„Ez alkalommal valóban 10 egyformán erős dal keletkezett”

Beszélgetés Wolf Hoffmannal, az Accept gitárosával

Új időszámítás kezdődik az Accept zenekar életében, hiszen friss tagok csatlakoztak a bandához, és ezzel a felállással jelent meg augusztus 4-én a csapat új albuma, a The Rise of Chaos. Mindez jó ok volt arra, hogy interjút kérjünk Wolf Hoffmanntól, az együttes vezetőjétől. Wolf majdhogynem percre pontosan a megbeszélt időben hívta fel Amerikából kollégánkat, beszélgetésüket az alábbiakban olvashatjátok.

Wolf Hoffmann: Hello, Norbi, részemről kezdhetjük is az interjút!

Novák Norbert: Szia, Wolf, köszönöm szépen, hogy elfogadtad a felkérést! Három stúdióalbumot követően legutóbb egy koncertlemezt adtatok ki, hogy a zenekarnak azt a korszakát lezárjátok. Most augusztus 4-én viszont ismét egy új sorlemezt jelentettetek meg, amelyen azonban már nem Herman Frank gitáros és Stefan Schwarzmann dobos játéka hallható. Mi volt az oka annak, hogy elváltak az útjaitok?

W. H.: Sokkal érdekesebb lenne azt a kérdést feltenni, hogy a zenekaron belül ki a felelős az új albumok megszületéséért. Ez korábban is és most is a csapat magjának a feladata volt, amely alatt Mark-ot (Mark Tornillo énekest), Petert (Peter Baltes basszusgitárost) és engem kell érteni. Most is ez a team dolgozott az új albumon. A gitárokat már lassan 40 éve szinte mindig egyedül vettem fel, úgyhogy ezen a téren semmi nem változott. Két új társunk segítségét főleg a koncerteken vesszük igénybe, és nagyon szerencsésnek mondhatom magunkat, mert szuper zenészek csatlakoztak hozzánk. Egyikük Uwe Lulis (gitáros), aki már hosszabb ideje mozog a zenekar környezetében, Frankfurtban lakik és korábban a Grave Diggerben játszott, a dobosunk pedig Christopher Williams, egy fiatal srác Nashville-ből. Fontos volt számunkra, hogy egy olyan dobost találjunk, aki a közelünkben lakik, és aki tiszta lappal indul nálunk. Ő és Uwe is tökéletesen passzol hozzánk, így most újra egy egységes csapat vagyunk.

N. N.: Hogyan képzelhetjük el nálatok a dalírás folyamatát? Az új tagok is hozzátettek valamit a szerzeményekhez, vagy az „i”-re is ti tettétek fel a pontot Peterrel?

W. H.: Nem igazán értem, miért akarja mindenki tudni, hogy ki milyen mértékben vesz részt a dalírásban, de neked elmondom, hogy a munkamegosztás terén évtizedek óta nem történt nálunk változás. A nóták megkomponálása mindig Peter és az én feladatom, közösen dolgozzuk ki az alapvető struktúrákat, találjuk ki a riffeket, majd ezekből összegyúrjuk a dalokat. Ezt követően készítjük el az első demókat, a zenét ezeken adjuk tovább Marknak, aki megírja a szövegeket, a legvégén pedig a dobos teszi hozzá a maga részét.

N. N.: Az új albumotokat nagyon változatosnak tartom. Erre kezdettől fogva hangsúlyt fektettetek, vagy ez a dalírás közben alakult így?

W. H.: Ez így alakul. Minden egyes albumunknál megjegyzik, hogy keményebb, ilyenebb vagy olyanabb lett, kevesebb ez vagy több az van benne. Az ilyen apró nüanszokat nem tudjuk irányítani. Vannak időszakok, amikor éjjel-nappal írjuk a dalokat, olyankor egy rakás nóta keletkezik, amelyek közül kiválasztjuk a legerősebbeket, amelyek olyanok, amilyenek. Egy albumra sosem a hasonló karakter alapján válogatjuk össze a számokat, éppen ellenkezőleg: a szerzeményeknek nem szabad ugyanolyan tempójúaknak vagy hangulatúaknak lenniük. Dalírás közben ezt nem tudjuk irányítani, hiszen a kompozíciók a saját életüket élik. Ami viszont fontos, hogy a nóták hasonlóan erősek, egyformán magas minőségűek legyenek.

N. N.: Vagyis akkor a dalírás során nem a rajongók kívánságainak tesztek eleget, hanem a kreativitásotokat engeditek szabadon, miközben remélitek, hogy az így született nóták a rajongóknál is sikert fognak aratni…

W. H.: Így van, a dalokat nem lehet rendelésre elkészíteni.

N. N.: Ahogy másoknak, úgy nektek is vannak bizonyos stílusjegyeitek, amelyeket, gondolom, minden egyes lemez készítésénél igyekeztek alkalmazni, amihez jön még egy adag új, aktuális inspiráció.

W. H.: Igen, bár ez szerintem pont fordítva működik. A dalok úgy keletkeznek, ahogy. Tény, hogy vannak stílusjegyeink, a hangzás, karakterisztikus melódiák, amelyek bennünk rejlenek, és a dalírás során minden egyes alkalommal előjönnek, és ezek által alakul ki a ránk jellemző stílus. De ez nem úgy működik, hogy leülök, és ezekből, mint LEGO-kockákból elkezdem összerakni a számokat. A dalok maguktól keletkeznek, és egy ponton teljesen Accept-arculatúakká válnak.

N. N.: Tartalmilag mit jelent az album címe?

W. H.: Szerintem ezt nem érdemes túlragozni. Az albumon olyan dalok kaptak helyet, amelyek témái személyesen is érdekelnek bennünket. Ezek a világvégi hangulat és a káosz köré rendeződnek, ugyanis ez a gondolat foglalkoztatott bennünket: hogyan alakulnak a dolgok, mi áll előttünk, hogyan válik a világ egyre extrémebbé. Ha megnézed a különböző európai országokban a politikai helyzetet, akkor eleve jön ez a gondolat, a káosz felemelkedése, és úgy éreztük, hogy ez abszolút passzol hozzánk és a bennünket körülvevő világhoz.

N. N.: Jómagam nagyon érdekesnek találom, ahogy az egyes országokban manipulálják a lakosságot, irányítják a fókuszát a kormányzat által fontosnak vélt témákra. Ilyen szempontból is nagyon hasznos, ha az ember több nyelvet beszél, és nem hagyatkozik egyetlen, a honi média által kínált felfogásra.

W. H.: Bár Amerikában élek, elég gyakran nézek német televíziót, ezáltal mind a két világot jobban meg tudom érteni. Amerikában mindenki a Trump körüli balhét követi figyelemmel, míg Európában a menekültkérdés a fő téma. Ami még számunkra, a világ körül utazó zenészek számára hasznos, hogy egymástól nagyon különböző emberekkel találkozunk, és ezzel betekintést nyerhetünk az ő gondolatvilágukba, valamint abba a rendszerbe, amelynek a részei.

N. N.: A lemez egyik dala különös címet visel: miről szól a Koolaid?

W. H.: Ez egy könnyed szerkezetű dal, amelynek borús háttértörténete van. Megtörtént eseményt dolgoztunk fel benne: egy tömeges öngyilkosságról szól, amikor is körülbelül ezer ember ciánkálit ivott. Mindez 1978-ban történt Dél-Amerikában: egy guru (Jim Jones „tiszteletes”, a Népek Temploma szekta vezetője – a sztorit Guyana című dalában a Manowar is felidézte) azt mondta a követőinek, hogy igyák meg a ciánkálit, hogy ezáltal transzba, egy másik világba kerüljenek. A mérget gyümölcskoktéllal keverték, innen jön az az Amerikában nagyon elterjedt szállóige, hogy „Don’t drink the Kool-Aid!” Ez valahogy a fejemben maradt, és kíváncsi voltam arra, hogy honnan ered. Utánanéztem az interneten, megihletett a téma, és ebből született a nóta.

N. N.: Mely dalok a kedvenceid az albumról és miért?

W. H.: Ahogy már mondtam, elég keményen dolgoztunk ezen a 10 dalon annak érdekében, hogy mindet egyformán a favoritunknak mondhassuk. Így aztán nem nagyon tudom bármelyiket is kiemelni közülük. Az első reakciók alapján, amelyeket újságíróktól hallottam, elmondhatom, hogy a Koolaid-et nagyon sokan jónak tartják – mint ahogy te is –, ugyanígy az Analog Man-t, a No Regrets-et vagy a What’s Done Is Done-t is. De a többi dalt is említették, ami azt bizonyítja, hogy ez alkalommal valóban 10 egymással egyenrangú, egyformán erős dal keletkezett.

N. N.: Hol vettétek fel a lemezt?

W. H.: Van itthon egy stúdióm, ahol egy komplett dobfelszerelést is felépítettünk, így elméletileg bármikor felvehetünk itt dalokat. De ugyanígy elmehetünk New Yersey-be Mark-hoz, ahol az éneket rögzítjük, Andy Sneap stúdiójában pedig elvégezzük a keverést, ami mindig nála történik. Mindannyiunk számára fontos, hogy tudjunk otthon dolgozni, és ha meglátogatjuk egymást, közösen is tevékenykedhessünk, így nem kell fájlokat küldözgetnünk egymásnak, ami ugyancsak lényeges szempont.

N. N.: Így organikusabban fejlődhetnek a dalok, és mindenki tud változtatni azokon.

W. H.: Igen, bár nem mindig van ott mindenki, csak a már említett dalszerző team, ami jól is van így.

N. N.: Feltehetek egy provokatív kérdést?

W. H.: Persze.

N. N.: Szerintem a kétezres évekbeli hangzásotok nem olyan kirívóan egyedi, mint amit a ’80-as években megismertünk és megszerettünk tőletek. Ez azon is múlik, hogy manapság sok zenekar ugyanolyan erősítőket és stúdiótechnikát használ?

W. H.: Én úgy gondolom, hogy a hangzásunk igenis egyedi, és ezt sok rajongónk is alátámasztja. A megszólalásunk az első rifftől kezdve Accept-es; a hangzásunkat Andy Sneap alakítja ki, akinek a munkájával maximálisan elégedettek vagyunk.

N. N.: A stílusotok kétség kívül egyedi, én a hangzásotokra gondoltam, de oké, haladjunk tovább! Az új lemez borítója is nagyon passzol a címben jelzett világvégi hangulathoz. Az alkotást egy magyar művész, Havancsák Gyula jegyzi, aki korábban olyan előadóknak dolgozott, mint az Annihilator vagy King Diamond. Hogyan jutottatok el hozzá?

W. H.: Gyula nagyon tehetséges ember, és már korábban is dolgozott nekünk, például pólómintákat tervezett, és a legutóbbi színpadképünket is neki köszönhetjük, amit abszolút fantasztikusnak tartunk. Így kínálkozott az ötlet, hogy a következő albumborítónkat is ő készítse. Annak idején az interneten keresztül vettük fel vele a kapcsolatot, a legutóbb turnénkon pedig végre személyesen is találkoztunk.

N. N.: Ha már a magyar vonatkozásoknál tartunk, megkérdeznélek valamiről, ami a távoli múltban történt. A legelső kelet-európai turnétok 1986-ban lett volna, ám a legutolsó pillanatban, egy lengyelországi fellépéseteken történtek miatt ez végül meghiúsult. Emlékszem, a miskolci koncertetek előtt festettük a lepedőt, hallgattuk a dalaitokat, hogy tanuljuk a szövegeket, és teljesen le voltunk taglózva, amikor a helyi koncertszervező irodában hallottuk a hírt, hogy a turné elmarad. Emlékszel még ennek az okaira?

W. H.: Igen, ez egy abszolút őrült történet. Akkoriban teljesen más idők uralkodtak. A kelet-európai turnénk legelején jártunk, és éppen Lengyelországban léptünk fel, amihez tudni kell, hogy egyike voltunk azoknak a német zenekaroknak, akik a szocialista tömb valamelyik államában játszottak. Az akkori koncertjeinket nyitó dalunk, a Fast as a Shark elején van a Heidi, heido, heida kezdetű dalocska, amelynek kapcsán idővel egy hatalmas vita alakult ki. Azt állították róla, hogy egy náci dal, bennünket pedig meggyanúsítottak, hogy náci-szimpatizánsok vagyunk. Erről a vádról azonban a lengyel koncertig semmit nem tudtunk. Korábban is minden egyes alkalommal játszottuk a Heidi-t, amivel senkinek nem volt problémája, a lengyel pártfunkcionáriusoknál viszont kiverte a biztosítékot. Úgyhogy amikor belekezdtünk a nótába, nagy füttykoncert támadt, majd pedig kidobtak bennünket az országból. Ezt az információt a többi kelet-európai országnak is továbbadták, ahol – politikai okokból – ugyancsak lemondták a fellépésünket.

N. N.: Ezt nem igazán értem, hiszen a turné előtt, gondolom, informálódtak arról, hogy miféle zenekar vagytok, és milyen dalokat játszotok… Na mindegy, váltsunk témát! Melyik a 10 kedvenc metál albumod a ’80-as évekből?

W. H.: Nincs ilyen listám, sőt őszintén szólva, ma már nem is hallgatok túl sok metált, úgyhogy elnézésedet kérem, de nem tudok lemezcímeket sorolni.

N. N.: Hogyan tartjátok magatokat ennyire fitten fizikailag?

W. H.: Ha-ha-ha, sok alkohollal és kevés alvással!

N. N.: Ezektől az embernek legfeljebb sörhasa lesz…

W. H.: Na jó, komolyra fordítva a szót, erre saját magunknak is megvan az igényünk. Mi is sokkal jobban szórakozunk a színpadon, ha sportosabbak vagyunk, ráadásul művészként a közönségünkkel szemben is felelősek vagyunk.

N. N.: Mikor startol az új turnétok? Vannak olyan országok, ahol még nem játszottatok, és ahová el szeretnétek jutni?

W. H.: A turnénk 2018 elején startol, addig viszont még lesz egy óriási show-nk Wacken-ben a Cseh Köztársaság szimfonikus zenekarának közreműködésével; ennek egyik blokkjában az első szólóalbumomról is játszom dalokat (az interjú még júliusban készült, a Wacken fesztiválos koncert augusztus 3-án volt). Ha ez lezajlott, akkor Dél-Amerikába megyünk, utána pedig Japánba. Európában a jövő évben egy nagyobb turnét csinálunk, amelynek keretében valószínűleg Budapestre is el fogunk jutni. Sok ország van, ahol még nem játszottunk, például India vagy Kína. Szívesen fedezünk fel új piacokat, jelenleg nagyon nagy az érdeklődés irántunk Dél-Amerikában, ahol meglehetősen sok – számunkra még ismeretlen – országban fogunk fellépni.