Valószínűleg vannak még rajtam kívül néhányan, akik számára a Pantera története a ’90-es évek legelején, a Cowboys from Hell albummal kezdődött. Ez volt az első kazetta, amit megvettem tőlük, s amelyen keresztül megismertem őket. A leírások alapján később sem érdekeltek a korábbi lemezeik, a kezdetek, amikor még glam-et játszottak, és egy számomra ismeretlen arc, Terry Glaze volt az énekesük.
Ugyanakkor mindig is izgattak azok az anyagok, amelyeken tetten érhető valamiféle koncepcionális, gondolkodásbeli változás, a pillanat, amikor egy csapat új irányba indul tovább. Ezért is döntöttem úgy, hogy teszek egy próbát a texasi kvartett negyedik lemezével, azzal a koronggal, amely megelő(lege)zte a Pantera számára nemzetközi áttörést hozó Cowboys… albumot.
Mint ismeretes, a zenekart – amelyet kezdetben Gemini-nek, majd Eternity-nek hívtak – 1981-ben alapították az Abbott tesók, a gitáros Darrell és a dobos Vincent, valamint a ritmusgitáros Terry Glaze. Előbbit idővel Diamond Darrell, majd Dimebag Darrell, nála két évvel idősebb bátyját pedig Vinnie Paul néven ismerte meg a zenei világ. Hozzájuk csatlakozott az énekes Donnie Hart és a basszusgitáros Tommy D. Bradford. Utóbbi két zenész már a következő évben távozott, így lett a csapat énekese Glaze, basszusgitárosa pedig az ekkor érkező Rex Brown (aki jó ideig a Rex Rocker művésznevet használta). Az együttest ekkoriban keresztelték át Panterára.
A csapat sokáig kereste saját hangját. A ’80-as évek második felében egy modernebb, keményebb hangzás felé akartak elmozdulni, amelynek a legnagyobb lökést Darrell és James Hetfield 1985-ben történt találkozása (amikor a Metallica énekes-gitárosa állítólag leköpte Dime glamegyüttesek posztereivel kitapétázott szobájának a falát, Darrell pedig ahelyett, hogy méregbe gurult volna, csatlakozott hozzá), majd pedig a thrash-hullám 1986-87-es beindulása adta. Ennek a váltásnak volt a része az énekescsere is: Glaze-t a harmadik album megjelenését követően, 1986-ban tették lapátra, és igazolták le a viszonylag ismeretlen New Orleans-i vokalistát, az akkortájt éppen a Razor White nevű bandában jeleskedő Phil Anselmót. Ezzel létrejött az a felállás, amely egészen a csapat 2003-as feloszlásáig változatlan maradt.
Együttműködésük első gyümölcse az 1988-as Power Metal album volt, amely ugyan a zenekar addigi legkeményebb anyaga, ám egyúttal furcsán izgalmas keveréke a ’80-as évek hard rockjának és a thrash metálnak, amelyek elemei akár egyetlen számon belül is megjelennek egymás mellett. Anselmo ekkor még meglehetősen „sokszínűen”, több különböző tónusban énekelt, ami inkább volt esetleges, útkereső jellegű, mint tudatos döntés eredménye. Az az elgondolás, amely mentén ezen a lemezen elindultak, csupán a következő albumukon, a két évvel későbbi Cowboys from Hell-en kristályosodott ki, és született meg ezzel az általuk, valamint az Exhorder és a Machine Head által naggyá tett irányzat, a groove metal.
A mindössze 38 perc játékidejű korongot nyitó Rock the World hallatán valamiért a Malice zenekar jutott eszembe: ők írtak ilyen erőteljes, ugyanakkor dallamos power nótákat, ráadásul a Rob Halford-ot idéző énekhang is közös metszéspontja a két csapatnak, bár már ebben a dalban is fel-felcsendül Anselmo későbbi, jellegzetes orgánuma. A Malice-es párhuzamot tovább erősítik az olyan nóták, mint a Proud to Be Loud vagy a Hard Ride. Előbbi dal különlegessége, hogy a Pantera egy gitárral produkál benne olyan súlyos (ha nem súlyosabb) hangzást, mint a Malice bárdistái kettővel. A másik érdekesség, hogy a számot a Keel gitárosa, Marc Ferrari írta, aki két dalban is vendégszerepel a korongon (ez az egyik). A nótát Ferrari eredetileg saját együttese 1987-es albumára szánta, ám a Keel-féle verzió végül csak 1998-ban került korongra. A Hard Ride pedig egy nagyon könnyű (vagyis nagyon nem heavy) szám, a gitár viszont nagyon jól szól benne.
A lemez gyors tempójú címadó dalában már felsejlik a későbbi Dimebag-es gitárhangzás és ritmizálás, ugyanakkor ez is olyan nóta, mintha a Judas Priest vadulna egy kicsit, vagy Rob Halford játszana a Panterával (ami később meg is történt). A We’ll Meet Again egy lassú középtempós tétel, még mindig „túl dallamos” refrénnel, viszont itt már az oly’ jól ismert mélyek is előjönnek Anselmo torkából.
A Down Below izgalmasan, „panterásan” indul, ám rögtön át is vált egy zakatoló, fantáziátlan középszerűségbe. Itt jegyezném meg, hogy a címek többsége is elég klisés, semmitmondó, szerencsére a Cowboys from Hell-en ezen a téren is történt előrelépés. A Death Trap a lemez leggyengébb dala, mindenki jobban járt volna azzal, ha fel sem kerül a korongra. A Burnnn! ismét egy gyors és kemény nóta, viszont nem panterás, inkább egy Halford szólólemezen lenne a helye.
A végére hagytam az anyag két csúcspontját: a PST88-ban Darrell énekel – a hangja, intonálása egy az egyben James Hetfield-et idézi –, miközben nagyon jól cifrázza a riffek végét. Az Over and Out pedig végre egy igazi thrash nóta: az elején a dobhangzásra kaphatjuk fel a fejünket, utána pedig a gitárriffre; jó a szóló is, utána pedig az a felpörgés… Ebben a dalban találhatók – azt nem merném megkockáztatni, hogy a Pantera története, de – az album leggyorsabb pillanatai. Tegyük hozzá, ez esetben is tagadhatatlan a Metallica hatása, olyannyira, hogy a nóta egy kis kozmetikázással akár a pályatárs valamelyik albumán is elférne.
Döbbenetes, hogy ezt az anyagot ugyanazok hozták össze, akik két évvel később a Cowboys…-t, négy évvel később pedig a Vulgar Display of Power-t. Mi ez, ha nem fejlődés!? 🙂 Itt viszont még úgy tűnik, mintha nem tudnák, pontosan milyen zenét is játsszanak, vagy nem mernék teljes mértékben szabadon engedni a bennük feszülő kreatív energiákat, attól félve, hogy azzal esetleg elveszítik addigi rajongóikat. Végül vettek egy nagy levegőt, és a sikerek őket igazolták.
Akárcsak előző három lemezüket, ezt a korongot is az együttes saját, független kiadója, a Metal Magic Records jelentette meg. A producer személye is változatlan maradt, aki nem volt más, mint Vinnie és Darrell apja, Jerry Abbott, aki – híres countryzene-producerként – saját stúdióval büszkélkedhetett.
A csapattagok imidzse – hajviselete, öltözéke – is ekkor változott meg, és a későbbiekben igyekeztek is elfeledkezni karrierjüknek erről a kezdeti időszakáról, kivéve a Power Metal albumot, amely egyfajta ugródeszka volt a majdani sikerek felé.
Közvetlenül a lemez megjelenése után Dave Mustaine meghallgatásra hívta Darrell-t, akinek így esélye lett volna csatlakozni a Megadeth-hez. Ő azonban csak azzal a feltétellel mondott volna igent, ha a bátyja, Vinnie is vele tarthat. Mustaine azonban ekkor még nem érezte ennek szükségét, így Darrell helyett végül Marty Friedman-t választotta. Az Abbott tesók így újra saját csapatukra koncentrálhattak, amelynek következő anyaga az 1990-es Cowboys from Hell lett. És ezzel elkezdődött valami, ami később nagyságrendekkel múlta felül mindazt, amit Vinnie Paul-ék addig elértek.
Leave a Reply