Dávid Laci kollégám egy korábbi ismertetőjében (Manic Frustration, 2017. május 4.) már részletesen méltatta a Trouble zenekar érdemeit és írt a csapat történetének első fejezeteiről, úgyhogy – a macskakörmöket elkerülendő – én ott veszem fel a történet fonalát, ahol ő letette.
Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy – utólag nézve – a zenekar a Manic Frustration albummal ért sikerei, népszerűsége csúcsára, az azt követő Plastic Green Head-del (1995) pedig eredményesen megőrizte ezt a pozícióját. Ám hogy akkoriban nem lehetett minden rendben a csapat háza táján, mi sem mutatja jobban, mint hogy a Plastic… megjelenése után egy hosszabb szünet, 12 év telt el úgy, hogy a banda semmilyen újabb hanghordozót nem jelentett meg. Első csapásként, 1997-ben az énekes Eric Wagner távozott a csapatból, a helyére a New Orleans-i Exhorder frontembere, Kyle Thomas érkezett. Wagner 2000-ben tért vissza, s bár koncertezni koncerteztek, a bejelentett új lemez elkészítését valami mindig hátráltatta.
A zenekar állítólag már 2002-ben szerette volna megjelentetni az akkor még Seven néven futó korongot, ám a munkálatokat leállították, amikor az év végén Ron Holzner „személyes okok” miatt megvált társaitól. Megüresedett helyét az ex-This Tortured Soul bőgős, Chuck Robinson foglalta el. Az album felvételei ezt követően állítólag négy éven át zajlottak, ami ismét csak rekord a maga nemében. A lemez végül 2007-ben jelent meg – Európában, az amerikai lemezboltoknak ugyanis további két évet kellett várniuk arra, hogy az anyag végre az ő polcaikra is kikerülhessen.
Az albumot 2010-ben bakeliten is kiadták, méghozzá limitált szériában (150 kék, 300 kék-ezüst és ugyancsak 300 fekete lemezen). A tasak belső borítója Hieronymus Bosch egyik festményének részletét ábrázolta.
Az albumot, amelyet végül az Eric Wagner énekes, Bruce Franklin és Rick Wartell gitárosok, Chuck Robinson bőgős és Jeff Olson dobos felállású Trouble hozott össze, a csapat korábbi ütősének, a 2005-ben elhunyt Barry Stern-nek ajánlották.
A kétezres években megjelenő első Trouble-sorlemez akár egy új korszak nyitányaként is értelmezhető – lenne, ha Franklin-ékat olyan csapatnak ismernénk, amelyik csak úgy kibújik a bőréből, irányt vált, és valami gyökeresen újjal lep meg bennünket. A Simple Mind Condition hál’istennek nem a meglepetések albuma, sokkal inkább annak a megnyugtató ténynek a hírnöke (volt), hogy Wagner-ék továbbra is hűek maradtak saját stílusukhoz és a Trouble szellemiségéhez.
A szóban forgó anyag méltó folytatása az előző két lemeznek, így nem véletlen, hogy nálam ez a három korong (Manic-Plastic-Simple) képezi a Trouble-szentháromságot. De mit is hallunk ezen a lemezen? Először is egy semmi mással össze nem téveszthető megszólalást: Wagner jellegzetes orgánumát, a Franklin-Wertell gitárpáros varázslatait, a zene egészétől tisztán elkülöníthető basszusfutamokat és dobjátékot, valamint ezek szintézisét, egy 100 százalékosan vegytiszta Trouble-muzsikát. Ami nem doom, sokkal inkább stoner ízekkel dúsított, „szimpla” heavy metál.
Már a lemezt nyitó Goin’ Home hallatán is megnyugodhatunk, hogy a Trouble szerencsére átaludta az elmúlt bő egy évtizedet, és ugyanott folytatja, ahol az előző album végén a muzsikusok letették a hangszert. Az ezt követő Mindbender főriffje egy arcátlanul feltűnő Nazareth-nyúlás (Hair of the Dog, a motívumot tökéletesen beágyazzák saját muzsikájukba), ezzel együtt vagy ennek ellenére ez is egy óriási Trouble-nóta.
A Seven refrénjének felvezetése talán magánál a refrénnél is jobb témával ajándékoz meg bennünket. Ahogy más számokban, itt is óriási a gitárduó munkamegosztása: ahogy egyikük az alapriffet nyomja, miközben a másikuk cifráz. A Trouble Maker-ben és a Ride the Sky-ban is Led Zeppelin-es megoldásokat hallunk; utóbbi eredetileg a Lucifer’s Friend nevű csapat dala, de egyáltalán nem rí ki a Trouble-nóták egységes szövetéből.
Érdekes, hogy egyes számokból feltűnően kihallatszanak a kettővel korábbi albumot megidéző szavak, szókapcsolatok (frustration, touch the sky). Az After the Rain a kihagyhatatlan lassú tétel, a zenekar egyik legszebb lírai dala. A címadó szerzemény pedig egy kifejezetten lendületes nóta, ami nem kis teljesítmény csaknem negyed századdal az első album megjelenését követően.
Az albumon egyszerűen nincs rossz szám, tölteléknóta. Tízpontos teljesítmény a csapattól, kár, hogy utána megint beindult velük a hullámvasút.
2008-ban Eric Wagner ismét távozott a csapatból. Az első néhány évben a Warrior Soul-énekes Kory Clarke-kal helyettesítették, majd 2012-ben újra jött az egyszer már kipróbált ex-Exhorder énekes. Jeff Olson Wagner után két hónappal szintén lelépett, a helyére a Wet Animal ütőse, Mark Lira került. A régi tagok, Eric Wagner, Jeff Olson és Ron Holzner hamarosan létrehoztak egy The Skull nevű heavy/doom csapatot, a Trouble következő, mindeddig utolsó albuma, a The Distortion Field pedig 2013-ban látott napvilágot, a mikrofonnál Kyle Thomas-szal.
A Trouble legutolsó lemezével nagyon nem tudok mit kezdeni, messze nem nyűgöz le úgy, mint elődei, úgyhogy kíváncsian várom a folytatást, és annál is jobban Eric Wagner visszatérését.
Válasz írása