
Már jó ideje azon a véleményen vagyok, hogy ha az észak-amerikai metal színteret vesszük górcső alá, akkor megállapíthatjuk, hogy a kanadai bandák mindig egyfajta elnyomás alatt voltak, a komolyabb áttörés sosem jött össze számukra. Pedig rengeteg, a juharleveles országból elindult csapat (pl. Rush, Triumph, Anvil) komoly hatással volt később sikeressé vált amerikai zenekarokra, míg később, már a ’80-as évek elején/derekán olyan bandák tűntek fel a színen, mint a Voivod, a Witchkiller, az Infernal Majesty, az Annihilator, a Sacrifice, illetve a Razor. Amennyiben az úttőrökről esik szó, mindenképpen az elsők között kell említenünk az Excitert.
Előzmények: 1977-ben John Ricci gitáros egy Hell Razor nevű formációban nyűtte a húrokat, amely egy évvel később feloszlott, de kis idő elteltével Ricci úgy döntött, hogy újjáalakítja az együttest. Tervei megvalósításához Allan Johnson basszusgitárost és Dan Beehler dobost igazolta le a Jet Black-ből. Az énekesi teendőket Beehler vállalta magára, a banda pedig 1980-ban, a klasszikus Judas Priest nóta alapján Exciter-re változtatta a nevét. 1982-ben egy négyszámos demót jelentettek meg, amelyről a World War III dal felkerült a Mike Varney által alapított Shrapnel Records U.S. Metal Vol. II. válogatására, aki kapásból le is szerződtette a zenekart.
Felvételek: Az eredetileg demónak szánt és WWIII Heroes címen futó anyag munkálataira 1982 augusztusában, a The Dungeon stúdióban, Aylmerben (Quebec), John Belrose producer segítségével, nagyon szerény költségvetéssel került sor. A helyiség tulajdonképpen nem is stúdió volt, hanem egy pince. A bakeliten megjelentetett anyag címét később a kiadó változtatta meg Heavy Metal Maniac-re; a kultikus, zseniális, hírhedtté vált borítón Dan Beehler keze látható, míg a maszterizálást a San Francisco-i The Automatt-ben végezték.
Dalok, végeredmény: A thrash metal születését 1983. július 25-ére datáljuk, miután ezen a jeles napon jött ki a Metallica Kill ’Em All lemeze. Kérem szépen, ez tévedés! Nem, nem aznap jött világra a műfaj, hanem 1983. január 14-én (egyes források szerint június 14-én), amikor is a Heavy Metal Maniac a boltok polcaira került. Ez a kanadai trió egy olyan alkotást szabadított a gyanútlan világra, amely egy az egyben kimerítette az extrém fogalmát. Úgy a külcsín (a borító, a tagok ruházata, Ricci gitárjának, valamint Johnson bőgőjének teste), mint a belbecs totális metal volt, a korong az akkori idők legvadabb, legsúlyosabb, legszélsőségesebb művének számított.
A felállást tekintve vonható csak párhuzam a Motörhead-del és a Venom-mal, másban/mással nem. Különlegességüket, érdekességüket mindenekelőtt az adta, hogy az ének a dobostól jött, aki agresszíven, velőt rázó, libabőrözést keltő sikolyokkal megspékelve adta elő mondanivalóját, miközben kalapáló témákat ütött. Rettentő nyersen, arcbamászóan szól az anyag, elementáris erővel őrölnek Allan Johnson basszusfutamai, fület sértően zakatolnak, támadnak John Ricci riffjei, szólói, ehhez képest a Kill ’Em All egy polírozott album, míg a Show No Mercy – kis túlzással – egércincogás.
A kilenc tétel az „all killer no filler” fogalmával egyenlő – szerintem a színtér nem volt felkészülve erre a lemezre. Az intróként funkcionáló The Holocaust-ból kibontakozó Stand Up and Fight, a címadó szerzemény, a Rising of the Dead, illetőleg a Cry of the Banshee teremtették meg és fektették le a thrash metal alapjait, innen indult el minden. A nagy száguldás, zakatolás közepette azért kimértebb darabokat is elővezettek, mint amilyen például a Mistress of Evil és az Under Attack; az Iron Dogs egy nagyon súlyos, a doom felé tendáló szám, a Black Witch pedig az album koronája. Hosszával (7 perc), hangulatával teljesen elüt a többi felvételtől, ugyanis egy nagy ívű, drámai felépítésű, a balladákra hajazó eposzról van szó, amelyhez hasonló számok aztán a későbbi lemezeken is feltűntek (Delivering to the Master, Wake Up Screaming). Egyszerűen hátborzongatóak a „Black witch sucking the blood from my heart in your evil / Black witch filling my head with your spells til I’m dead” sorok. Meg kell említenem azt is, hogy agresszív darálás ide, brutális sound oda, a dallamok sokat hozzátesznek a nótákhoz, ezáltal azonnal a hallgató memóriájába égnek a dalok.
Cél: Az akkori korszak legextrémebb lemezének megjelentetése.
Koncertek: Azt nem mondom, hogy elkényeztették a rajongóikat, ugyanis csak pár bulit toltak, lemezbemutató turnéról nem beszélhetünk. Az állomások: 1983. szeptember 13. – Le Spectrum, Montreal; december 2. – State Theatre, Port Jervis, New York; december 3. – L’Amour, New York; december 6. – Sports 9 Skateway, Morganville, New Jersey.
Folytatás: Violence and Force (1984. február – ezután indultak Európa-turnéra), Long Live the Loud, Feel the Knife EP és a Death Revenge nóta, kizárólag csak a From the Megavault válogatáson. Az 1986-os Unweiling the Wicked még jónak nevezhető, de aztán a tagcserék következtében a színvonal erőteljes hullámzásnak indult, a zenekar pedig 1993-ban feloszlott. Az Exciter 1996-ban alakult újjá, míg a klasszikus tagság (értsd: Beehler-Ricci-Johnson) három éve muzsikál újra együtt. Azóta koncertek, fesztiválfellépések jöttek egymás után, új anyagról azonban nem szól a fáma.
Hatás, konklúzió: Annak ellenére, hogy stílusteremtő alkotásról beszélünk, a banda sohasem kapta meg az őt megillető tiszteletet, illetve elismerést. Így utólag talán James Hetfield, valamint Tommy Araya – és mindenki más az akkori korból és színtérről, Tom Angelripper és Schmier egészen biztosan – is bevallják, hogy 1983-ban katalizátorként hatott rájuk a Heavy Metal Maniac. Örökérvényű, megkerülhetetlen klasszikus!
Kiváló cikk, Laci! Annyiban eltér a véleményem a tiédtől, hogy a Motörhead hatása a zenében is érződik, viszont az összkép – főleg korabeli mércével – annyira brutális, hogy egyáltalán nem feltűnő. Üdv; J.