Dupla jubileum, hiszen a csapat két lemeze is kerek évfordulót ünnepel az idén. A két anyagot csupán öt év, ugyanakkor, mint látni fogjuk, egy egész világ választja el egymástól.
Twisted Sister: Under the Blade (1982)
Az egyik első műsoros kazettám volt: már nem emlékszem, hol vettem, arra viszont nagyon is, hogy valamiért szorult a szalag, húzta a magnó, így nem igazán volt élvezhető a minősége, amiből adódóan az album dalai nem találtak úgy utat hozzám, mint a rá következő lemezek és azok nótái. Komoly hátrányból indult nálam a lemez, amit azóta azért sikerült behoznia, s így elfoglalhatta méltó helyét az életműben.
Ha valakinek, hát a Twisted Sister-nek nem hullott az ölébe a siker. Tudtátok például, hogy a bemutatkozó albumát 1982-ben megjelentető csapat már 1972-ben megalakult? Igaz, hogy a New Jersey állambeli Ho-Ho-Kus városkából, akkor még Silver Star néven indult együttes egy évvel később már mint Twisted Sister tette át a székhelyét New York-ba, ám így is egy évtizedre és megszámlálhatatlan tagcserére volt szükség ahhoz, hogy összejöjjön az általunk is jól ismert Dee Snider-Jay Jay French-Eddie Ojeda-Mark Mendoza-A. J. Pero felállás (amely aztán a legutolsó album kivételével valamennyi T.S.-kiadványon változatlan maradt) és az első nagylemez.
A kezdetben glam rockot játszó zenekarhoz szép sorban csatlakoztak a mára legendássá vált arcok: elsőként, még 1972-ben a gitáros John Segall (aki hamarosan felvette a Jay Jay French művésznevet); majd egykori gimnáziumi barátja, Eddie Ojeda, aki 3 évvel később érkezett. 1976-ban tűnt fel a csapatban Daniel Snider (aki Jay Jay javaslatára egy idő után a Dee művész-keresztnevet használta). 1978-ban, nagyjából Mark Mendoza (eredeti nevén Mark Glickman) érkezésével egy időben indultak el zeneileg egy keményebb irányba, és a rá következő évben végre az első demójukat is elkészítették. Még nem volt lemezszerződésük, komoly médiatámogatásuk, de már 3 ezer fős termeket töltöttek meg. Kitört a TS-láz, létrejött a rajongói kemény mag, az S.M.F. (Sick Motherfuckers).
1982-ben aztán végre kiadót is találtak maguknak, elég rendhagyó módon az óceán túlpartján: egy főleg punkzenékre szakosodott kis céggel, a brit Secret Records-szal írták alá a kontraktust. Együttműködésük első gyümölcse a Ruff Cuts EP volt, amelyen még a két előző ütős, „Fast” Joey Brighton és Tony Petri játéka hallható. Az utolsó „nagy név”, A. J. (Anthony Jude) Pero csak ezt követően lett az együttes tagja.
Bemutatkozó nagylemezüket is a szigetországban vették fel, producere az UFO együttes basszusgitárosa, Pete Way lett. Nem véletlen, hogy a lemez első körben az Egyesült Királyságban aratott sikert, ahol a csapat a Motörhead előzenekaraként turnézott (ami például a Tear It Loose-t hallva nem is olyan meghökkentő párosítás; nem beszélve arról, hogy a dal második szólóját maga Fast Eddie Clarke játszotta fel).
A What You Don’t Know (Sure Can Hurt You) feszültségfokozó kezdése után egy nagyon brutális, nyers megszólalást kapunk az arcunkba, a csapat ennek szellemében zakatol végig a lemez 9 dalán. Tulajdonképpen már ezen a lemezen úgy szólnak és olyan stílusban játszanak, mint később, a hangzás, a felvétel minősége azonban hagy némi kívánnivalót maga után. Persze ettől is kultikus ez a lemez: a tompán puffogó doboktól, az old school gitárhangzástól.
Az album slágerdala a Bad Boys (of Rock ’n’ Roll); talán ez mutat rá a legjobban arra, hogy a keveréssel mennyire előtérbe tolták Snider hangját (aki egyébként egymaga jegyzi a korong valamennyi nótáját). Nyomasztó, lassú dalnak indul a Run for Your Life, de aztán egy jó kis lendületes, középtempós szám lesz belőle. A Sin After Sin rock and roll-ját mély hangú vokál keményíti.
A Shoot ’Em Down hallgatása közben meg kell állapítanom, hogy sok kortárs Los Angeles-i banda zenéje hasonlít a TS-éhez, azonban van egy nagy különbség: Jay Jay French-ék jól elegyítették a glamos külsőségeket, könnyedséget és fogós dallamokat a fémes keménységgel, a feszes tempóval, a headbengelésbe való beleállással. Refrénjeik egyszerűek, énekelhetők, magával ragadóak.
Persze van itt súlyos, bólogatós téma is, a „Darth Vader halálhörgésével” kezdődő Destroyer. Na, ez a szám különösen éles kontrasztot képez a Love Is for Suckers dalainak súlytalanságával. A címadó nótánál azt éreztem, hogy a Twisted korai dalai némi punk-éllel is bírnak. A Tear It Loose pörgős, Motörhead-es jellegéről már írtam, az albumot záró Day of the Rocker viszont egy komótosabb, szöveg-centrikusabb szám. A bandára egyébként is jellemző a szülők és gyermekeik közötti konfliktusok felemlegetése, valamint az oktatási rendszer kritikája. Valószínűleg ezzel a dallal is sok rockrajongó, az életben helyét kereső tizenéves tudott azonosulni.
Az eredeti anyagon még nem kapott helyet, és csak az 1985-ös, Atlantic által megjelentetett újrakiadáson jelent meg a csapat egy régebbi nótája, az I’ll Never Grow Up, Now!, amely ugyancsak egy tinédzser-himnusz, bár a hangzása kissé régies, a ’70-es évek végét idézi. Slágeres rockdal, tapssal kísérve.
Az Under the Blade végül több mint 2 millió példányban kelt el világszerte. A lemez megjelenése után, következő dobásként a csapat a frissen megírt We’re Not Gonna Take It-et akarta megjelentetni kislemezen, ám mielőtt még Snider befejezte volna a dal szövegét, a kiadó csődbe ment. A Twisted-et az Atlantic Records vette szárnyai alá, 1983-ban már ők adták ki a csapat második nagylemezét, a You Can’t Stop Rock ’n’ Roll-t. És itt ugorhatunk is egy nagyot…
Leave a Reply