Celtic Frost: Into the Pandemonium (1987)

A svájci metálzenei színtér egyik első számú reprezentánsa, a zürichi székhelyű Celtic Frost rövid pályafutása során (a csapat ezen a néven 1984-1993 között, illetve 2001-től 2008-ig volt aktív) több stílusban is megmártózott, amelyek egyikében-másikában egyenesen úttörő szerepet vállalt és gyakorolt ezáltal óriási hatást bandák tucatjaira. Már fennállásuk első évtizedét is legalább három korszakra bonthatjuk, a 2006-os Monotheist pedig egy újabb éra legfontosabb mérföldköve, amely műfaját tekintve visszatérést jelentett 1987-hez, az e cikkünk tárgyát képező album stílusához.

Thomas Gabriel Fischer, alias Tom G. Warrior énekes-gitáros még 1981-ben alapította meg első komolyabb zenekarát, az extrém metálban jeleskedő Hellhammert. A banda tevékenységének legfontosabb lenyomata az 1984-es Apocalyptic Raids EP, ám az együttes még abban az évben feloszlott, amit követően Tom létrehozta máig leghíresebb csapatát, a Celtic Frost-ot. A zenekarvezető később úgy nyilatkozott, hogy mivel a Hellhammer-rel végig meglehetősen mostohán bánt a szaksajtó, extrém metálos múltjukat – már Celtic Frost-ként – sokáig stigmaként, hátráltató tényezőként cipelték magukkal.

Érdekes, hogy bemutatkozó albumukat, az európai verzióban mindössze 6 dalt tartalmazó Morbid Tales-t egyes források EP-ként, mások nagylemezként tartják számon. Ezen, az Emperor’s Return EP-n és a To Mega Therion albumon Warrior-ék egy olyan sűrű zenét játszottak, amely a thrash, a black és a death metál szintéziseként, azok előképeként fogható fel (hiszen mindhárom stílus csak évekkel később szökött szárba, indult be igazán).

Az 1987-es Into the Pandemonium-mal a csapat új vizekre evezett: egyrészt a korábbiaknál változatosabb lemezt raktak össze, amelynek egyes dalaiban a kommersszel kacérkodtak, másrészt kísérletezőkedvüknek is bátran teret engedtek. A Celtic Frost legütősebb felállása (Warrior mellett Martin Eric Ain bőgős és Reed St. Mark dobos) által jegyzett anyag bizonyos szempontból könnyebben, más tekintetben nehezebben befogadható, mint elődei. Az egyik végletet a Mexican Radio és az I Won’t Dance képviseli, amelyek a lemez legnagyobb slágerei, fülbemászó refrénnel megkoronázott „tánczenék”. A másikat a One in Their Pride modern elektronikus muzsikája és a Rex Irae operisztikus női énekkel és szimfonikus zenekari hangzással megtámogatott újszerűsége jelenti. A számtalan műfaji címke mellett nem véletlenül ragasztják erre az albumra az „avantgárd” jelzőt (amely szó szerint előörsöt jelent, a művészetben pedig a formanyelvet megújító irányzatok képviselőire alkalmazzák).

Az Into the Pandemonium több szempontból is rendhagyó alkotás. Már a nyitánya is az: kevés olyan metál zenekart ismerünk, amelyik egy feldolgozásnótával igyekezne megragadni hallgatósága figyelmét, és egyben kijelölni saját műfaji kereteit. A Mexican Radio ugyanis eredetileg egy, a ’80-as években létezett new vawe csapat, a Wall of Voodoo dala.

Tom G. Warrior erre a lemezre is átmentette korábbról ismert, dalindító nyögéseit, ami viszont új, az a műfajban viszonylag szokatlan, sírós énekhang, mellette pedig a dallamos háttérvokál, illetve a női énekszólam (Claudia-Maria Mokri).

A szűk 40 perces anyag többi dala megbízhatóan hozza a színvonalat; a dallamok mellett a tempóváltások azok, amelyek kifejezetten emlékezetessé teszik az olyan tételeket, mint a Mesmerized, az Inner Sanctum vagy a Babylon Fell. A Sorrows of the Moon és a Caress into Oblivion pedig a bennük megtestesülő szomorúsággal gazdagítják az anyag sokszínűségét.

A lemez két évvel később megjelent CD-változatán a Sorrows of the Moon líraibb, szimfonikusok által kísért, francia nyelven előadott változata (Tristesses de la Lune) is helyet kapott. Az 1999-es, remaszterizált kiadásra pedig két bónusznóta – az In the Chapel in the Moonlight és a The Inevitable Factor – is felkerült, amelyek bár hangzásukban és stílusukban nem különböznek a lemez dalaitól, jóval kevésbé karakteresek, mint a korongon eredetileg szereplő 10 nóta.

Az Into the Pandemonium nemcsak zeneileg, hanem szövegileg és képileg is művészi alkotás. A Sorrows of the Moon/Tristesses de la lune eredetileg a francia költő, Charles Baudelaire verse. Az album borítója Hieronymus Bosch hármas oltárképe, a Gyönyörök kertje Pokol-szekciójának egy részletét ábrázolja. A Rex Irae című tétel pedig a Celtic Frost háromrészesre tervezett requiem-jének nyitó darabja (a harmadik rész a Monotheist-en kapott helyet, a középső viszont soha nem jelent meg).

Hogy annak idején mennyire fogadta jól a szakma és a közönség a lemezt, nem tudom. Mostani albumszavazásunk azonban azt mutatja, hogy a rajongók a Celtic Frost keményebb oldalát szeretik jobban, bár ahogy a Monotheist-nek, úgy a Pandemonium-nak is szép számmal akadnak szimpatizánsai. Ami azonban tény, hogy az irányváltás ellentéteket szült a zenekaron belül, így a következő anyagot Tom már egy teljesen más felállással készítette el. Másrészt kiadójuk, a Noise Records sem lehetett elégedett a lemez fogadtatásával, mert nyomást gyakorolt a csapatra, mondván, egy szélesebb közönségréteget megcélzó albumot kellene készíteniük. Ez lett az 1988-as, meglehetősen sótlan Cold Lake, amely komoly csalódást okozott a rajongóknak, viszont sikert aratott az amerikai piacon. A lemez stílusát néhány kritikus egyenesen glam metálként aposztrofálta – szerintem nem az, inkább a tipikus Celtic Frost-jegyekkel ízesített heavy metál, amely már mentes mindenféle szélsőségtől, s ezért nem is annyira izgalmas, mint az előtte vagy az utána megjelent korongok.

Tom a kétezres években

Sokkal jobban sikerült, és több emlékezetes nótát is tartalmaz az 1990-es Vanity/Nemesis, de a csapatot ez sem mentette meg a széthullástól. Persze megint mondhatjuk azt, hogy „jöttek a 90-es évek és a grunge-hullám”, mindenesetre az együttes motorjából 1993-ra kifogyott az üzemanyag; a két oszlopos tag, Fischer és Ain csaknem egy évtizedre hibernálta a csapatot, előbbi közben életre hívta az Apollyon Sun-t, majd 2001-ben restart, 5 évvel később pedig a sokak által várt, újabb Celtic Frost-opusz, a monumentális Monotheist is megszületett. Utóbbi anyag ismét csak nem ismer kompromisszumot, senkinél nem akar jó lenni, maximálisan teret enged a művész – Thomas Gabriel Fisher – alkotói szabadságának.

Akárcsak a most 30 éves jubileumát ünneplő album, az Into the Pandemonium, amely amellett, hogy egyedi színfoltja a műfajnak, a szélesebb közönségrétegek érdeklődésére is számot tarthat.

A cikk szerzője: Coly 903 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*