Mi alapján vettük meg annak idején, a ’80-as években (sőt még a ’90-es évek elején is) műsoros kazettán vagy bakeliten az egyes zenéket? Amit már eddig is sokat emlegettünk, az a lemezborító: ha az jól nézett ki, reméltük, hogy a mögötte rejlő muzsika is bejön majd. Ezen kívül a számcímek, mások ajánlása vagy a német nyelvű Metal Hammerből szerzett összbenyomás jöhetett szóba; utóbbinál a lemezszavazáson elért eredmény, a tagok kinézete és az az információ, amit ki tudtunk hámozni az általunk nem beszélt, nem értett német szövegből; hogy milyen zenét játszik a csapat, mely együttesekéhez hasonlít a stílusa stb.
És láss csodát: az esetek 80 százalékában be is jött a megérzés. Volt azonban olyan is, amikor nem. A legdurvább esetet számomra a Nirvana „Bleach” című anyaga jelentette. A Nevermind valószínűleg megvolt már, és vágytam valami hasonló jóra, újabb számokra a csapattól. Mivel az In Utero akkor még nem jelent meg, hát visszafelé indultam el az időben: megvettem műsoros kazettán, és ahogy hallgattam a „Bleach” dalait, egyre jobban ráncoltam a homlokom: „Hát ez meg mi a szar? Ennek semmi köze a Nevermind fogósságához!”
Annyira csalódott voltam, akkora tévedésnek éreztem az ebbe az anyagba való beruházást, hogy fogtam és másnap visszavittem az Elektromos Krokodilba, mondván, soha nem csináltam még ilyet, de kivételesen hadd cseréljem ki egy másik kazettára. Az eladó fickó volt olyan jó fej, hogy belement, így tettem szert a Soundgarden Badmotorfinger-jére – amit aztán már nem vittem vissza… 🙂
Két ilyen vásárlásomra emlékszem még, az egyik a Celtic Frost To Mega Therion-ja volt, amivel nagyon sokáig nem tudtam mit kezdeni. Nem igazán tetszett, egysíkúnak éreztem, Tom Warrior nyögéseit a számok elején pedig egy kicsit komikusnak, úgyhogy a hátsó sorba tettem a polcon, és csak nagy ritkán hallgattam. Mostanra viszont megszerettem: talán a későbbi Celtic Frost-anyagokhoz viszonyítva tűntek fel az erényei, vagy az újabb durvább zenék mellett láttam meg benne az értékeket, hallottam meg a dallamosságát.
A másik ilyen zene a Possessed Seven Churches-e volt, ami azóta sem tartozik a kedvenceim közé. A kezdeti ismerkedést követően parkolópályára került nálam, ma viszont már legalább meg tudom hallgatni. 🙂 És van még persze néhány másik olyan kazetta, amelyet megvettem, és amely az első találkozásom volt a csapattal, ám később kiderült, hogy a zenekarnak messze nem ez a legjobb anyaga. Ilyen volt például a Warlock Hellbound-ja.
Mindehhez persze azt is tudni kell, hogy akkoriban nem nagyon volt lehetőségünk belehallgatni egy albumba, hacsak nem úgy, hogy éppen az szólt, amikor a lemezboltban tartózkodtunk. 14-15 évesen nemigen volt merszünk azt mondani „Bacsónak”, hogy „Apafej, tedd már fel ezt a lemezt, hogy eldönthessem, megveszem-e vagy sem!” El sem tudtuk képzelni, hogy – bár folyamatosan ment valamilyen zene az üzletben, – nálunk is működhetne ez a fajta „kívánságműsorosdi”.
Pedig akkoriban a melléfogásnak nagyobb tétje volt, mint ma: ha jól emlékszem, egy műsoros kazetta 300 forintba került, akárcsak egy német nyelvű Metal Hammer, az én fizetésem pedig 1985 táján még csupán 3000 ezer forint volt, aminek így az egytizedét költöttem minden egyes ilyen cuccra. Ez olyan, mintha ma egy CD 20-30 ezer forintba vagy még többe kerülne. Nem annyiba kerül… Így aztán nagyon nem volt mindegy, hogy jól választunk vagy egy felejthetőbb anyagra pazaroltuk a pénzt egy igazán ütős alkotás helyett.
Nektek is voltak ilyen „melléfogásaitok”?
Leave a Reply