A közelmúltban, egészen pontosan három éve nyilatkozta a dobosfenomén Dave Lombardo, hogy újra kedve támadt hardcore/punk muzsikát játszani. Elképzelését, tervét tettek követték, maga köré gyűjtötte Justin Pearson basszusgitárost (Struggle, Swing Kids, The Locust, Holy Molar stb.), Michael Crain gitárost (Retox), Gabe Serbian énekest (The Locust, Cattle Decapitation, Holy Molar, Head Wound City) és létrejött a Dead Cross. Mindez 2015. november 30-án történt. (Facebook-oldalukon úgy fogalmaztak, hogy a Dead Cross megvalósíthatatlan feladatok, bukott tervek és utolsó pillanatban született zenei kísérletezések sorozatából született. Már bulikat kötöttek le, mielőtt egy árva számot is megírtak volna, rajongótáboruk alakult ki, mielőtt egy árva koncertet is adtak volna.)
2016. március 8-án tárták (stream-elték) a nagyközönség elé első felvételüket, a We’ll Sleep When They’re Dead-et, azonban Gabe, miután felénekelte az anyagot, elhagyta a zenekart, a banda pedig úgy döntött, hogy nem jelentetik meg a lemezt Gabe énekével. Tavaly decemberben jelentették be, hogy Serbiant Mike Patton váltotta a mikrofon mögött. Dave és Mike barátsága, ismeretsége nem újkeletű, lévén a Tomahawk-ban és a Fantômas-ban is együtt játszottak (a Melvins-es Buzz Osborne gitárossal, illetve Trevor Dunn basszusgitárossal – ő többek között a Mr. Bungle-ben, az Electric Masada-ban, a Secret Chiefs 3-ban és saját csapatában, a Trevor Dunn’s Trio-Convulsant-ban /volt/ érdekelt.)
Nem tudom, van-e jelentősége, de a bőgős (mármint Pearson, amúgy övé a Three One G, míg Patton-é az Ipecac) tíz évvel fiatalabb a górénál; Crain-ről nem sikerült kiderítenem, hogy mennyi idős, így nagy vonalakban elmondható, hogy két veterán, illetve két fiatal (tapasztalatoknak egyikük sincs híján) alkotják a tagságot. A zenét már rögzítették, Mike a vokálokat külön vette fel, mindamellett saját szövegeket is írt a koronghoz, a produceri munkát Ross Robinson vállalta el, a végeredmény pedig most augusztus 4-én látott napvilágot. (Előzetesként a Shillelagh-ot tették fel a netre St. Patrick napján).
Papíron – Lombardo és Patton révén pedig pláne – a jó muzsika garantált. És persze az elmebeteg muzsika is – ez utóbbi kizárólag Mike miatt. Ahogy fentebb említettem, az önmagát hardcore/punk-nak valló csapatot a médiában heavy és thrash metalnak nevezik, az igazságot azonban valószínűleg Patton fogalmazta meg: „Számomra ez egy tradicionális hardcore album. Nagyon velős, tömör, direkt és zsigeri. Mint ahogy én sem játszottam billentyűkön, nem adtam hozzá hangmintákat vagy bárminemű hangszerelést. Azt mondtuk, oké, toljuk. Bizonyos szempontból olyan együttesekre emlékeztet, amelyeken közösen nőttünk fel, és tinédzserként szerettünk, például az Accüsed, a Deep Wound vagy a Siege; olyan anyag, amely csupán csak brutális, kompromisszummentes és lényegre törő.”
Nem tudok vele vitatkozni, ugyanakkor hozzáteszem, az általa felsorolt formációkat soha nem hallottam, nem ismerem. A legbeszédesebb adat, hogy a tíz nóta 28 perc játékidőt tesz ki. Puff. Azt is olvastam, hogy a Dead Cross agresszív, mint a Slayer, és furcsa, mint a Fantômas. Ebben is van ráció. Egy biztos, Lombardo a World Painted Blood óta nem dobolt, nem pörgetett ilyen gyilkosan. Mindenféle cécó és teketória nélkül csapnak bele a Seizure and Desist-be – mintegy megadva az alaphangulatot –, ugyanakkor az őrlő basszusfutamok a Korn fémjelezte nu metalt juttatták eszembe (nem véletlenül, elvégre Ross Robinson volt a producer). A riffek csont egyszerűek, lecsupaszítottak, brutálisak, Dave is „csak” az alapokat hozza, nem díszíti, nem variálja a témáit, valóban a nyersességen, az agresszivitáson, a brutalitáson van a hangsúly.
Annak ellenére, hogy a szerzemények rövidek, azért egy-egy kiállás, őrült váltás (Idiopathic, Grave Slave), egy csipetnyi jazzes betét (Divine Filth) is belefér, hangsúlyos a torzított basszusgitár, ahogy az a borult Bauhaus-feldolgozásban, a Bela Lugosi’s Dead-ben, vagy a már említett Grave Slave-ben hallható, Patton pedig zömében elmebeteg énjét adja, különösen a záró Church of the Motherfuckers-ben. Értelemszerűen vastagon, telten, töményen szólal meg az album, és ha az volt a céljuk, hogy egy minden ízében extrém, kiszámíthatatlan alkotást szállítsanak le, azt maximálisan véghez is vitték.
Jelen pillanatban ott tartunk, hogy augusztus 10-án startolt a turné, szeptemberben a Riot fesztiválon lépnek fel Chicago-ban, de hogy mit hoz a jövő, az kérdéses. A magam részéről nem bánnám, ha esetleg jövőre elkészítenék a folytatást, ám nem tudni, mennyire veszik komolyan a bandát, hogyan fér bele az idejükbe, időbeosztásukba. Ajánlom, hogy óvatosan közelítsetek az albumhoz!
Leave a Reply