A svájci metálzenei színtér egyik első számú reprezentánsa, a zürichi székhelyű Celtic Frost rövid pályafutása során (a csapat ezen a néven 1984-1993 között, illetve 2001-től 2008-ig volt aktív) több stílusban is megmártózott, amelyek egyikében-másikában egyenesen úttörő szerepet vállalt és gyakorolt ezáltal óriási hatást bandák tucatjaira. Már fennállásuk első évtizedét is legalább három korszakra bonthatjuk, a 2006-os Monotheist pedig egy újabb éra legfontosabb mérföldköve, amely műfaját tekintve visszatérést jelentett 1987-hez, az e cikkünk tárgyát képező album stílusához.
Thomas Gabriel Fischer, alias Tom G. Warrior énekes-gitáros még 1981-ben alapította meg első komolyabb zenekarát, az extrém metálban jeleskedő Hellhammert. A banda tevékenységének legfontosabb lenyomata az 1984-es Apocalyptic Raids EP, ám az együttes még abban az évben feloszlott, amit követően Tom létrehozta máig leghíresebb csapatát, a Celtic Frost-ot. A zenekarvezető később úgy nyilatkozott, hogy mivel a Hellhammer-rel végig meglehetősen mostohán bánt a szaksajtó, extrém metálos múltjukat – már Celtic Frost-ként – sokáig stigmaként, hátráltató tényezőként cipelték magukkal.
Érdekes, hogy bemutatkozó albumukat, az európai verzióban mindössze 6 dalt tartalmazó Morbid Tales-t egyes források EP-ként, mások nagylemezként tartják számon. Ezen, az Emperor’s Return EP-n és a To Mega Therion albumon Warrior-ék egy olyan sűrű zenét játszottak, amely a thrash, a black és a death metál szintéziseként, azok előképeként fogható fel (hiszen mindhárom stílus csak évekkel később szökött szárba, indult be igazán).
Az 1987-es Into the Pandemonium-mal a csapat új vizekre evezett: egyrészt a korábbiaknál változatosabb lemezt raktak össze, amelynek egyes dalaiban a kommersszel kacérkodtak, másrészt kísérletezőkedvüknek is bátran teret engedtek. A Celtic Frost legütősebb felállása (Warrior mellett Martin Eric Ain bőgős és Reed St. Mark dobos) által jegyzett anyag bizonyos szempontból könnyebben, más tekintetben nehezebben befogadható, mint elődei. Az egyik végletet a Mexican Radio és az I Won’t Dance képviseli, amelyek a lemez legnagyobb slágerei, fülbemászó refrénnel megkoronázott „tánczenék”. A másikat a One in Their Pride modern elektronikus muzsikája és a Rex Irae operisztikus női énekkel és szimfonikus zenekari hangzással megtámogatott újszerűsége jelenti. A számtalan műfaji címke mellett nem véletlenül ragasztják erre az albumra az „avantgárd” jelzőt (amely szó szerint előörsöt jelent, a művészetben pedig a formanyelvet megújító irányzatok képviselőire alkalmazzák).
Az Into the Pandemonium több szempontból is rendhagyó alkotás. Már a nyitánya is az: kevés olyan metál zenekart ismerünk, amelyik egy feldolgozásnótával igyekezne megragadni hallgatósága figyelmét, és egyben kijelölni saját műfaji kereteit. A Mexican Radio ugyanis eredetileg egy, a ’80-as években létezett new vawe csapat, a Wall of Voodoo dala.
Tom G. Warrior erre a lemezre is átmentette korábbról ismert, dalindító nyögéseit, ami viszont új, az a műfajban viszonylag szokatlan, sírós énekhang, mellette pedig a dallamos háttérvokál, illetve a női énekszólam (Claudia-Maria Mokri).
A szűk 40 perces anyag többi dala megbízhatóan hozza a színvonalat; a dallamok mellett a tempóváltások azok, amelyek kifejezetten emlékezetessé teszik az olyan tételeket, mint a Mesmerized, az Inner Sanctum vagy a Babylon Fell. A Sorrows of the Moon és a Caress into Oblivion pedig a bennük megtestesülő szomorúsággal gazdagítják az anyag sokszínűségét.
A lemez két évvel később megjelent CD-változatán a Sorrows of the Moon líraibb, szimfonikusok által kísért, francia nyelven előadott változata (Tristesses de la Lune) is helyet kapott. Az 1999-es, remaszterizált kiadásra pedig két bónusznóta – az In the Chapel in the Moonlight és a The Inevitable Factor – is felkerült, amelyek bár hangzásukban és stílusukban nem különböznek a lemez dalaitól, jóval kevésbé karakteresek, mint a korongon eredetileg szereplő 10 nóta.
Az Into the Pandemonium nemcsak zeneileg, hanem szövegileg és képileg is művészi alkotás. A Sorrows of the Moon/Tristesses de la lune eredetileg a francia költő, Charles Baudelaire verse. Az album borítója Hieronymus Bosch hármas oltárképe, a Gyönyörök kertje Pokol-szekciójának egy részletét ábrázolja. A Rex Irae című tétel pedig a Celtic Frost háromrészesre tervezett requiem-jének nyitó darabja (a harmadik rész a Monotheist-en kapott helyet, a középső viszont soha nem jelent meg).
Hogy annak idején mennyire fogadta jól a szakma és a közönség a lemezt, nem tudom. Mostani albumszavazásunk azonban azt mutatja, hogy a rajongók a Celtic Frost keményebb oldalát szeretik jobban, bár ahogy a Monotheist-nek, úgy a Pandemonium-nak is szép számmal akadnak szimpatizánsai. Ami azonban tény, hogy az irányváltás ellentéteket szült a zenekaron belül, így a következő anyagot Tom már egy teljesen más felállással készítette el. Másrészt kiadójuk, a Noise Records sem lehetett elégedett a lemez fogadtatásával, mert nyomást gyakorolt a csapatra, mondván, egy szélesebb közönségréteget megcélzó albumot kellene készíteniük. Ez lett az 1988-as, meglehetősen sótlan Cold Lake, amely komoly csalódást okozott a rajongóknak, viszont sikert aratott az amerikai piacon. A lemez stílusát néhány kritikus egyenesen glam metálként aposztrofálta – szerintem nem az, inkább a tipikus Celtic Frost-jegyekkel ízesített heavy metál, amely már mentes mindenféle szélsőségtől, s ezért nem is annyira izgalmas, mint az előtte vagy az utána megjelent korongok.
Sokkal jobban sikerült, és több emlékezetes nótát is tartalmaz az 1990-es Vanity/Nemesis, de a csapatot ez sem mentette meg a széthullástól. Persze megint mondhatjuk azt, hogy „jöttek a 90-es évek és a grunge-hullám”, mindenesetre az együttes motorjából 1993-ra kifogyott az üzemanyag; a két oszlopos tag, Fischer és Ain csaknem egy évtizedre hibernálta a csapatot, előbbi közben életre hívta az Apollyon Sun-t, majd 2001-ben restart, 5 évvel később pedig a sokak által várt, újabb Celtic Frost-opusz, a monumentális Monotheist is megszületett. Utóbbi anyag ismét csak nem ismer kompromisszumot, senkinél nem akar jó lenni, maximálisan teret enged a művész – Thomas Gabriel Fisher – alkotói szabadságának.
Akárcsak a most 30 éves jubileumát ünneplő album, az Into the Pandemonium, amely amellett, hogy egyedi színfoltja a műfajnak, a szélesebb közönségrétegek érdeklődésére is számot tarthat.
Nagyon egyedi hangulata van ennek a lemeznek, és a maga idejében a 80-as években igazi forradalminak számított. A lemez sorsa jól is példázza ezt mennyire forradalmi volt: a lemezeladások nem hozták a kiadó számára az elvártat, viszont hatásában annál jelentősebb volt: a 90-es évek kísérletezős Black, Death és Avantgard Metaljára számára az egyik legtöbbet hivatkozott lemez.
Nem könnyű hallgatmány. Slágeresebbnek mondják az elődeinél, de valójában nem slágeres, hanem inkább elvont, mélyebb, progresszívebb és alternatívabb. Meg olyan fokú melankólia jön elő egyes számokból, amikért Katatonia vagy a Lacrimosa mind a 10 ujját megnyalná. Nem véletlen, hogy a Therion a Sorrow of the Moon-t dolgozta fel a Lepaca Kliffoth lemezén.
Ez a lemezs szeniális és művészi. Megelőzte a saját korát.