Baroness – 1. rész

Az alternatív rockereknek túl kemény, a metálosoknak túl alternatív, már túl nagy ahhoz, hogy underground legyen, viszont még túl kicsi, hogy a mainstream részévé válhasson – írta a szaksajtó a jelen cikk tárgyát képező csapatról. És valóban, vannak olyan zenekarok, amelyek valahogy egyik skatulyába sem férnek bele. Egyrészt mert egyedi az, amit csinálnak, másrészt hosszabb-rövidebb pályafutásuk során irányzatokon átívelő fejlődésen mentek keresztül.

A Baroness is nagy utat tett meg, mire eljutott első EP-je hörgős-jammelős sludge metáljától a mai, semmihez nem hasonlítható… mihez is? Nevezték már őket progresszív sludge, ambient stoner, neo-pszichedelikus és poszt metál, vagy éppen progresszív rockzenekarnak is – attól függően, hogy éppen melyik alkotói periódusukban, lemezüknél jártak.

De akkor végül is miféle zenét játszik John Dyer Baizley és együttese? Úgy is eljuthatunk hozzájuk, ha kizárjuk, hogy milyet nem. Nem klasszikus heavy metál, nem thrash, doom, black, death, gót, progresszív vagy szimfonikus metál, nem crossover, de még csak stoner csapatnak sem nevezném őket. Sokan olyan „szabálytalan” zenekarokhoz hasonlítják őket, mint a Mastodon vagy a Neurosis, de zenéjük egyrészt nem olyan komplex, másrészt nem olyan súlyos, mint előbbi, illetve utóbbi bandáé. Nekem egy még szabálytalanabb együttes, a Palace in Thunderland jutott róluk eszembe (akiket persze még kevesebben ismernek): náluk van meg az a fajta alkotói szabadság, művészi függetlenség, mint a Baroness-nél, ugyanakkor tegyük hozzá, utóbbi csapat azért már elindult a fősodor irányába.

Amit elmondhatunk az együttes muzsikájáról, hogy abban a domináns, sokszínű gitárjáték, az egyedi, sokszor meglepően varázslatos hangzás, a kettős gitárharmóniák, a hatalmas riffek és az intenzív, férfiasan dallamos ének a meghatározó. Pályájuk során időről időre előtérbe kerül náluk a durvább megszólalás, de a trend inkább a líraibb, könnyedebb stílus mind hangsúlyosabbá válása, amiből legutóbb, mielőtt még végképp kiírtuk volna a csapatot a műfaj képviselői közül, szerencsére visszább vettek.

A Baroness alapító tagjai – az énekes-gitáros John Baizley, a gitáros Tim Loose, a bőgős Summer Welch és a dobos Allen Blickle – együtt nőttek fel a Virginia állambeli Lexington-ban. Ám mégis úgy alakult, hogy miután maguk mögött hagyták előző zenekarukat, a punk metált játszó Johnny Welfare and the Paychecks-et, új együttesüket 2003-ban már a Georgia állambeli Savannah-ban indították be.

(Elő)történetük egy lényeges epizódja, hogy Baizley egy Rhode Island-i művészeti iskolában tanult, zsenijét és az itt szerzett tudást később csapata (és más bandák) lemezborítóinak megalkotása során kamatoztatta. Keze nyomát olyan pályatársak albumainak grafikái őrzik, mint a Kylesa, a Black Tusk (e csapatok szintén Savannah-i illetőségűek), a Kvelertak, a Pig Destroyer vagy a Skeletonwitch. Egy-egy ilyen mű elkészítése legalább 200-300 munkaórát igényel – nyilatkozta a zenész-képzőművész –, azt nem is számolva, hogy az alkotónak a mitológiában, a filozófiában és a teológiában is el kell mélyednie. (Ezekben és egyéb festményekben a művész A Perfect Monster – The Art of John Dyer Baizley oldalán gyönyörködhetünk.)

ELSŐ, MÁSODIK, HARMADIK

A zenekar nem albumainak címadása során éli ki kreativitását: EP-i szimplán sorszámneveket viselnek, míg nagylemezeit színekkel jelöli. 2004-es First, és egy évvel későbbi, Second című anyagukon is 3-3 dal kapott helyet, amelyek viszonylag hosszú, gitárcentrikus kompozíciók. Innen a Tower Falls című nótát emelném ki, amely óriási gitárdallama okán ennek a korszaknak messze a legjobb darabja. Csupán a poén és a teljesség kedvéért kívánkozik ide a 2007-es, A Grey Sigh in a Flower Husk néven is futó Third EP, amely ráadásul az ugyancsak Savannah-i Unpersons nevű bandával közös anyag.

PIROS, KÉK ÉS…

Első nagylemezükkel, a 2007-ben megjelent Red Album-mal aztán rendesen belecsaptak a lecsóba. Az album minden tekintetben hatalmas ugrás a bemelegítő anyagokhoz képest. A dalok melodikusabbak, egyszersmind epikusabbak és progresszívebbek is lettek; talán itt érzem a leginkább a Palace in Thunderland-del való párhuzamot. Csupán érdekességként említem, mennyire működött, működik ott lenn, délen a barter: a Red producere ugyanis nem más volt, mint Phillip Cope, a Kylesa gitárosa.

Adams és Baizley

A csapat 2008 szeptemberében jelentette be, hogy az alapító Tim Loose-t 2006-ban váltó gitáros, Brian Blickle távozik a csapatból, az utódja pedig a Valkyrie nevű zenekarból érkező Peter Adams lett. Utóbbi később fontos szereplője lesz a történetnek, ne felejtsük el a nevét!

Ezt követően jött a zenekar történetének első csúcspontja, a 2009-es Blue Record, amely a Decibel magazinnál az év albuma lett, az LA Weekly pedig néhány évvel később beválasztotta minden idők 20 legjobb metál albuma közé.

A lemez hangzása súlyosabb, témáit tekintve változatosabb lett, mint elődje, talán torzított gitárból is többet hallunk, mint a Red-en. Az anyag abszolút „slágere” az A Horse Called Golgotha című dal, de az olyan lendületes, pörgős „tánczenék”, mint az O’er Hell and Hide és az olyan magasztos, himnikus tételek, mint a Bullhead’s Lament is igazán emlékezetessé teszik a szűk háromnegyed órás alkotást.

A csapat gyakorlatilag megalakulása óta folyamatosan úton volt, Baizley-ék évente átlagosan 250 (!) koncertet adtak. 2010-ben ők (és a Lamb of God) játszottak a Metallica előtt azok ausztráliai és új-zélandi turnéján. Talán innen datálódik James Hetfield szimpátiája a csapat iránt: egy általa adott interjúban lelkendezve említette a Baroness új lemezének megjelenését, sőt a kórházban is felhívta kollégáját, amikor 2012-ben az a bizonyos, csaknem végzetes esemény bekövetkezett.

(holnap folytatom/fejezem be)

A szerző: Coly 1249 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*