Rage: Seasons of the Black (2017)

Novák Norbi Peavy-vel készített interjúját olvasva (Rattle Inc., július 28.) kaptam kedvet a Rage új albumához. Bevallom, meglehetősen hűtlen rajongója vagyok a csapatnak: ahogy arról hamarosan egy kettős jubileum kapcsán is írok majd, a zenekar muzsikáját az 1987-es Execution Guaranteed albummal ismertem meg, és pályafutásukat egészen az 1992-es Trapped! anyagig követtem figyelemmel. Legközelebb 6 év múlva volt szerencsénk egymáshoz (XIII), ám azóta megint semmi; a Smolski-érát egy az egyben kihagytam, és most, a 23. nagylemeznél veszem fel újra a fonalat.

Úgy voltam, és ma is úgy vagyok vele, hogy „jóból is megárt a sok”: a Trapped! után valahogy nem tartottam életbevágóan fontosnak, hogy a német trió következő albumát is megismerjem, és hiába nagyon jó anyag a Seasons of the Black, most sem fogok rohanni, hogy meghallgassam az előző korongot, vagy bármelyik másik, általam eddig kihagyott anyagot.

Mert a Rage az Rage. Talán túlzó a megállapításom, de a Seasons… akár a Trapped! után is jöhetett volna: nem hökkentett volna meg hangzásának vagy stílusának gyökeres megváltozásával, mert hogy nem történt ilyen. A csapat egy lendületes és csikorgóan kemény power/speed muzsikára ír könnyen jegyezhető, fülbemászó melódiákat. Hacsak nem éppen valamiféle korszakhatárnál kapjuk el őket, mi mást is írhatnánk egy újabb albumukról, mint hogy azon – az előző lemezhez képest – eggyel több a kifejezetten dallamos, vagy eggyel kevesebb a szélvészgyors dalok száma.

Lucky, Peavy és Marcos

Ebben a cikkemben nem taglalnám a banda történetét, inkább magával az anyaggal foglalkoznék. Azt már az első hallgatás során is megállapítottam, hogy a hangszeres részekkel minden rendben van. A német trió zenéje ezen a lemezen is változatos: gyors és lassú, súlyos és könnyed, ahogy a helyzet kívánja. Az egyedüli stabil pont, az énekes-basszusgitáros Peter „Peavy” Wagner tesz róla (nem mindig önszántából), hogy a rendszeres fiatalítással a Rage muzsikáját is frissen tartsa. Az új társak új inspirációt jelentenek, új ötleteket és tüzet hoznak a csapatba – talán a frontember elemei is ezért vannak folyamatosan töltött állapotban. Sorrendben ez a második album, amelyet a zenekar ugyanazzal a(z új) felállással rögzített: a lemez dalai Peavy mellett Marcos Rodríguez gitáros és Vassilios „Lucky” Maniatopoulos teljesítményét, a végső megszólalás pedig egy régi ismerősünk, Dan Swanö keze munkáját dicsérik.

Az egyetlen összetevő, amire felkaptam a fejem, és ami miatt nem adok maximális pontszámot az anyagra, az Peavy hangja, amely mintha „eltűnt”, megkopott, megfakult vagy a hangszerekhez képest alulkeverték volna. Mélyebben énekel, mint amit én ismertem és szerettem tőle, és a hangterjedelme is beszűkült – legalábbis kevesebbet mutat belőle, mint korábban. Biológia? A korral az ember hangja smirglisebb, karcosabb, dörmögőbb lesz. A keverést okoljam azért, amit hallok? Egyes dalokban és a lírai részeknél a régi Peavy-t érem tetten, úgyhogy csak arra tudok gyanakodni, hogy a főnök szándékosan nem ereszti ki a hangját. Mintha vokálisan is inkább kemény, súlyos megszólalást szeretett volna, nem pedig nagy ívű szárnyalást, ami pedig a Rage egyik csodafegyvere (volt).

A nóták, ahogy azt megszokhattuk, űberdallamosak – hát még ha Peavy ki is énekelné azokat a melódiákat, amelyeket fejben megálmodott. Egyes dalok refrénje már elsőre ragad, és a negyedik számra szerencsére a frontember hangja is „visszatér”: a Time Will Tell a régi Peavy-t idézi. Az oldalunkon megjelent interjúban Novák Norbi kollégánk négy, Peavy egy dalt említ kedvenceként a 11-ből. Én legszívesebben az összes nótát felsorolnám, talán egyedül az egyperces Gaia túl rövid ahhoz, hogy az általa kínált hangulatban az embernek legyen ideje alámerülni.

Egyébként csatlakozom az előttem szólókhoz: All We Know Is Not, Time Will Tell, Walk Among the Dead, Season of the Black, Justify, Serpents in Disguise – már ennyi dalért is érdemes jobban megismerkedni az albummal. Kíváncsi vagyok, hogy koncerteken beteszik-e a ráadásblokk végére a Farewell-t, ami ugyan ideális nóta a búcsúzáshoz, de egy energiáktól inkább feszülő dallal talán hosszabb időre befészkelheti magát a hallott program a rajongók szívébe, fejébe.

A CD-hez mellékelt bónusz korongra 6 egykori Avenger (a Rage elődje) nóta újra felvett és újrakevert változata került. Hiába kuriózum, én még nem jutottam el odáig: a Farewell-nél fordulok, és indítom újra a lemez első dalát. Jó kis lemez lett a Rage új anyaga; nem biztos, hogy felfér az év végi Top 10-es listámra, de a csapatnak nem kell szégyenkeznie miatta. Én csupán egyetlen dolgot kívánnék (ha eljutna a hangom odáig): Peavy, a magasabbakat is, ha lehet!

About Coly 1182 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*