Ha egy több évvel korábban kiadott albumnak megjelenik a második része, általában kétségek gyötörnek. Egyrészt örülök, hogy sok-sok esztendő elteltével folytatódik egy megkezdett remek sorozat, másrészt viszont fenntartásokkal is tekintek rá, mert egy kicsit úgy érzem, még egy bőrt le szeretne húzni a zenekar, és talán elég ötletük sincs, hogy új dologgal álljanak elő, ezért csak egy kópia lesz belőle. De ha mégsem arról szól a dolog, hogy „CTRL C, CTRL V”, akkor is ott van bennem a félsz, hogy megüti-e az első album színvonalát a második epizód.
Amikor meghallottam a hírt, hogy Vintersorg (Andreas Hedlund) egy ilyen tervvel a tarsolyában készíti az új albumot, kíváncsivá tett, milyen lesz a végeredmény, és reménykedtem abban, hogy ismét a banda „rajongójának” mondhatom magam. Ugyanis az utóbbi pár Vintersorg lemez nem igazán talált utat hozzám. Imádom az első három művet, a Cosmic Genesis-t egyenesen a skandináv metal egyik legkiválóbb alkotásának tartom, de utána valahogy elvesztette a fonalat a mester, és az én érdeklődésem is megcsappant a zenekar iránt.
A The Focusing Blur, valamint a Visions from the Spiral Generator kísérletezős, avantgárd metal-ját nem tudta magáévá tenni Vintersorg, az Arcturus zenekarnak ez sokkal jobban áll – én legalábbis így érzem. Ezután visszatért az eredeti ösvényre a banda, ami túlságosan jeges-csúszós volt, így nem sikerült megismételni a korai lemezek zsenialitását, mert túl sok népzenei elemet épített be az énekes/zenekarvezető, amivel lesilányította a kommersz folk metal bandák szintjére együttesét, de a legnagyobb problémám inkább az volt, hogy nem sok ötletes megoldást találtam ezekben a nótákban.
A korai Vintersorg albumokban megleltem azokat a kincseket, amelyek miatt az északi metal zenét nagyon kedvelem: károgós, black-es énekalapokra felépített remek dallam-falak, és sodró lendülettel elővezetett számok; epikus hangulat, amelyekből kitörve arcul csap a jéghideg, fagyos szél. Ezt az érzést csak a skandináv együttesek tudják dalokba önteni, és ráadásként, ha az adott zenekar ezt egyéni módon tudja tálalni, akkor abszolút „nyert ügyünk” van. A kezdeti Vintersorg megfelelt ezeknek a kritériumoknak, és most örömmel tölt el, hogy az új lemez is beleillik ebbe a közegbe.
Már első hallgatás után nagy vigyorral az arcomon „fagytam oda” a kanapéhoz – pedig nyár van. Fellélegeztem, mert nem esett abba a csapdába Andreas, amibe néhány bandának sikerült saját folytatásos zenei regényével. Szó nincs itt sem önismétlésről, sem elcsépelt, unalmas témákról, de „testidegen” anyagok sem kerültek be a rendszerbe; szerintem kiválóan sikerült a debütáló lemez második részének a megírása.
A legutolsó Borknagar lemez nagyszerűsége – amelyen Vintersorg is vendégszerepelt – arra inspirálhatta a zenekar vezetőjét, hogy saját bandájával ismét a régi (sarki) fényében tündököljön, ezért a főnök nagyon összekapta magát. Igazából semmi újat nem csinált, egyszerűen csak a korai albumok zenei ötleteit figyelembe véve írt tizenhárom fogós dalt. És szerintem ez a kulcsmomentum: ennek a dupla albumnak – mert a Till Fjälls del II az – minden egyes száma gyorsan utat talál a hallgatóhoz.
Vintersorg énektudása egészen remek, hangja senkiével össze nem téveszthető. Nem csoda, hogy elég hamar a legjobbak között emlegették a svéd szcénában. Kitűnően váltogatja károgós témáit a nagy ívű dallamos részekkel, ráadásul sokszor párhuzamosan hallható a két különböző hangtónus. Ez szinte védjegyének számít. Tetszik a svéd nyelv karcossága, kissé rideg hangzása is, ami nagyon megy ehhez a zenéhez.
Mit sem érne az egész, ha csak az ének lenne kiemelkedő, a zene viszont nem, ám szerencsére nincs miről beszélni, mert a muzsika is felnőtt e mellé. A szélvészgyors témák jól variálódnak lassabb részekkel, pihentető leállásokkal, itt-ott akusztikus témákkal; egy-két szám bevezetőjében még egy kis klasszikus zenei betét is hallható. De ami a leglényegesebb, hogy remek zenei elemekkel töltődtek meg a hangszeres részek. Vannak természetesen folkos fűszerezések, de csak annyira szórta meg vele a dalokat Hedlund, amennyitől ízletesebbé váltak, így nem kap gyomorrontást az, akinek érzékeny a gyomra a népzene túltengésére.
Néhány lemezen a hangzás sem volt túl jó, vékonyan, erőtlenül szóltak a hangszerek, de erre az albumra ezt a csorbát is sikerült kiköszörülni. Minden arányosan, telten szól, még a basszusgitárt is rendesen lehet hallani, valamint a billentyű sem tolakodó, csak színesíti a nótákat.
Körülbelül öt meghallgatáson vagyok túl, ez alapján azt mondom, hogy érdemes volt ezt a koncepciót választania Vintersorg-nak. Hólavinaként gördülnek a dalok egymás után, annyira tele vannak élettel, lendülettel, és már vannak személyes kedvenceim is a lemezről.
A Vinterstorm című szám egyből megfogott, pedig egy ez egy pofonegyszerű dal a refrénjével együtt, de néha nem is kell túlbonyolítani a dolgot ahhoz, hogy hatásos legyen. Szintén hamar belém ivódott a nyitó nóta, a Jökelväktaren. Ebben a dalban egy dallamosabb kiállás tetszett meg nagyon, de az egész szerzemény, úgy ahogy van nagyszerű, ráadásul a Bathory hatását is érzem benne.
A Lavin című dal akusztikus gitárral veszi kezdetét, majd olyan kiváló énektémák halmozódnak fel, amelyeket nagyon hiányoltam az utóbbi lemezekről. Itt nem csak ebben a nótában, hanem az egész albumon megkapom. A Köldens Borg és a Tillbaka Till Källorna pedig a hangulatos refrének miatt maradt meg bennem; pár hallgatás, és az egész korong belém fog költözni, úgy érzem. Ráadásul a borító is szenzációsan sikerült.
Ebben az évben eddig nem lehet panaszom az északi fémre, a Sólstafir is remek albummal jelentkezett, és valamiért úgy érzem, hogy a black metal vágányán is minőségi anyagok érkeznek majd. Elsősorban a Limbonic Art és a Dimmu Borgir lemezeit várom nagyon, de lesznek még szerintem további meglepetések is.
Elég a nyárból, jöjjön a zord tél, irány a hófödte hegycsúcs!
Leave a Reply