Exodus: Pleasures of the Flesh (1987)

Az Exodus-t 1979-ben a San Francisco-i öböl környékén található Richmond-ban alapította Tom Hunting dobos (aki a kezdeti időkben énekelt is az együttesben) és Kirk Hammett gitáros. A másik hathúr-nyűvő, Gary Holt két évvel később lépett színre, egészen pontosan a frontvonalba, hiszen már azt megelőzően is házon belül volt: a zenekar road-jaként tevékenykedett. Ugyancsak 1981-ben vált az együttes tagjává az énekes Paul Baloff, aki a hardcore punk szeretetét hozta magával, és próbált ilyen ízeket is becsempészni az Exodus zenéjébe. Hammett 1983-ban váltott zenekart, és lett a Metallica tagja, az ő posztját több próbálkozó után végül Rick Hunolt-tal töltötték be, és ugyanebben az évben vált a kvintett tagjává – az addigi bőgős Geoff Andrews helyére lépve – Rob McKillop is.

Baloff-ot nem sokkal a Bonded by Blood lemezbemutató turnéját követően rúgták ki, mértéktelen alkoholizálása és drogfüggősége miatt elviselhetetlenné váló viselkedése miatt. A helyére a Legacy nevű (később Testament-ként elhíresült) csapat énekesét, Steve „Zetro” Souza-t igazolták le. Mindez 1986-ban történt. S hogy akkor már javában benne jártak az újabb lemez készítésének időszakában, mi sem mutatja jobban, mint hogy Baloff az 1987-es Pleasures of the Flesh több dalának (Brain Dead, címadó szám, Seeds of Hate) is a társszerzője volt. A kirúgott énekes nem sokáig maradt mikrofon nélkül, hamarosan megalakította saját, Piranha nevű csapatát.

Az Exodust a Bay Area-i thrash színtér úttörői között tartják számon, bemutatkozó albumuk, az 1985-ös Bonded by Blood a műfaj egyik klasszikusa, ám az igazi áttörést, úgy gondolom, az 1989-es Fabulous Disaster-rel sikerült elérniük. A kettő között megjelent Pleasures… két szempontból is egy új fejezet kezdetét jelenti. Egyrészt ezen a lemezen mérettetett meg először az új énekes, Souza, és szerencsére nem találtatott könnyűnek. Másrészt a csapat ekkor vett új irányt zeneileg, amelyet aztán egészen első, 1993-as feloszlásáig tartott (de mondhatjuk azt, hogy tovább is).

A lemez eredetileg tervezett borítója

Miben állt ez a váltás? Először is visszavettek az átlagsebességből: nem a gyors dalokat fogták vissza, mert azok a második albumon is vannak, és hasítanak ezerrel, hanem az átlagsebesség csökkent. Az olyan szélsebes nóták közé, mint a Deranged, a Parasite, a Faster than You’ll Ever Live to Be és a Choose Your Weapon, középtempós szerzemények ékelődnek, némi lélegzethez juttatva ezzel a hallgatót, ezáltal a dalok karakteresebbé válnak, az egész anyag pedig befogadhatóbb lesz. Míg a Bonded… egy gyilkos tornádó, egy zsigeri alkotás, a rá következő albumok már jóval tudatosabban lettek megkomponálva. Vannak, akiknek az egyik, másoknak a másik megközelítés jön be jobban. A legtöbbünknek szerintem mindkettő.

A másik változtatás a dallamosság javára történt, ami mind a hangszeres, mind a vokális részekben tetten érhető. Előbbit jól példázza a Parasite szólójának lezárása, a Brain Dead befejezése vagy a Chemi-kill gitárriffje, míg utóbbi kapcsán kijelenthető, Zetro minimum egy fokkal dallamosabban énekel, mint Baloff. Ennek legjobb bizonyítéka a Seeds of Hate, amelyben Souza nem csupán harapja a szavakat, hanem el is nyújtja a hangokat.

Nekem sok minden tetszik ezen az albumon. Ezek egyike a humor, amely egészséges mértékben oldja a feszes, komoly témákat. Ide sorolom a Deranged-et felvezető intrót, amely nem más, mint egy San Francisco-i hajléktalan pszichopata szövegelése; a Parasite-eleji zümmögést és a címadó dalt felvezető törzsi dobos, sípos-csörgős fiesztát. S ha már itt tartunk, az eredeti lemezborító mellett sem mehetünk el szó nélkül, amely a zenekar tagjait kannibálokként ábrázolja, akik éppen elkészítik és elfogyasztják ebédjüket. A rajzot – nyilván a kiadó nyomására – nem sokkal az album megjelenése előtt cserélték le az Exodus zenészeit egy bárban megörökítő fotóra.

Azért nem adták fel teljesen az elképzeléseiket (a lemez hátoldala)

Az együttes tagjai közül mindig a H-Team-et dicsérjük agyon, holott Tom Hunting dobolása sem piskóta, ezen a lemezen pedig különösen meggyőző. Nekem bejönnek az olyan középtempós, riffelős, headbengelős dalok, mint a ’Til Death Do Us Part vagy a Brain Dead; utóbbi halál egyszerű témája ellenére vagy éppen amiatt vált az anyag „nagy slágerévé”. A kedvencem azonban mégis a címadó nóta, amely az album leghosszabb tétele, egy komplex, gyorsulós-lassulós szám, amely bizonyos mértékig az Impact Is Imminent dalaira emlékeztet.

A limitált szériás japán kiadáson négy koncertfelvétel is helyet kapott, az egyik az AC/DC Dirty Deeds Done Dirt Cheap című dalának interpretációja, ami kifejezetten jól áll a kaliforniai thrasher-eknek.

A lemeznek van még egy kuriózuma, ami nem más, mint a hangmérnök személye. Jómagam nem sok nőről hallottam ebben a szakmában, a metállemezek kapcsán pedig még kevesebbről (konkrétan egyről sem, de ez nyilván az én tájékozatlanságomról árulkodik). Erre jön az Exodus, és előhúz a kalapból egy ilyen hölgyet, aki nagyon szépen belövi a Pleasures… hangzását. Sylvia Massy, mert hogy róla van szó, még ugyanebben az évben Joe Satriani-nak segített elkészíteni a Surfing with the Alien albumot, néhány év múlva pedig olyan remekművek révén szerzett magának hírnevet, mint a Tool Undertow és Opiate című anyagai. Persze ha utánanézünk, se szeri, se száma azoknak a lemezeknek, amelyek hangzása az ő keze munkáját dicséri.

A korong megjelenését követően az Exodus Amerikában előbb a Celtic Frost és az Anthrax, majd a M.O.D. társaságában népszerűsítette albumát, Európába pedig a Laaz Rockit-tal karöltve jött át, hogy bemutassa új dalait a közönségnek. És ezzel elindult egy nyerő széria, amelynek következő darabjai szilárd talapzatot képeztek az Exodus számára ahhoz, hogy még három évtizeddel később is örömet szerezhessen régi és új rajongóinak lemezeivel, koncertjeivel.

A cikk szerzője: Coly858 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*