Ha azt mondod: Accept, én azt mondom: Fast as a Shark (na jó, a Metal Heart-ot is, hiszen az volt az igazi slágerszám, 1985 után egy ideig a csapból is az folyt). A lemez 1982-es megjelenése idején ez egy elég durva, gyors dal volt, fel is kaptuk rá a fejünket. Ezért aztán az sem véletlen, hogy az Accept-nek ezt a nótáját dolgozták fel a legtöbben.
(A Metal Heart-ról jut eszembe, hogy bár a 80-as években azt gondoltuk, alaposan le vagyunk maradva a nyugathoz képest, elég gyors utánkövetéssel játszották a dalokat a rádióban. A Metal Heart minden kívánságműsor kihagyhatatlan része volt, úgy, hogy a Russian Roulette még meg sem jelent, vagy ha igen, akkor is nem sokkal azelőtt. Ez pedig azt jelenti, hogy a Metal Heart album megjelenését követő évben már itthon is javában pörgött a címadó nóta.)
1982: atyaég, 35 év telt el azóta, sok olvasónk nem is élt még akkor, az anyag mégis aktuális maradt, mai füllel is hallgatható. Jómagam a Balls to the Wall és a Metal Heart lemezek időszakában ismerkedtem meg a csapat munkásságával, és nyúltam vissza a régebbi anyagokért. Az 1981-es Breaker már bejött, az első két album kiforratlanságáért és gyenge hangminőségéért viszont nem tudtam lelkesedni. A csapat első nagy dobása azonban kétségtelenül a Restless… volt, és nálam Udo (első) távozásával, a Russian Roulette-tel véget is ért a történet. Nálam ebből az 5 albumból áll az Accept-életmű. Sajnálom, ez van.
A csapat elődjét, a Band X nevű zenekart 1968-ban (!), az Észak-Rajna-Wesztfáliai Solingenben alapította az énekes Udo Dirkschneider, Michael Wagener gitárossal (aki később szögre akasztotta a hangszert, és híres hangmérnökké, valamint lemezproducerré vált; ebben a minőségében a Restless and Wild-ot is ő jegyzi), Dieter Rubach basszusgitárossal és Birke Hoe dobossal. A számos tagcseréből adódó instabilitás az együttest sokáig amatőr szinten tartotta; Udo ezt megelégelve, 1976-ban gyakorlatilag újraszervezte a bandát, aminek eredményeként Wolf Hoffmann gitáros és Peter Baltes basszusgitáros is színre lépett. A csapatot, amelynek rajtuk kívül Gerhard Wahl gitáros és Frank Friedrich dobos volt a tagja, ekkor keresztelték át Accept-re.
Ez a felállás rögzítette az együttes 1979-es bemutatkozó albumát, ám az utóbbi két zenész hamarosan távozott, a helyükre Jörg Fischer gitáros és Stefan Kaufmann dobos érkezett; velük készült az 1980-as I’m a Rebel és az egy évvel későbbi Breaker című nagylemez. Utóbbi évben lett az együttes menedzsere (később pedig Wolf Hoffmann felesége) Gaby Hauke, akiről hamarosan kiderült, hogy dalírói vénával is rendelkezik.
Jörg Fischer még a következő album, az 1982-es Restless and Wild felvételei előtt távozott a csapatból, és a pótlására bevett Jan Koemmet-nek sem volt alkalma arra, hogy belülről is megismerje Dieter Dirks kölni stúdióját, így a gitársávokat teljes egészében Wolf Hoffmann játszotta fel. Herman Frank neve ugyan ott szerepel az album kreditlistáján, de ő már csak a felvételeket követően érkezett az együttesbe (és játszott a banda következő albumán, a Balls to the Wall-on).
Sercegő lemezen szólal meg az egykor népszerű német dalocska, a Heidi, Heido, Heida, hogy aztán Udo ordítása és a berobbanó Fast as a Shark a földbe döngölje a butuska dallamot. (Novák Norbi Wolf Hoffmann-nal készített interjújában is szóba került az előbbi nóta és annak finoman szólva vegyes fogadtatása. Nos, a dal, amelynek eredeti címe Ein Heller und Ein Batzen – vagyis Egy fillér és még egy – eredetileg egy német népdal volt, pontosabban népies műdal, hiszen a szerzője is ismert: 1830-ban komponálta Albert von Schlippenbach. A szerzemény, s így valamennyire az Accept balszerencséje, hogy a II. világháború idején a fasiszta német hadsereg, a Wehrmacht népszerű katonanótája, menetdala lett belőle.)
A Fast as a Shark-kal kapcsolatban azonban nincsenek ilyen vegyes érzelmeink: ahogy Wolf Hoffmann is nyilatkozta, minden idők legelső speed metál nótája, amelyben máris felcsendül a jellegzetesen „zsizsegő”, torz gitárhangzás, és az Accept másik védjegyének számító, vokállal megtámogatott refrén. A szóló finoman ívelt, jól követhető, ahogy az album többi dalában is.
A címadó szám galoppozó középtempóban hűti a felforrósodott kedélyeket, a verze alatt csak dob és basszus kíséri Udót, a gitár magasan a felhők fölött köröz, hogy aztán az is bekapcsolódjon. A refrént itt is vokál erősíti, így ez is tömegek által énekelhető, közönségbarát dal. Mintha a nóták egy jelentős részét kifejezetten ilyen céllal komponálták volna…
Az Accept viszonylag rövidebb, 3-5 perc közötti számokat írt, leszámítva persze a „nagy” nótákat. A dalok többsége komótos középtempós, amelyekre aztán remekül tudnak derékból hajolgatni a színpadon egymás mellé állt gitárosok. A szerzemények egy része programdal, amely megszólítja a hallgatóságot: itt a Shake Your Heads és a Get Ready ilyen, más albumaikról a Run If You Can-t, a Fight It Back-et vagy a Stand Tight-ot említhetném (de maga a zenekar neve is konkrét felhívás).
A lemez A oldala csillagos 5-ös, itt jobbnál jobb dalok követik egymást, a B oldalon viszont van egy kis hullámvölgy: a Get Ready, a Demon’s Night és a Flash Rockin’ Man sem a zenekar legemlékezetesebb pillanatait gyarapítják. Aztán szerencsére jön a Don’t Go Stealing My Soul Away, és azzal már minden visszakerül a rendes kerékvágásba.
A végére hagytam a két „nagy”, az átlagosnál hosszabb nótát (Gaby Hauke, a csapat menedzsere ezt a két dalt jegyzi – Deaffy művésznéven – társszerzőként), amelyek nemhogy nem fulladnak unalomba, de a nyitó dal mellett a korong csúcspontjait jelentik. A Neon Nights jó kis vastagon torzított gitárral kezd, a végén pedig milyen jó az a felgyorsulás!
Annak idején – a Fast as a Shark mellett – a Princess of the Dawn volt a másik nagy kedvencünk a lemezről. Sejtelmes hangulatú nóta: ahogy Udo mondta, egy fantasy-környezetbe ágyazott Hamupipőke-történet. Elég sok gitár van benne, riffek, dallamok. Hoffmann egy különleges, mandolin-szerű gitárhangzást is kikísérletezett hozzá. Kissé meglepő a dal hirtelen befejezése, ami Udo szerint utólag nem volt jó ötlet, nem igazán jött be a hallgatóknál.
A Restless…-t még három remek, Dirkschneider közreműködésével készült album követte, folytatva a megkezdett utat és folyamatosan növelve a csapat ázsióját, majd az énekes 1987-ben távozott a csapatból, és elindította szólókarrierjét. Hogy az elválás baráti hangulatban történt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Udo első albuma, az Animal House dalait volt csapatának tagjai írták meg, illetve hogy az énekes később egy hosszabb és egy rövidebb időszakra még visszatért az Accept-be (előbbi emlékét a Predator album őrzi).
A csapat XXI. századi története is jól ismert az olvasó számára: a zenekar 2009-ben tért magához egy évtizedes Csipkerózsika-álmából (2005-ben egy rövid időre már felriadt, és Udo-t találta az ágya szélén ülve), onnantól Mark Tornillo áll a csapat mikrofonja mögött. Az együttes azóta – a legfrissebbet is beleszámítva – négy stúdióalbummal ajándékozta meg régi és új rajongóit.
A Restless and Wild hallgatása közben azon gondolkodtam, hogy vajon mitől lesz sikeres egy zenekar. Elég pusztán jó dalokat írni, és akkor is eljön a babérok learatásának ideje? Vagy jókor kell jó helyen lenni, és megfelelő promócióra, médiatámogatásra is szükség van? Dömpingben még egy jó zenekarnak is nehezebb, szélcsendben viszont már egy kisebb fuvallat is orkánnak tűnhet. Az Accept jó dalokat írt, ugyanakkor keményen meg is dolgozott a sikerért, és jókor állt elő egy viszonylag jó albummal, a Breaker-rel, ami és a rá következő Restless and Wild aztán beindította az együttes szekerét.
A ’80-as évek első felében még nem indult be a klasszikus heavy metal albumoknak az a dömpingje, amelynek 1984-85 táján tanúi lehettünk. Kisebb volt a „médiazaj”, így könnyebben eljutott a kíváncsi fülekhez a német csapat minőségi muzsikája. Udo úgy véli, a Restless… nemcsak egy mérföldkő a heavy metal történetében, hanem az Accept legfontosabb albuma. Nem tudok vitatkozni vele.
Leave a Reply