Soha nem tagadtam, és nem is tagadom, hogy legyen szó az extrém zenék bármely ágáról, a finn bandák mindig is a legközelebb álltak hozzám. Ennek oka talán abban keresendő, hogy amíg a svéd és norvég csapatok világviszonylatban tettek szert ismertségre, népszerűségre, addig a finn együttesek kizárólag a kultikus kedvencek szintjéig jutottak. Említhetem a Demigod-ot, a Lubricant-ot, a Xysma-t, a Demilch-et vagy az Unholy-t, egyikük sem egy Entombed, Bathory vagy Mayhem – már ami az ismertséget illeti. Talán a Beherit és az Impaled Nazarene közelíti meg északi pályatársaikat ebben a tekintetben.
Az 1994-ben, Tampere-ben alakult Urn számomra a másodgenerációs black metal hullám egyik legjobb alakulata. 23 éves fennállásukat megvizsgálva túl nagy aktivitással azonban nem vádolhatók, hiszen idén kiadott albumuk „csupán” a negyedik a katalógusukban. Ami engem illet, a korai anyagaikat részesítem előnyben: az I Am Your Nightmare EP-t (1999), a 666 Megatons bemutatkozó lemezt (2001), valamint a portugál Decayed-del közös The Nameless Wraith/Morbid Death split EP-t (2004).
Gonosz, éjfekete, thrash-hatásokkal kevert kiadványokról beszélünk, viszont a Dawn of the Devastation-tól (2006) a megsápadás jelei mutatkoztak náluk. El is vesztettem az érdeklődésemet irántuk, pedig megadtam a lehetőséget a bizonyításra (Soul Destroyers – 2008), hátha visszaédesgetnek magukhoz, de a várva várt csoda elmaradt. Komoly meglepetésként ért, hogy idén, kilenc évvel legutóbbi korongját követően új alkotással rukkolt elő a zenekar. Az egykoron Sulphur (ének, gitár, basszusgitár), Infernus (basszusgitár – nem azonos a Gorgoroth-főnökkel) és Pimeä (dob) által grundolt társaságból mára csak Sulphur van jelen, társai „friss” tagok, mivel Revenant dobos és Too Loud gitáros tavaly csatlakoztak hozzá. (Másodgitárosként Axeleratörr játszik a bandában, de ő csak a felvételek után lépett be.)
Ennek az új műnek a munkálataira (felvétel, keverés, maszterizálás) február 9-15. között került sor a stockholmi Wing stúdióban. Többször végighallgatva a lemezt, arra a következtetésre jutottam, hogy az Urn az Immortal-lal állítható párhuzamba, mégpedig abból a szempontból, hogy a Damned In Black-től kezdve Abbath-ék nem átallták tradicionális heavy metal, epikus, illetve old school thrash metal hatásaikat is a muzsikájukba injektálni. Mindenképpen jót tett a kilenc év szünet a hordának, mert a The Burning toronymagasan múlja felül két elődjét. (Megjegyzem, új a kiadó is, a legutóbbi anyagot már a Dynamic Arts Records gondozta).
Erőteljes, lendületes, változatos tételek sorjáznak egymás után, amelyek egyértelműen kidomborítják a csapat (Sulphur) hatásait. Az intró funkcióját betöltő Resurrection-t követő Celestial Light-ban a hagyományos heavy metal és az ős-Destruction jellegű riffelés érhető tetten, a Hail the King egy vérbeli, klasszikus heavy metal téma, a Nocturnal Demons-ban a régi Sodom-ot lehet felfedezni, a Morbid Black Sorrow-ban, a Wolves of Radiation-ben és a thrash-es beütéssel is bíró All Will End in Fire-ben az epikus, emelkedett hangvételű Bathory köszön vissza, míg a záró címadó tétel egy lassú, dallamos, szintén epikus megközelítésű szerzemény. Nagyon korrekt a hangzás is, erőteljesen, vastagon szól a korong, egyszóval kitett magáért a zenekar.
Aki csalódott a legutóbbi Urn anyagokban, most örömmel nyugtázhatja, hogy a banda visszatalált a helyes útra, a The Burning-ben semmit kivetnivalót nem lehet találni. Egészen biztos, hogy a CD gyakori vendége lesz a lejátszómnak.
Leave a Reply