Sonata Arctica: Ecliptica (1999)

Léteznek tökéletes lemezek, amelyeken egyetlen tölteléknóta sincs, csupán 8, 10, 12 nagyszerű dal. Az Ecliptica is ezek közé tartozik. Vibrál és bizserget ez a zene, még ennyi év után is beindulok tőle. Műfaját tekintve leginkább melodikus power metálként definiálható, amelyben nem kevés speed-es tempó is helyet kap. Az album nem is annyira a virtuóz gitárszólóktól, mint inkább a kompakt, ütős daloktól lesz átlagon felüli, amelyeket izgalmas billentyűfutamok színesítenek. A csapat útjai nem véletlenül keresztezték annyiszor a Stratovarius-ét: mind a hangszeres megoldások, mind az énekhang a svéd nagy testvér stílusát idézik.

A finnországi Kemi városából származó együttest 1995 végén, akkor még Tricky Beans néven alapította Marko Paasikoski és Jani Liimatainen gitáros, valamint Tommy Portimo dobos. Hozzájuk a következő év elején csatlakozott Tony Kakko énekes és Pentti Peura basszusgitáros. Kezdetben hard rockot játszottak; Paasikoski, amikor meginvitálta Kakko-t a bandába, azt mondta, olyan zenét szeretnének játszani, mintha a Megadeth találkozna Spin Doctors-szal.

A Sonata Arctica ’99-ben

Ezen a néven és ebben a felállásban 3 demót rögzítettek, majd 1997-ben zenekarukat Tricky Means-re keresztelték át. Nagyjából onnantól az első album anyagának megírásáig alakult ki mai stílusuk, a gyors, dallamos és billentyű-orientált heavy metál. Közben távozott Paasikoski és Pentti Peura-tól is megváltak, az új basszusgitáros Janne Kivilahti lett. 1999-ben újabb demót vettek fel, a FullMoon-t, amelyet több más kiadó mellett a Spinefarm Records-nak is elküldték, amely gyorsan le is igazolta őket. Részben azért, mert úgy gondolták, hogy Tricky Means-ként nem sok esélyük lesz metállemezeket eladni, részben a kiadó kérésére, ekkor változtatták a nevüket Sonata Arctica-ra.

Debütáló nagylemezüket a kemi Tico Tico Studio-ban vették fel, a keverésre és a maszterizálásra azonban már a legendás Finnvox stúdióban került sor. Az album 1999 szeptemberében látott napvilágot, Európában a Spinefarm, az Egyesült Államokban a Century Media adta ki. A dalok szerzője egy kivételével az énekes Tony Kakko, aki nemcsak egy tiszta, magas hangfekvésű énekstílust alakított ki az anyaghoz, hanem szintetizátoron is ő játszik. A lemez érdekessége, hogy azt még egy négytagú csapat rögzítette, s csak a következő évben vettek be ötödiknek egy billentyűst, Mikko Härkin-t (ex-Kenziner), annak érdekében, hogy Tony kizárólag az énekre tudjon koncentrálni.

A csapat a közelmúltban

A bő 50 perces korong jobbnál jobb dalokkal ajándékoz meg bennünket. Az egyik végletet az olyan sodró lendületű számok képviselik, mint a nyitó Blank File, az 8th Commandment, az UnOpened vagy az időnként belassuló Destruction Preventer; a másikat pedig a Letter to Dana és a Replica lírája. Természetesen óriási refréneket hallunk, amelyek közül nálam a FullMoon-é viszi el a pálmát.

Ahogy az elején említettem, a lemezen egyetlen töltelékdal, egyetlen percnyi üresjárat sincs. A távol-keleti és dél-amerikai kiadásokra bónuszként felkerült Mary-Lou is hozza az előző 10 dal színvonalát, nem véletlen, hogy az Ecliptica 2014-es, jubileumi újrakiadásán is ott találjuk.

2000 elején a Sonata Arctica a Stratovarius-szal és a Rhapsody-val együtt indult Európa-turnéra, amelynek keretében a Petőfi Csarnokba is eljutottak. 2001-ben jelent meg második albumuk, a Silence, amelyet ugyan többször is meghallgattam, de az már egyáltalán nem ütött be nálam úgy, mint elődje, így nem is próbálkoztam többet Toni Kakko-ék zenéjével. Számomra a debütalbum testesíti meg a Sonata Arctica lényegét.

A cikk szerzője: Coly 903 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*