Írásainkban gyakran emlegetjük a zenekarok klasszikus felállását, anélkül, hogy ennek a kifejezésnek lenne köztünk vagy akár hivatalosan is bármiféle definíciója. Ha megkérdeznélek benneteket, ti sem biztos, hogy ugyanazt mondanátok, akár általánosságban, akár egy konkrét banda kapcsán.
Mert hát melyik is egy csapat klasszikus felállása? A legelső? Nem hinném. Ha csak annyit mondok: Rick Condrin, Steve Hott és Aaron Zimpel? Valószínűleg a negyedik tag, Kurdt Vanderhoof nevét is hozzá kellene tennem, hogy rájöjjetek, a Metal Church korai időszakáról beszélek.
Talán akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, az a tagság, amelyik először ért el látványos, emlékezetes sikereket. Ha álmunkból felkeltenek, ez a hármas (Lemmy, „Fast” Eddie Clarke, „Philty Animal” Taylor), négyes (Ozzy Osbourne, Tony Iommi, Geezer Butler, Bill Ward) vagy ötös (Bruce Dickinson, Dave Murray, Adrian Smith, Steve Harris, Nicko McBrain) jut először eszünkbe. A „legnagyobb” felállás, amelyről emellett jó, ha az is elmondható, hogy hosszabb időn át, több éven keresztül állt fenn.
És akkor itt máris belém köthettek, mondván, a Maiden még Clive Burr-rel érte el az első komolyabb sikerét (The Number of the Beast). Valóban, csakhogy ez a felállás kérészéletű volt (Burr és Dickinson bő egy évig volt egyszerre a csapat tagja), a következő négy albumot viszont egy olyan line-up jelentette meg, amely többször is körbeturnézta a világot, s amely a ’80-as évek közepére, második felére a világ egyik első számú rockzenekarává tette a Vasszüzet.
A Judas Priest esetében is a dobosok okozhatnak problémát. „Az én időmben” Dave Holland volt a csapat ütőse, akinek nevéhez olyan albumok fűződnek, mint a British Steel, a Screaming for Vengeance vagy a Defenders of the Faith. Hiába Scott Travis a csúcstartó (28 éve ő a csapat ütőse, míg Holland csupán egy évtizeden át ült a dobcucc mögött), én mégis elődjét szavaznám be a Judas klasszikus felállásába.
Nem tudom, mi a siker igazi fokmérője: az eladott lemezek, a koncertek és a rajongók száma, a szakmai elismerések, a média-jelenlét vagy az időtállóság? Bármelyik is legyen, a megítélésnek van egy szubjektív oldala is. Számomra Joey Belladonna az Anthrax első számú énekese, számodra lehet, hogy John Bush. Persze attól, hogy egy olyan énekes vagy gitáros, amelyik nem igazán játszott meghatározó szerepet játszott az adott zenekar életében, nekünk szimpatikusabb, attól a tények még tények maradnak.
Ha a Megadeth legnagyobb sikerének a Rust in Peace albumot tartjuk, logikusnak tűnhet a Mustanie-Ellefson-Friedman-Menza kvartettet kikiáltani klasszikusnak, de akkor mit mondjunk az egyes kritikusok által a ’80-as évek egyik legjobb thrash-albumának nevezett Peace Sells… lemezt (és az azt megelőző Killing Is My Business…-t) megalkotó Mustaine-Poland-Ellefson-Samuelson négyessel? Vagy mi a helyzet az AC/DC esetében, amelynek Bon Scott csupán 6 éven át, míg Brian Johnson 36 éven keresztül volt a frontembere, mégis az előbbi vokalista neve alatt születtek a zenekar legjelentősebb albumai? Akadt olyan csapat (már nem emlékszem, melyik), amelyik kapcsán első és második klasszikus felállásról is olvashattam.
A Slayer esetében, azt hiszem, nincs ilyen problémánk. Talán a Metallica kapcsán sincs (Cliff Burton rules!), bár azt se feledjük, hogy a metálvilág trónjának elfoglalása a Jason Newsted-érára tehető. A sort a végtelenségig folytathatnánk.
Végül is nem hiszem, hogy össze kellene vesznünk egy-egy csapat klasszikus felállásának meghatározásánál. Ha egyáltalán felmerül ez a probléma, az azt jelenti, hogy az együttesnek több olyan korszaka is volt, amikor meghatározó alkotások kerültek ki a tagok keze közül, amivel mi, rajongók csak jól jártunk.
Leave a Reply