A „szavazatszámláló bizottság elnökeként” mindig hitetlenkedve csóválom a fejem, amikor valaki azt írja, hogy nem tud választani kedvenc albumai közül, nehézséget jelent számára megnevezni a legjobbat. Aztán amikor hasonló helyzetbe kerülök, én is elbizonytalanodom, és a szakmai mérlegelés helyett végül az érzelmeimre támaszkodom.
A Blessing…-et egy nagyon személyes élmény teszi a szívemhez legközelebb álló Metal Church-albummá. 1991-92-ben egy Dunaújváros melletti kistelepülésen tanítottam. A hétvégéket általában Egerben töltöttem, és csak vasárnap este tértem vissza Apátszállásra. Egy alkalommal a dunaújvárosi buszállomáson úgy belefeledkeztem A bárányok hallgatnak című könyv olvasásába, hogy lekéstem az aznapi utolsó buszjáratot. Így aztán gyalog, sötétben vágtam neki a több kilométeres útnak. A városban még világítottak felettem az utcai lámpák, ám a 6-oson és a kis bekötőúton csak az időnként elsuhanó autók reflektorai és a távoli települések derengése hozott némi fényt az életembe. Na és persze a Blessing in Disguise dalai, ugyanis végig ezeket hallgattam menet közben.
Az 1989-es album a rajta szereplő zenészek számára is egyfajta mérföldkövet jelentett. Az előzményeiről – négy bekezdésben – annyit, hogy az együttest 1980-ban, San Francisco-ban alapította a gitáros Kurdt Vanderhoof, olyan muzsikusokkal, akiket azóta elnyelt a feledés homálya. Ez a felállás mindössze egy demóig jutott, majd feloszlott. Kurdt ekkor visszaköltözött szülővárosába, a Washington állambeli Aberdeen-be, ahol Shrapnel néven új bandát hozott össze, amelyben már a gitáros Craig Wells-t és a bőgős Duke Erickson-t is ott találjuk. A dobos Kirk Arrington és az énekes David Wayne (R.I.P.) csatlakozásával, 1982-ben vált teljessé a klasszikus felállás, amely még ugyanebben az évben elkészítette a Four Hymns demót, 1983-ban pedig visszakeresztelkedett Metal Church-re.
A zenekar nevét viselő, 1984-es bemutatkozó album megjelentetését a csapat saját maga finanszírozta, és egészséges önbizalmuknak hamarosan le is arathatták a gyümölcsét: az anyagból rövid időn belül 70 ezer példány talált gazdára, ami az Elektra lemezkiadó figyelmét is felkeltette, akik szerződtették a csapatot.
A második album, az 1986-os The Dark megjelenését követően Vanderhoof úgy döntött, visszavonul az aktív zenekari létből, és a háttérből segíti társai munkáját. A csapat tagja maradt, de csupán dalszerzőként, illetve egyes gitárrészeket ő játszott fel a stúdióban. A helyére az a John Marshall került, aki ezt megelőzően Kirk Hammett gitártechnikusaként tevékenykedett a Metallicánál.
1988-ban David Wayne távozott az együttesből, őt a Heretic énekese, Mike Howe váltotta. Kurdt Vanderhoof volt a producere a szóban forgó banda Breaking Point című albumának, Howe így hívhatta fel magára a gitáros figyelmét. A helyzet pikantériája, hogy Wayne ezt követően a Heretic hangszereseivel alakította meg saját csapatát, a Reverend-et.
Az első két Metal Church-album máig a műfaj alapművének számít, így a harmadik lemeznek igen komoly tétje volt a zenekar számára: vajon az új énekessel is megugorják a korábbi szintet, tovább tudnak emelkedni, vagy elindulnak lefelé a lejtőn? Nos, megugrották. Egyetértek azokkal a korabeli kritikusokkal, akik szerint a Blessing… a zenekar (egyik) legerősebb anyaga. Véleményem szerint Howe jobb vokalista, mint Wayne volt, sokszínűbben, érzelem-telibben énekel. A hangszeres teljesítmény terén sem adtak alább a színvonalból, sőt a korábbiaknál még érettebb muzsikával álltak elő.
A Metal Church zenéjére mindig is jellemző volt egyfajta egyéni íz, a keménység intelligens megközelítése. Stílusuk nehezen meghatározható, valahol a heavy, a power és a thrash metál háromszögében mozog. A Blessing…-en ez különösen jól tetten érhető. A tördelt ritmusok, a tempóváltások, plusz Howe hangja izgalmassá, élvezetessé teszik a dalokat. Az anyag ráadásul jól, tisztán, arányosan szól, amiért a zenészek mellett a producer Terry Date-et illeti dicséret.
Nem kritikaként említem, inkább csak megjegyzem, hogy a lemez első felét jóval erősebbnek érzem. Bár az utolsó négy sem rossz nóta, az igazán emlékezetes dalok a Badlands-szel bezárólag hangzanak el. A Fake Healer egy jó kis lüktető ritmussal indítja az anyagot, Arrington már itt megvillantja kivételes tudását. Az Of Unsound Mind-ban is az ő teljesítményére kapom fel a fejem: a masszív kétlábdobos témát finom cinekkel díszíti. A Titanic óceánjáró tragédiáját megidéző Rest in Pieces közepén remek ritmusváltásnak lehetünk tanúi, a csaknem 10 perces Anthem to the Estranged lírája pedig a végére monumentális kompozícióvá sűrűsödik.
A Badlands a kedvenc dalom az albumról: fokozatosan építkezve indul, lendületes nóta remek refrénnel. Ehhez a dalhoz videoklip is készült: Erickson „basszusszólója” alatt mindannyiszor magam előtt látom, ahogy a félmeztelen, fejkendős zenész elszántan rója a holt vidéket.
A The Spell Can’t Be Broken vége egy elég komoly Metallica-nyúlás (Trapped Under Ice), ami persze semmit nem von le a dal értékéből, az It’s a Secret pedig egy instrumentális száguldás. Az utolsó dalok (Cannot Tell a Lie, The Powers That Be) is energiától duzzadnak, még ha sok izgalmat már nem is tartogatnak számunkra. Összességében egy változatos, éppen ezért megunhatatlan anyagot hallunk – nekem legalábbis bármikor jöhet.
A Flotsam and Jetsam bőgőse, Michael Spencer egy ízben azt nyilatkozta, a Blessing in Disguise eredetileg az ő csapata második albumának lett volna a címe, ám az Elektránál úgy döntöttek, inkább a Metal Church lemezének a borítójára kerüljön ez a kifejezés, a Flotsam pedig „elégedjen meg” a No Place for Disgrace-szel. Végül mindkét albumcím halhatatlanná vált…
A Metal Church a lemez megjelenését követően Amerikában többek között a W.A.S.P. előzenekaraként turnézott, Európában pedig olyan nevek előtt lépett fel, mint a Fates Warning, a Saxon és a Metallica.
A Blessing…-et még két Howe nevével fémjelzett lemez követte: az 1991-es The Human Factor, két évvel később pedig a Hanging in the Balance. Véleményem szerint az előbbi az erősebb anyag, nálam csaknem azonos polcon van elődjével, az 1989-es remekművel. Utóbbin már akadnak üresjáratok, fakóbban csillogó féldrágakövek. Ilyen szemmel nézve nem is olyan meglepő fejlemény, hogy rá két évvel, vagyis 1995-ben feloszlott a csapat, amelynek okaként a menedzsmenttel kapcsolatos problémákat és a gyenge lemezeladásokat jelölték meg.
A továbbiakról csak távirati stílusban: 3 évvel később a klasszikus felállás tért vissza, és adott ki előbb egy koncertalbumot, majd pedig a Masterpeace című sorlemezt. Ezt követően számos változás történt a tagságban, a régi társak szép lassan elmaradoztak Vanderhoof mellől, aki 1998-tól újra aktivizálta magát (a színpadon is), és máig változatlan elszántsággal tolja a banda szekerét. A legnagyobb dobása 2015-ben Mike Howe visszahívása volt, akivel karöltve tavaly egy lélekmelengető, de messze nem világrengető albumot tett le az asztalra. Állítólag már javában készül a folytatás, amire természetesen ugyanolyan kíváncsi vagyok, mint minden eddigi, Howe közreműködésével készült Metal Church-opuszra.
A Blessing in Disguise egy új korszak kezdetét jelentette, amikor is úgy tűnt, a zenekar végre sínre került, elfoglalta a neki rendeltetett helyet a műfaj palettáján. Kérdés, melyik volt/lett volna jobb: hogy csak három lemez erejéig maradt együtt a Howe-Wells-Marshall-Erickson-Arrington ötös, vagy ha máig ez a felállás jelentetné meg a ki tudja milyen színvonalú albumokat…
Leave a Reply