Az egész este egy hatalmas szopásnak indult. Leszervezett interjú 17-18 óra között Jeff Becerra-val, erre a helyszínen közlik velünk, hogy emberünk csak 22 óra után érkezik meg a szállodából. Számomra minden idők második legkedvencebb zenekarának frontembere kicseszik velem. Ami azonban a buli után történt…
A koncert egy hetes (értsd: hét zenekart felvonultató) brutalizátor csomag volt, tehát egy roppant kimerítő estére lehetett számítani, azonban amikor a fő attrakció a death metal keresztapja (bocs, ők azok, ezt még Kam Lee is elismeri), akkor kit érdekel a többi csapat? (legalábbis nehezen tud rájuk hangolódni, rájuk is koncentrálni). Főleg, ha az ember még új arcokkal, rég nem látott barátokkal, ismerősökkel is találkozik? Egy kicsit foghíjas a beszámolóm? Én kérek elnézést! 🙂
Némi színpadi gikszer után (addig két Black Sabbath-nóta, a Black Sabbath és a The Warning hangzott el, valamint Emilio Marquez dobos is kiszaladt reklamálni a merch pultnál dolgozó fickóhoz), 20 perc késéssel – 22.40 helyett 23 órakor – elszabadult a pokol. Intro – Confessions. Így kezdődött. Lemezminőségű megszólalás, arcba mászó, pengeéles gitárok, őrületes ritmusszekció, brutális, de tiszta hangzás – ez jellemezte a közel 100 percet. Ja, és értelemszerűen a klasszikus, stílusdefiniáló dalok. Aztán jött a The Eyes of Horror és a My Belief: agy eldob, elélvezés, szem könnybe lábad (esküszöm, így történt). Utána a Storm in My Mind, valamint a Swing of the Axe, és ezzel le is tudtuk a The Eyes of Horror EP-t, ami idén 30 esztendeje jelent meg, a turné pedig ezt az anyagot volt hivatott bemutatni. (A két Possessed album és az EP dalainak az összjátékideje alig lépi át a másfél órát.)
Talán nem sértődik meg senki, de két embert mindenképpen ki kell emelnem: magát az istent, Jeff Becerrá-t, akinek a hangja semmit nem kopott az eltelt esztendőkben; nem evilági, morbid orgánuma mindent és mindenkit agyonvágott; valamint Emilio Marquezt, aki szinte önkívületi állapotban dobolt. Értelemszerűen Robert Cardenas basszusgitáros, illetve Daniel Gonzalez és a turnékon, koncerteken kisegítő Claudeous Creamer gitárosok sem statisztaszerepre voltak kárhoztatva, de a bulit egyértelműen ez a két mókus vitte el. Arról nem is beszélve, hogy a központban Jeff Becerra állt. Magáról a setlistről mit írjak, mit írhatok? Azt, hogy libabőrös lettem a Tribulation-től? Hogy felfoghatatlan, hogy élőben látom a zenekart és hallom a Seven Churches-t, a Fallen Angel-t, a Holy Hell-t, a Seance-t vagy a Satan’s Curse-t? Nem hiszem, hogy különösebb kommentár szükségeltetik hozzájuk.
Lángra lobbant, égett a hét templom. Igaz, nem volt March to Die, de kit érdekel? Mert nem volt például Beyond the Gates, The Beasts of the Apocalypse, No Will To Live és Twisted Minds sem, ellenberger elhangzott két vadonatúj tétel – az Abandoned, valamint a Shadowcult – a jövőre esedékes albumról, amelyek egy az egyben a Seven Churches szellemében íródatak, ergo a csalódás kizárt. És itt a vége, fuss el véle. S hogy mi volt a záróakkord? Az alap, a mindenható, az örökérvényű: Death Metal.
Azonban a vége korántsem jött még el. Dedikálás és fotózás/fotózkodás a színpadon, Jeff cigarettát kért, én pedig nagyon előzékenyen az öngyújtómmal együtt adtam neki egy szálat, majd miután apadt a tömeg, megkérdeztem tőle, van-e lehetőség egy interjúra. Annyit válaszolt: egyeztetek a menedzseremmel. Jó 20-25 percnyi várakozás után visszamentem a terembe, és láttam, ahogy Jeff a kerekesszékével éppen elindul a kijárat felé. Hogy ki tudjon jönni, félrehúztam előtte a műanyag függönyt, a többi pedig már történelem. Igaz, Tofi?
(Ezúton mondok köszönetet Tóth „Coly” Tamásnak és Binder Gáspárnak, hogy lehetővé tették Németh „Tofi” Róbertnek és nekem, hogy megtekinthessük ezt a történelmi koncertet. Remélem, hogy egy lemezbemutató turné keretén belül hamarosan újra találkozunk a Possesseddel. 666!)
Leave a Reply