Wind of Change – énekelte Klaus Meine, ám ismert, hogy nem zenei változásokra gondolt a Scorpions zenekar ezzel a nótával. Renewal, azaz megújítás – adta a címet Mille Petrozza ennek a lemeznek.
Változás, újítás, újradefiniálás, megreformálás. Ezektől a szavaktól néhány zenerajongót kiver a víz. Mert a konzervatív metal fanatikus nem akarja, hogy kedvenc együttese más stílusban kezdjen el mozogni, nem szeretné, hogy imádott bandája lágyabb húrokat pengessen, ő megelégszik azzal, ami eddig volt. A legtöbb zenekar viszont késztetést érez arra, hogy tágítsa határait, új elemeket építsen be zenéjébe. És ha ezek bekövetkeznek, sok rajongó elpártol a bandától, legalábbis olyan szinten, hogy csak a régi – ez idáig jól bevált – lemezeit hallgatja továbbra is.
Én nem vagyok ennyire vaskalapos, személy szerint nagyra értékelem, ha egy zenekar meg tud újulni, járatlan utakat felfedezni, viszont azt is elfogadom, ha valaki nem ennyire toleráns. Különbözőek vagyunk.
De álljunk meg egy pillanatra! Meg kell azért nézni, hogy a változás az előző albumhoz (és esetleg a korábbiakhoz) képest mennyire drasztikus. Az számomra is értékelhetetlen, ha egy banda minden lemezén teljesen mást játszik (mert van ilyen együttes is), vagy durva metalból hirtelen átmegy popzenébe, akár egy teljesen stílusidegen muzsikába. Ha már „renewal”, akkor az történjék fokról-fokra. Mint ahogy ez a változás lezajlott erre a Kreator lemezre is.
Oké, tudom, aki az Endless Pain/ Pleasure to Kill/ Terrible Certainty szentháromságban hisz, annak a fejében biztos lepattant az ékszíj, amikor meghallotta ezt a lemezt, de szerintem nem vészes a helyzet. Sőt, nekem ez az egyik kedvenc Kreator albumom, főleg annak következményeként, hogy a Coma of Souls korongon egy kicsit a fáradás jeleit éreztem Mille-éknél. Nem volt rossz, de néhány nóta számomra unalmasnak tűnt.
Ami a legfontosabb, hogy alapvetően megmaradtak a Kreator-re jellemző elemek. Mille ugyanúgy gyűlölettel teli, durva éneket produkál, a Ventor védjegyének számító gyors dobjátékát itt is élvezhetjük, valamint a gitárriffek, szólók sem lettek vérszegények, tehát nem vált populárissá a zene. Akkor mégis mitől szól ez a lemez másképp, mint elődjei?
Attól, hogy a tipikus Kreator-féle thrash metal mellé beszivárogtak egyéb zenei hatások; leginkább az ipari vonal domborodott ki, de mondhatnánk egy pötty alternatív árnyalatot is. Ezeket Mille-ék jól homogenizálták a Kreator alaptónusokkal, és a végére ebből a masszából „megfestettek” egy remek muzikális képet.
Ventor-t mindig is az egyik legjobb dobosnak tartottam a szakmában, de szerintem soha nem kapta meg azt az elismerést, ami járna neki. Nem feltétlen a technikai tudást kell kiemelni nála, hanem azt, hogy mekkora érzést és egyedi ízt visz a dalokba a játékával. Van egy nagyon karakteres, „szögelős” stílusa, amit ezer közül fel lehet ismerni, és a tamokon ütött témái is magukon hordozzák az egyéniségét.
Ezekből rögtön az első számban (Winter Martyrum) egy nagy adagot kapunk az arcunkba. Ezt a dalt egyértelműen Ventor viszi a hátán. Felváltva zúgnak a pergőn végzett kalapálások és a tamokra odapakolt ritmusok, közben a gyilkos riffekre Mille hozza agresszív énekét. Ebben a nótában nincsenek is hatalmas eltérések a korábbi dolgokhoz képest. De mi van akkor a többi dallal, hol történtek változások?
Ott van a kutya elásva, hogy a sebességből is gyakrabban visszavett a társaság, megszaporodtak a lassabb kiállások, több lett a „megfontolt” zenei téma, ami egyáltalán nem vált hátrányára a zenekarnak, ezáltal sokkal változatosabb és izgalmasabb lett a muzsika.
A Renewal számban be is mutatja a zenekar, hogy egy dal nem feltétlen a gyorsaságtól lesz kemény. Középtempós, vontatottabb ez a tétel, de mégis van húzása, ereje. Az ének is szokatlan Mille-től, próbál dallamokat (is) hozni, de nem kell megijedni, nem csöpög a nyáltól, csak igyekszik kreatívabb lenni. Hasonló a képlet a Reflection-ben is. Ebben a nótában Mille hangján néha van egy pici effekt is, ami szerintem szintén nem rontja az összképet, hanem inkább színesíti azt.
Természetesen hallhatunk még gyors, agresszív játékot is, ami a Kreator védjegye, ilyen dalok példának okáért – amelyek egyébként óriási favoritjaim –, a Europe After the Rain, valamint a Brainseed. És ha már szóba kerültek az effektek, az utóbbi dalban van egy fura, üveghang-szerű, a dobbal együtt ritmizáló téma, ami nagyon tetszik, és ez is ráerősít a változatosságra. Ami szintén lényeges, hogy nem viszi túlzásba az említett zenei betéteket a zenekar. Ha átestek volna a ló túloldalára, nem működne a dolog, de így abszolút rendben van.
A Europe After the Rain egyszerűen tarol, számomra ez az album csúcsa. Ahogy a verze (refrén nincs is) zúz Mille énekével, az egyszerűen zseniális, élmény hallgatni! Gyors, együtt üvöltős téma. De Ventor is nagyon igyekszik, kíméletlenül odapakol a dobnak, és a gitárszólók is hasítanak. A szám közepén egy kis pihenőt tartanak, hogy erőt gyűjtve ismét a pusztításé legyen a terep.
Előtte még ott sorakozik a Karmic Wheel, valamint a Zero to One, amelyek inkább visszafogottabb tempóban íródtak, de ugyanúgy tele vannak izgalmas zenei ötletekkel. Van viszont egy zenekar, akit meg kell említenem az albummal kapcsolatban, és ez nem más, mint a Voivod. A kanadai brigád is egyértelműen hatással volt a Kreator ezen korszakára. Az „instrukció” működött, jól hallható a Karmic Wheel lelassult, kissé elborult részében, hasonló ötleteket felvonultattak Away-ék is. De ez egyáltalán nem nyúlás, hanem tisztelettel vegyes zenei aláfestés.
Ha már gyakran emlegettem az ipari zenei hatásokat, meghallgatva a Realitätskontrolle számot, itt bizonyosodik be a legjobban ennek az irányzatnak a jelenléte. Igaz, csak közel másfél perc az egész, inkább felfogható intróként, vagy átkötés gyanánt, mint rendes dalként. Gépies monotonitás, effektekkel.
Az albumot záró tétel a Depression Unrest címet kapta, amely a nyugisabb nótahalmazba tartozik, a felgyülemlett feszültséget kívánták levezetni thrasher barátaink imigyen. Itt azért nem a thrash metal jelleg dominál, egyedül Mille éneke tartozik a durva kategóriába, de néha dallam-foszlányok is felfedezhetők.
Az album hangzása kiváló lett, köszönhetően a Morrisound stúdiónak és Tom Morris-nak. Innentől újabb utakra tévedt a Kreator, amely már nem biztos, hogy jó választás volt (azért tuti, hogy valakinek ez is bejött), de később visszatértek az eredeti stílusukhoz – mi máshoz, mint a thrash metal-hoz.
Nagyszerű lemez, méltó a zenekarhoz!
Leave a Reply