Xentrix

Jogos-e, hogy egy olyan együttesről írok ebben a rovatban, amelyik mind a mai napig létezik? Egyrészt azt gondolom, nézőpont kérdése, hogy mit értünk „süllyesztő” alatt: kizárólag lomtelepet, vagy parkolópályát is? Kizárólag megszűnt zenekarok kerülhetnek ide, vagy olyan, egykor szebb napokat látott csapatok is, amelyek ma leginkább már csak vegetálnak, árnyékai régi önmaguknak? Mert milyen együttes, milyen művészek azok, akik ugyan koncerteznek, de 21 (!) éve nem jelentkeztek új anyaggal? Hol van a kreativitás, a közlésvágy, egy közös koncepció és a továbblépés szándéka? Valahol a süllyesztő mélyén.

Holott a brit Xentrix üstökösszerű karriert mondhat magáénak. Elődzenekaruk, a Sweet Vengeance 1985-86 táján alakult, akkor még feldolgozásokat játszó, szimpla heavy metal csapatként. Kezdetben sorozatos tagcserék tördelték lendületüket, majd amikor kialakult a jól ismert, később klasszikussá vált felállás (Chris Astley – ének, gitár, Kristian Havard – gitár, Paul MacKenzie – basszus és Dennis Gasser – dob), 1987-ben elkészítették a négyszámos Hunger for Demo-t, amelyet nem adtak ki hivatalosan, csupán a kiadókat és a médiát bombázták vele. A Kerrang! magazin a maximális 5 csillaggal értékelte az anyagot, a Roadrunner Records pedig, ezt látva, 1989 legelején szerződtette a zenekart, amely ekkorra már – történetében új lapot nyitva – Xentrix-re változtatta a nevét.

Még ugyanazon év nyarán megjelent a csapat bemutatkozó albuma, a Shattered Existence, amelyet hallva a brit szaksajtó hősként ünnepelte őket, s amelynek köszönhetően a Xentrix az irányzat egyik zászlóshajójává vált a szigetországban. Azt gondolom, ők is azon csapatok közé tartoznak, amelyeknek – a Testament, a Death Angel és a többi Bay Area-i csapat farvizén haladva – még éppen sikerült meglovagolniuk a világon átsöprő, első nagy thrash-hullámot.

A lemezt sokadszorra hallgatva, már az első hangok után rávágnám, hogy „tiszta Testament!”, de hamar kiderül, hogy Astley-ék a San Francisco-i kvintett zenéjénél szellősebb, kevésbé súlyos muzsikát nyomnak, és az ének is jóval dallamosabb.

A zseniális nyitó hármas (No Compromise, Balance of Power, Crimes) után egy leheletnyit visszaesik a színvonal, kap egy szürkés árnyalatot az anyag: bár a lemez középső harmadában is alapvetően jó thrash nótákat hallunk, azokból hiányzik az egyéniség. Mert kevés elüvölteni a refrénben a szám címét (Dark Enemy, Bad Blood); lehet, hogy az így megmarad a hallgatóban, de más nemigen. Szerencsére ezekben a nótákban is felbukkannak jó gitárdallamok: nem szólók ezek (azok is vannak), inkább csak motívumok, díszítések, amelyek a monotonitást megtörve segítik az anyag befogadását.

Az utolsó harmad aztán megint üt: a Position of Security-ben kifejezetten jól sikerül a tempóváltás, a záró Heaven Cent-ben pedig a basszus központi szerepére figyelek fel: nem lóg ki, szervesen beépül, mint a cement, jól tömöríti a muzsikát.

(A lemez producere az a John Cuniberti volt, aki közvetlenül az amerikai Forbidden bemutatkozó albumának felvételeiről érkezett a birminghami stúdióba.)

A Xentrix-szel ezt követően igencsak meglódult a szekér. 1990 januárjában megjelentettek egy háromszámos single-t, amelynek húzódala Ray Parker Jr. Ghostbusters című nótájának feldolgozása volt. Májusban főzenekarként indultak turnéra a szigetországban, augusztusban pedig megjelent második nagylemezük, a For Whose Advantage?, amely egyesek szerint a csapat legütősebb alkotása, mások azonban úgy gondolják, a debütalbum sikerét már nem tudták megismételni vele.

Miután ez a korong napvilágot látott, a csapat az Annihilator társaságában indult európai turnéra, hazájukban pedig ebben az időszakban olyan nagy nevek előtt melegíthették be a közönséget, mint a Sepultura, a Testament (a Hammersmith Odeonban), vagy a Slayer (a Wembley-ben). 1991 májusában újabb kiadványuk került a piacra, a Dilute to Taste EP, amelyen két új szerzemény (Pure Thought, Shadows of Doubt) mellett korábbi nótáik koncertváltozatai kaptak helyet.

Ezt követően a csapat változtatott addigi stílusán, és egy progresszívebb irányba indult tovább. Ez, mondhatni, végzetes hibának bizonyult. „A ’90-es évek elejére az angol thrash színtér többé-kevésbé elhalt – nyilatkozta később a basszusgitáros Paul MacKenzie. – Ezért úgy döntöttünk, hogy az új lemez készítése során a dalírás és -rögzítés egy új módját próbáljuk ki. Ma mindannyian úgy vagyunk vele, hogy egyszerre szeretjük és gyűlöljük ezt az albumot, amelyen ugyan van néhány nagyon jó dal, ugyanakkor hiányzik róla a szenvedély és az energia.”

Ez az anyag lett az 1992-ben megjelent Kin, amelyre a közönség és a szakma sem a várt módon reagált. A Xentrix ennek hatására elvesztette addigi lendületét, megszakadt karrierjük folytonossága. Legközelebb 1994-ben jelentkeztek új anyaggal, egy háromszámos demóval, amelyen még Chris Astley énekel, a rá következő évben viszont a frontember távozott a csapatból. A hátrahagyottak két muzsikussal, Simon Gordon énekessel és Andy Rudd gitárossal pótolták frontemberüket. Ez az ötös jelentette meg 1996-ban a Xentrix eleddig utolsó nagylemezét, a Scourge-ot, a rá következő évben viszont feloszlottak, mivel úgy látták, a helyi szcéna már nem mutat irántuk érdeklődést (nem állt túl jól a szcénájuk).

A metálvilág már-már megfeledkezett róluk, amikor 2006-ban, néhány angliai show erejéig ismét összeállt a klasszikus négyes, sőt a csapat új anyagot is ígért, amiből természetesen semmi nem lett. A Xentrix újra hosszú évekre eltűnt a reflektorfényből, közben viszont megalakult egy Hellfighter nevű, melodikus thrash-t játszó csapat, amelynek tagsága három-ötöd részben (Gordon, Havard és Gasser) azonos a Scourge-lemezes felállással. Utóbbi zenekar jelenleg is aktív, ám mindeddig csupán egyetlen albumra, a 2010-es Damnation’s Wings-re tellett tőlük.

2013 februárjában a Facebook-on látott napvilágot a hír, hogy három koncert erejéig a Xentrix is fellép Angliában a Kreator és az Evile nevű csapat társaságában. Ezt követően újabb szigetországi koncertekre került sor, de már MacKenzie nélkül, akitől a Hellfighter bőgőse, Chris Shires vette át a négyhúros hangszert.

Az együttes 2014-ben fellépett az athéni Up The Hammers fesztiválon, ahol hosszú idő után egy új számot is játszottak (World of Mouth). Ezt követően az Overkill angliai turnéján vendégszerepeltek, majd 2015 októberében az újjáalakult Acid Reign társaságában nyomtak le egy 6 állomásos szigetországi turnét.

S hogy mennyire nincsenek véletlenek (vagy ez éppen, hogy az?): alig egy-két napja gondolkoztam ezen a cikken, amikor július 15-én megjelent a Xentrix közleménye, amelyben tudatják a nyilvánossággal, hogy Chris Astley és a csapat útjai ismét, immár úgy tűnik, véglegesen elváltak egymástól. Utódja az ugyancsak énekes-gitáros Jay Walsh lett, aki korábban többek között Blaze Bayley csapatát erősítette. „Chris 2015 végén döntött úgy, hogy a továbbiakban sem a Xentrix, sem más csapat tagja nem kíván lenni – árulták el egykori zenésztársai. – Mi viszont továbbra is szeretnénk koncertezni és új dalokat írni.” Na, ez utóbbi szöveget már ismerjük… Aztán ki tudja, lehet, hogy az új frontemberrel a zenekar ismét visszatér a normális kerékvágásba.

Bár soha nem jutott nekik széleskörű nemzetközi elismertség, a Xentrix 2006-ig azért csak eladott félmillió lemezt világszerte. Kár lenne, ha az utókor csak a Ghosbusters-feldolgozás miatt emlékezne rájuk. Első két lemezüknek minden komolyabb thrash-gyűjteményben ott van a helye.