Noha 1989-ben a death metal már kezdte bontogatni a szárnyait, azért a thrash is tartotta még magát, sőt, talán ekkor érte el a tetőpontját. Az akkori thrash-színtér érdekessége az volt – legalábbis én így látom –, hogy amíg a ’80-as évek közepén a Los Angeles-i, New York-i, illetve Európában a német zenekarok voltak egyeduralkodók, addig az évtized végére a Bay Area-i csapatoktól (Death Angel, Testament, Forbidden, Vio-lence, Epidemic stb.) volt hangos az underground. Aztán feltűnt a Mordred is.
Előzmények: A zenekar régi motorosnak számított az öböl környékén, ugyanis 1984-ben jött létre, de a korai formációnak semmi köze nem volt a bemutatkozó anyaghoz. Art Liboon basszusgitáros, Erik Lannon dobos, Stephen Shaw Scates énekes, valamint Jim Taffer és Alex Gerould gitárosok alapították a zenekart, amely kezdetben szimpla heavy metalt játszott, – Scates miatt – teátrális, lovagi elemekkel kombinálva. (Az igazat megvallva, egy kicsit keszekuszák a források, mert bizonyos helyeken Jim „James” Sanguinetti gitárost tüntették fel alapító tagként, máshol viszont Taffert jelölik meg ebben a pozícióban).
1986-ban rögzített első demójukat és próbatermi felvételüket követően Scatest Scott Holderby váltotta a mikrofon mögött, így az 1987-es második demón már az ő hangja hallható, egy évvel később pedig újabb tagcserék zajlottak le a banda soraiban: Alex Gerould helyére Danny White (ex-Mercenary) került, míg a dobfelszerelés mögött Gannon Hall vette át a stafétát Erik Lannon-tól. Az új összetételű kvintett első lépésként egy kétszámos demót vett fel (Noise Demo), amely után álltak neki debütáló korongjukon dolgozni.
Felvételek: A munkálatok, tehát a felvételek és a keverés a Prairie Sun stúdióban, Cotatiban (Kalifornia), Dino Alden közreműködésével zajlottak, egyben ő felelt a maszterizálásért is.
Dalok, végeredmény: Miután a Slayer 1986-ban a Reign in Blood-dal csúcsra járatta a zenei brutalitást, durvaságot, agresszivitást és szélsőségességet, a thrash bandák azzal szembesültek, hogy valami újat, váratlant, esetleg szokatlant (meghökkentőt?) kell előhúzniuk a cilinderből. A San Francisco-i legénység ennek a kitételnek maximálisan eleget is tett, ugyanis a funkot emelték be muzsikájukba, amit azelőtt senki nem csinált, nem mert csinálni. Tulajdonképpen három a kettő arányban oszlottak el a hatások a lemezen, ami annyit jelentett, hogy Jim Taffer, Danny White, illetve Gannon Hall képviselték a muzsika thrash-es oldalát, míg Scott Holderby és Art Liboon feleltek a funky-s témákért.
Zeneileg nagyjából egy lazább, szellősebb Testament-ként írható le az anyag, ugyanakkor a riffek, a szólók technikásak, pengeélesek, zseniálisak, a dobtémák változatosak, ötletesek, precízek, a basszusfutamoktól pedig lemegy az ember hídba. Pályatársaikhoz képest (most szigorúan csak a Bay Area-i bandákról van szó) három dolog különböztette meg, emelte ki a Mordred-et: 1. a már említett funky-s betétek, 2. jóval dallamosabban közelítettek a thrash-hez, 3. Scott Holderby orgánuma. Az énekes hangja unikum a maga nemében: nem süvölt, rekeszt, hörög, mint például Chuck Billy, Sean Killian, Mark Osegueda vagy Jeff Becerra, ehelyett a szó szoros értelmében énekel, egy kicsit nazális, nyávogós hangon adja elő a szerzeményeket.
A dalok feszesek, húzósak, dinamikusak, szétfeszíti őket a lendület, az energia és a kreativitás, töltelékek, üresjáratok nélküli a végeredmény. A State of Mind („I have tried many times to reveal my inner state of mind /must be blind/”), a Spellbound („Spellbound by the light, you don’t have the right, to ever ask why, they’re ruling your mind”), a Sever And Splice, a The Artist (az a basszusfutam, juj!), a Shatter („Shatter – mirror cracks you see the light, shudder – as death stares you in the eyes, cry out – as your life comes to an end, darkness – a loaded gun your only friend”), vagy a Reckless Abandon („Reckless abandon living for today, the streets our schools defiance rules, until the judgement day, reckless abandon technicolor grey, one way to live one life to give, no morals to betray”) fogós dallamai, énektémái, refrénjei első hallásra, kivédhetetlenül fészkelik be magukat az ember hallójárataiba.
És akkor a meglepetések, tehát a funkos tételek: a single-ként megjelentetett Every Day’s a Holiday, illetve az óriási Rick James-feldolgozás, a Super Freak (Aaron „DJ Pause” Vaughn ekkor még csak ezekben a felvételekben szerepelt, nem volt teljes jogú tag.) Környezetükből, tehát a Bay Area-i csapatokból egész sor vendégénekest vonultat fel a korong: többek között Chuck Billy, Michael Coons (Laaz Rockit), Ken Elkinton (Defiance), Rich Wilde (Ruffians) járultak hozzá háttérvokalistaként a nótákhoz. A briliáns borító, a tiszta, de bivaly hangzás pedig megkoronázzák a produktumot.
Cél: Teljesen egyedi, új színfoltot vinni a thrash metalba, amely aztán egy divathullámot – igaz rövid életűt – indított el a műfajban.
Koncertek: A zenekar egy percig sem unatkozott, ugyanis az album megjelenése után azonnal turnéra indultak, és az In This Life kiadásáig egyfolytában úton voltak, tulajdonképpen a második lemez a turné(ko)n állt össze. Első körben odahaza, a tengerentúlon játszottak a Nuclear Assaut társaságában, felléptek a Metalfest III fesztiválon (1989. december 2., Eagles Club Ballroom, Milwaukee, többek között a Death-szel, az Obituary-val és a Nuclear Assault-tal), majd 1990. február 5-től az Overkill-lel következett egy kéthetes európai kanyar, ekkor jöttek át először az öreg kontinensre.
Ezt követően újfent egy pár amerikai buli volt műsoron, hogy utána május 29.-től ismét Európát hódítsák meg (The Assembly Rooms, Derby a Celtic Frost-tal és a Slammer-rel), amely körút keretén belül két nagyszabású rendezvényen is előadták kiváló szerzeményeiket: Rock Hard fesztiválon (1990. június 2., Lichtenfels, Schutzenanger – a Tankard-dal, a Running Wild-dal, a Sacred Reich-hel és a Sepultura-val), valamint a Dynamo fesztiválon (1990. június 4., Eindhoven – a Sepultura-val, a Death Angel-lel, a Vicious Rumors-szal, a Trouble-lal, és a Sacred Reich-hel).
Folytatás: In This Life lemez, Esse Quam Videri, illetve Falling Away maxik (mindegyik 1991), In This Live videó, Vision EP – 1992, végezetül pedig Grand Summit, Splinter Down maxik, The Next Room korong (egyaránt 1994-ben, immár Paul Kimball-lel az énekesi poszton). Három évvel ezelőtt a Battle Cry Records piacra dobta a The Demos 1986-1988 válogatást.
Hatás, konklúzió: Ahogy már fentebb említettem, egy kisebbfajta őrületet generált az anyag. Noha nem tartott sokáig, de végigsöpört a színtéren, hatásukra az Ignorance, a Re-Animator, a Mind Funk, a Sacred Reich (31 Flavors), a Suicidal Tendencies (Send Me Your Money), vagy az Infectious Grooves is funky-s megoldásokkal kezdett kísérletezni. Tagadhatatlan, hogy a Mordred úttörő volt abban, amit alkotott, a Fool’s Game pedig a zsenialitás 37 és fél percben elővezetett eszenciája.
Leave a Reply