbeli dobogón azonban a Somewhere Far Beyond-nak is örökös bérelt helye van.

A cikk szerzője: Coly 903 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*