„Jó bornak nem kell cégér” – mondják, és valóban: a német Angel Dust bemutatkozó albuma, az 1986-os Into the Dark Past sem szolgál rá erre, hiszen egy hatalmas speed/thrash-klasszikus. A második lemezre azonban énekest és gyakorlatilag stílust váltott a csapat, amivel valószínűleg számos rajongóját elveszítette (és szerzett új kedvelőket). Furcsa módon, gyakorlatilag visszatértek a klasszikus heavy metalhoz, miközben az aktuális trend ezzel éppen ellentétes irányú volt.
Sok metálfejnek valószínűleg nehéz úgy meghallgatnia a To Dust…-ot, hogy közben ne az elődjével hasonlítsa össze. Pedig ez szinte minden tekintetben egy másik együttes. Hiszen mi is történt? Az 1984-ben, Dortmundban (akkor még Angeldust néven) alakult csapat két évvel később a Romme Keymer (ének, gitár), Andreas Lohrum (gitár), Frank Banx (basszusgitár), Dirk Assmuth (dob) felállásban jelentette meg bemutatkozó albumát. 1987-ben viszont a hangzásért döntően felelős gitárosok (és Romme személyében az énekes is) távoztak a csapatból, a ritmusszekció pedig új tagokat toborzott maga mellé: Stefan K. Nauer és Vinni Lynn gitárosokon kívül az énekes S. L. Coe (eredeti nevén Shelko Topalovic) is ekkor lett az öttagúvá bővült zenekar tagja.
Ha nincsenek olyan elvárásaink, hogy a muzsikusok ezen a lemezen is ugyanúgy tekerjenek, mint a debütalbumon, akkor arra juthatunk, hogy bizony a To Dust… is egy jó kis album. A gitárok továbbra is vastagon szólnak, a riffelés is jó, bár kevesebb, hátrébb szorult – az ének javára. Társai a vokalistát állították a középpontba, a dalokban vitathatatlanul az ő hangja dominál.
A hangulatos intrót (3rd Challenge) követően hiába lépnek egyből a gázra a hangszeresek, a nótát (Mr. Inferno) az énekdallamok viszik a hátukon. A hangzás az előző anyaghoz képest teltebb, öblösebb lett, s bár a gitármunka itt-ott még az Into the Dark Past-ot idézi, a dallamvilág a kortárs germán heavy metal csapatokéra (Steeler, Stromwitch stb.) hajaz. A Wings of an Angel, az Into the Dark Past (Chapter II), a Stranger és a Hold On is ez utóbbi vonalat erősíti, míg a többi dalban (The King, To Dust You Will Decay, The Duell) azért „előbújik belőlük az „állat”, kiszabadul a sebesség egyébként leláncolt démona.
Bár a dalok átlagos játékideje 4-5 perc között mozog, meglepő módon ez egy elég rövid, bő 37 perces album. Az anyagot a 2000-es években kiadott, remaszterizált változatokra hizlalták fel néhány bónusznótával. Ezek közös nevezője a rövidebb, instrumentális Flight to Russia és a lírai Dawn of the End. Utóbbiban persze ugyanúgy horzsolnak a gitárok, és érdekes, hogy nem a lemezt eredetileg záró Hold On, hanem ennek a végén hangzik el az albumot bevezető intró párja, amelyek így keretbe foglalják az anyagot.
Akár bejött annak idején a To Dust…, akár nem, azt gondolhattuk, hogy ezzel az anyaggal valami új kezdődik a zenekar történetében. Nos, a dolgok nem egészen így alakultak, hiszen S. L. Coe számára a bemutatkozás egyben a hattyúdalt is jelentette, mivel a csapat 1990-ben – személyes konfliktusok miatt – feloszlott. A rajongóknak 8 évet kellett várniuk arra, hogy a régi ritmusszekció, Banx és Assmuth újra egymásnak vessék a vállukat, és a basszusgitáros öccsével, a billentyűs Steven Banx-szel, az énekes-gitáros Dirk Thurisch-sal, valamint Bernd Aufermann gitárossal kiegészülve újra a magasba emeljék az együttes zászlaját.
Együttműködésük eredménye az 1998-as Border of Reality album lett, amelyet gyors egymásutánban még három másik nagylemez követett (Bleed – 1999, Enlighten the Darkness – 2000, Of Human Bondage – 2002). Ezt a négy kiadványt már egy nagy kiadó, a Century Media gondozta, a végre hosszabb időn keresztül stabil felállású csapat pedig a dallamos power/progresszív metál mellett tette le a voksát, ám a vágyott áttörést így sem sikerült elérniük.
Innentől viszont akár a SÜLLYESZTŐ rovatban is folytathatnánk, hiszen a csapat a 2000-es években nagy lendülettel indult el a lejtőn. Előbb a gitáros Aufermann távozott 2001-ben, majd 2004-es visszatérése után nem sokkal az énekes Thurisch is dobbantott, ő viszont már csupán a „zárásra” köszönt be ismét, hiszen 2010-ben az Angel Dust újra lehúzta a rolót.
Az újabb reunion-t 2016 szeptemberében jelentették be, a felállás ugyanaz, mint a zenekar 3-5. lemezén (Thurisch, Aufermann, Banx, Banx, Assmuth). A csapat tehát újra aktív, de friss anyagot másfél évtizede nem hallottunk tőlük, és nincs hír arról, hogy jelenleg új albumon dolgoznának.
Akárhogy is alakult, a To Dust You Will Decay (akárcsak az azt megelőző Into the Dark Past) az együttes pályafutása egy rövid, ám annál karakteresebb időszakának a lenyomata. Egyik vagy másik album a jobb? Nekem mind a kettő bejön.
Leave a Reply