Kollégánk, „bonni tudósítónk” nagy utat tett meg a rendszerváltás előtti Tokajból Európa egyik legnyüzsgőbb rock/metálszínteréig, Németországig. Ha valaki, hát ő igazi fan, vérbeli gyűjtő, akinek a korabeli hazai undergroundra éppúgy van rálátása, mint a jelen nemzetközi lemeziparára és szaksajtójára.
Dávid László: Norbi, köszönöm szépen, hogy elfogadtad az interjú-felkérést. Mi a véleményed a felületünkről? Milyen gyakran látogatod, olvasod?
Novák Norbert: Kösz szépen, hogy rám is gondoltál ebben a rovatban! Miután kapcsolatba kerültem az oldallal, gyakorlatilag napi szinten olvasom, különösen, ha ’80-as évekbeli zenekarokról van szó. Persze erre a legtöbbször csak este jut időm. Jó ötletnek találom, hogy ismét feléledt bennetek a lapkészítés vágya!
D. L.: Mindenekelőtt egy rövid bemutatkozást kérnék tőled!
N. N.: Szinte csecsemőkorom óta zenekedvelő vagyok, hiszen ha a szüleim lemezjátszóján gitárzene szólt, egyből nyugodtan aludtam el. Így a zene az egész életemet aktívan végigköveti, legyek akár rajongó, gyűjtő, gitáros, koncertszervező vagy újságíró és fotós.
D. L.: Mikor, hogyan, kinek/minek a hatására kerültél kapcsolatba a metal zenével? Metalossá válásod előtt milyen zenéket hallgattál?
N. N.: Említettem a gitárzenét, mint zenei origómat, amitől a metal már egyáltalán nem állt messze. A folyamat a Status Quo-val és Cheap Trick-kel indult. A ’70-es években és a ’80-as évek elején Magyarországon a hivatalos csatornákon csak igen szelektálva lehetett keményebb zenéket hallgatni, így olyanokkal kezdtem – magamtól, mindenféle baráti befolyás nélkül –megismerkedni, amelyeket fel tudtam venni a Bush magnómmal a rádióból.
D. L.: Melyek voltak a legelső albumok/előadók, amelyeket felfedeztél, illetve meghallgattál? A metalon belül van kedvenc irányzatod vagy mindenevő vagy?
N. N.: A lemezek közül az első a Van Halen bemutatkozó albuma volt, amelyről 2 napig csak az első 2 számot hallgattam oda-vissza, és csak ezután tudtam továbbhaladni, ha-ha! De a Saxon Denim and Leather lemeze is nagy hatással volt rám, vagy az AC/DC If You Want Blood című alkotása, amit anno úgy fordítottak a rádióban, hogy „Mindenkit köszöntünk, aki a rockzenét szereti”. Ez is jó viccnek tűnt, mint sok más dalcím fordítása, holott a cél az volt vele, hogy ne zavarják az akkori kedélyeket. Ebben az időszakban nem voltak olyan keményebb lemezek, amelyek közkézen forogtak volna. Nem sokkal ezután, kb. kéthavonta rendeztek valamiféle vásárt a városomban, ahol aztán az első heavy metal bakelitemet is beszereztem. Ez volt az Iron Maiden Killers-e, indiai nyomásban. Először a borító fogott meg, hogy mennyire más, mint a többi, és a tagok is klasszul néztek ki a borító hátoldalán. Ez egy 9 éves, rock-gyökerekkel rendelkező gyerekre mágnesként hatott. Ennek a hatása alatt a Playmobil emberkéimnek papírból gitárokat készítettem és dobokat vágtam ki, Technocol rapiddal összeragasztottam és megvolt a zenekar, miközben a hangfalaimból bömböltek a keményebb zenék, én pedig olyan koncertekről álmodoztam, amelyeken nem lehettem ott. De ide sorolhatnám a Black Sabbath Paranoid-ját és a Motörhead Ace of Spades című alkotását is, amelyeket az idősebb unokatesóimnál hallottam először. A magyar előadók közül legeslegelőször, még első osztályban a Hungária Hotel Menthol-ja ment, majd utána az Edda Művek, a Karthago, a Piramis és a P. Box.
Aztán 1983-tól elkezdtek jönni az olyan lemezek, mint a Metallica Kill ’Em All-ja vagy a W.A.S.P. első albuma, és utána már nem volt megállás. Ekkoriban, nyaralásaim alkalmával Kazincbarcikán és Miskolcon megismerkedtem hasonló beállítottságú emberekkel, akikkel kölcsönösen „lázba hoztuk” egymást, és lettünk egyre örültebbek. Heti szinten mentek a levelezések, és hívtuk fel egymás figyelmét az új albumokra. Küldözgettük a kazettákat, képeket cserélgettünk, mondtuk egymásnak az újdonságokat és „hirdettük az igét”. Metálosként, 1985 tájékán az első magyar kislemezem a Fáraó és a Stress voltak, ezt követően jött a Pokolgép első nagylemeze. Az idő múltával egyre keményebb zenekarok fogtak meg, és a végén leragadtam a thrash metalnál. Manapság persze már tágabb a látóköröm és a zenei ízlésem.
D. L.: Melyek azok a metal műfajok/előadók, amelyektől kiráz a hideg?
N. N.: Remélem, senkinek a lelkébe nem tiprok bele azzal, ha a saját ízlésemről beszélek. Sok irányzatba beleástam magam, mint zenei cikkíró, ám ami személy szerint mégsem jön be nekem, az a death metal és a black metal északi ága. Persze ezekből az irányzatokból is vannak nagy kedvenceim, de ezek a ’80-as évekre datálhatók, mint például a Death, a Morbid Angel, vagy a Celtic Frost és a Bathory egy bizonyos pontig. De a szimfonikus metal-t és a „mellveregetős” heavy metal-t sem kedvelem. Persze minden stílusban vannak tehetségek! Kedvenc irányzatom viszont a thrash, még ha itt is van sok átlagos vagy azon aluli csapat; itt az energia, az őrület és a technikai tudás ragad meg.
D. L.: A gyűjtőszenvedélyed mikor alakult ki? Mekkora kollekcióval rendelkezel? Melyek a gyűjteményed legféltettebb kincsei, legritkább darabjai?
N. N.: A gyűjtőszenvedélyem már a kezdetekkor kialakult, hiszen ez egy ilyen szenvedélyes zenei irányzat. Jó pár muzsika már akkor is megvolt kazettán, de az idő tájt még komoly anyagi akadályai voltak annak, hogy gyerekként meg tudjuk venni a nyugati nyomású lemezeket, hiszen ezek a magyar árakhoz képest ötször-hatszor annyiba kerültek, és egy diáknak nagyon kevés volt a zsebpénze. Így el kellett döntenünk, hogy ki melyik albumot veszi meg, vagy összedobtuk a lóvét és felvetettük az áhított anyagokat a maszek üzletekben, amelyekből három volt Miskolcon: a Duett, a Gramofon és a Korona.
E mellett ki voltunk éhezve a Metal Hammerre és a posztereire, amelyekre folyamatosan vadásztunk. Manapság már elmondhatom, hogy az összes megvan, eredeti/újszerű állapotban, a mellékmagazinjaival együtt (Crash és Metal Attack), amelyekhez a volt szerkesztőségi tagok révén sikerült hozzájutnom. De megvannak a magyar Metallica Hungaricák és a magyar Metal Hammerek is 1991-gyel bezárólag. A Metallica Hungaricának egyetlen példánya hiányzik a gyűjteményemből nyomtatott formában, a negyedik szám; akinek ez meglenne és felajánlaná, igencsak örülnék neki! Megvannak a Rock Hard magazinok, a Live Wire-ök és a Kerrangok is, így az 1983-1991 közötti időszakból kb. 300 magazinom van.
Ezek mellett most már bakeliten is megvannak a ’80-as évekbeli kedvenceim, de a méretét tekintve nem nagy a gyűjteményem: kb. 180 hanglemezem van. Ezek vagy eredetiben, vagy korlátozott példányszámban kiadott színes albumok, esetleg díszdobozok. De vannak ritka, japán nyomású CD-im is, de ezekből a hanghordozókból a „sima” kiadásokat már szinte mindet eladtam, csak a gyűjtői darabokat tartottam meg, ami kb. 200 korongot jelent.
Ezek közül számomra a legértékesebb a személyesen dedikált első Quiet Riot album, a Metallicák vagy a Rob Halford, Dee Snider, a Scorpions vagy az Accept által dedikált Metal Hammer-borítók. Emellett gyűjtöm a turnépólókat is, de ezekből még „csak” 100 körül járok.
D. L.: A fizikai formátumok közül melyiket a kedvenced?
N. N.: Ez a korszaktól függ. Amíg a bakelit volt a fő hanghordozó, számomra 1990-ig, addig az albumokat hanglemezen gyűjtöm. De itt is vannak kivételek, és van, amikor az albumot LP-n és CD-n is megveszem. A bakelitet viszont csak akkor, ha a mesterszalagról egy külön LP-mix készült. Ha a CD-s verziót nyomják bakelitre, annak rosszabb a minősége, és az esetek többségében az albumborító felbontása is életlen. Ezeket nem veszem meg. A különleges CD-s kiadásokat (bónuszokkal), pl. a japán SHM-SACD-s nyomásúakat egy bizonyos árig begyűjtöm, ha lehetőség adódik rá. A bakelitnyomások közül a kedvenceim a zwickaui HR Records által kiadott lemezek a 80-as évekből, színes verziókban, mert a főnök, Steffen precízen, korhűen dolgozik/dolgoztat az újrakiadásokkal kapcsolatban. Időnként pedig eredeti nyomású LP-ket is begyűjtök.
D. L.: Benne voltál az úgynevezett tapetrading/kazettacserélgető mozgalomban? Voltak hazai, illetve külföldi levelezőpartnereid?
N. N.: Ha a postai úton történő kazettaküldözgetésekre gondolsz, akkor csak részben voltam benne,. De nyaralások alkalmával mindig vittem a magnóm a haverokhoz, és napokig együtt másoltuk a zenéket. Annak idején a következő külföldi zenekarokkal álltunk levelező viszonyban: Deathrow, Protector, Exumer, Necronomicon és SDI, valamint 1986-ban jött egy kazetta a Legacy (a későbbi Testament) németországi közvetítőjétől, már a posta által felbontva. A magyarok közül a Pokolgéppel, az Undertaking-gel, az Atomic-kal, a Beyond-dal, a Mirror-ral és a Marilyn-nel leveleztünk, plusz mivel ismertem a Reaper-es/Bedlam-es srácok menedzserét, velük heti kapcsolatban voltam, 1986-tól egészen 1992-ig.
D. L.: A fanzine-eket is olvastad, gyűjtötted?
N. N.: Igen, már a ’80-as években is gyűjtöttem mindenféle rockzenei kiadványt, amiben metal is volt (Polip, Rocker, Heavy Metal, Metal Attack, Resist, vagy az olyan miskolci magazinokat, mint a Hard Life).
D. L.: Egyetértesz azzal, hogy a ’80-as évek volt a metal hőskora/fénykora?
N. N.: Igen, de ezt azzal egészíteném ki, hogy az éremnek két oldala van: az akkori felvételek többségének a kezdetlegesebb hangzás miatt számomra szenvedélyes, néhol naiv hatása van, az újkori felvételek viszont technikailag tökéletesebbek, amit viszont időnként eltúloznak. A technikai tudás manapság sok esetben magasabb szinten van, de az akkori tüzet és lelkesedést már kevesebb csapat képviseli. Az analóg felvételek nekem jobban bejönnek.
D. L.: Milyen volt a ’80-as években Magyarországon metalosnak lenni? Szerinted a politikai helyzet rányomta bélyegét a honi metal mozgalomra?
N. N.: A ’80-as években az embert már akkor is megnézték az utcán, ha zenekaros pólóban volt, a szegecses dzsekiről és a csuklószorítóról már nem is beszélek. Vagy nyíltan belebámultak az arcába, és megjegyzést tettek rá, anélkül, hogy ismerték volna.
A politikai helyzet is rányomta a bélyegét a metal mozgalomra; értem ez alatt, hogy hivatalos koncerted csak akkor lehetett, és az országban csak akkor turnézhattál (amiből bevételre tehettél szert), ha ORI-s (Országos Rendező Iroda) vizsgád volt. Még a kisebb művelődési házakban tartott koncertek előtt is be kellett vinni a rendőrségre a dalszövegeket, hogy a hatalom lássa, miről is szólnak. Persze a zenekarok sok esetben kamu szövegeket mutattak be.
D. L.: Milyen metalos viseleted volt?
N. N.: Annak idején, mint a többségnek, zenekaros pólóm volt, piramisszegecses csuklószorítóm, beszűkített nadrágom, kihipózott farmermellényem, szimattáskám felvarrókkal, Puma, Adidas vagy Nike cipőm, majd 1989-től már western csizmám. És mindezek mellett vállig, később mellig érő hajam. A legfeltűnőbb cuccom a százas szögekkel kivert csatornaeresz volt, amit az alkaromon viseltem, akárcsak Kerry King, ha-ha!
D. L.: Egyetértesz azzal, hogy a ’80-as években a fővároson kívül egyéb „metal fellegvárak” is léteztek, pl. Miskolc, Debrecen, vagy Pécs? Országszerte komoly támogatásban részesült az underground?
N. N.: Szerintem az említett városokban áttekinthetőbb lehetett a mozgalom, mint a fővárosban. Sok nyarat töltöttem Miskolcon, és a Molnár Bélában, az Ady Endrében vagy a városi Sportcsarnokban látogattam koncerteket. Debrecent és Pécset nemigen ismertem ilyen szempontból. Debrecenben csak a Kreator koncert apropóján jártam, és a Steel Spider fanzine-be írtam volna.
Az underground támogatásáról nem tudok, hacsak nem a zenekarok és a fanzine-ek közötti kölcsönös segítségre, vagy a zenekarok közötti segítő viszonyra gondolsz. Állami részről nem tudok ilyen támogatásról. Viszont 1991-ben Tokajban megszerveztem egy Sing Sing, illetve egy Ossian/Mister X koncertet, a művház támogatásával, a Szövosz iskolában.
D. L.: Számodra mit jelent az, hogy underground, undergroundnak lenni?
N. N.: Elsősorban függetlenséget jelent. Hogy nem feltétlenül kell dicsérni a hirdető partnerek csapatait, akár még kritizálhatod is az egyes albumokat. Jó esetben a lelkesedés és a rajongókkal való kooperáció is nagyobb; a jelentősebb médiumoknál nem alakul ki ez a személyes hangnem. A dolog hátulütője a hiányzó vagy csekély anyagi háttér; a megjelentetés módja is más, amiből eredően a fanzine-eket nem ismerik annyian, mint a nagyobb magazinokat, és így nem is termelnek (akkora) profitot.
D. L.: Te milyennek láttad „belülről” és hogyan jellemeznéd a ’80-as évek magyar metal helyzetét? Voltak olyan zenekaraink, amelyek megütötték a nyugati csapatok színvonalát?
N. N.: Lehettek volna ilyen csapataink, főleg, ha hivatalos részről is más lett volna a hozzáállás, de a zenekaroknak is jókora áldozatot kellett volna ezért hozniuk. Szerintem egy pár csapatot utólag túl nagyra értékelnek, mondván, külföldön is sokra vihették volna. Itt, nyugaton sem nagykanállal mérték a szerződéseket akkoriban. Kevés csapat volt igazán kitartó, és vagy feloszlott, vagy 2-3 évente megváltoztatta a stílusát, amivel elveszítette az addig nehezen megszerzett rajongóit.
Nekem a magyar koncertek is nagyon tetszettek, hiszen ezeken nőttünk fel. Úgy emlékszem erre az időre, hogy gyerekként metallal keltünk és metallal feküdtünk, és még az iskolai órákon is lemezlistákat írtunk vagy zenéről beszélgettünk, a szünetekben pedig szövegeket fordítottunk közösen.
D. L.: Amennyiben a politikai helyzet nem lett volna olyan szigorú, szerinted néhány együttesünk külföldön is ért volna el sikereket?
N. N.: Biztos lehetett volna vele próbálkozni, de ehhez az is kellett volna, hogy a zenekar rendszeresen jobbnál jobb dalokat írjon, turnéra menjen, pénzt keressen, ápolja a kapcsolatait. Ehhez olyan menedzserekre lett volna szükség, akik ismerik a nyugati viszonyokat. A politikai helyzetből kiindulva ez eleve nem volt adott.
D. L.: Számodra a metal csupán egy zene vagy életforma? Mi a véleményed azokról, akik egy idő után hátat fordítanak a metalnak, és megtagadják a múltjukat?
N. N.: A zenei ízlés és az életforma is változik az idő múlásával. De meg lehet őrizni a zene iránti szeretetet, akkor, ha ezt a belső húrt valamikor mélyen megérintették benned. Ha ez csak egy „divat” volt számodra, akkor ez elvész. Ha felismerted magad a műfajban, akkor egy életen át nem hagy nyugodni. Nálam is volt egy hosszabb kihagyás a metalban, a ’90-es évek közepétől 2004-ig, de a zenében nem, így ma újra benne vagyok, mert ismét érdekes lett számomra, hogy a régi csapatok megint turnéznak. Mást nem ítélek el azért, ha már nem kedveli a műfajt, hiszen ez nem egy kívülről jövő kényszer. De semmiképpen nem kell megbánnia, hogy ott és akkor olyan volt, amilyen.
D. L.: Tudsz/tudtál a szövegekkel azonosulni? Egyáltalán foglalkozol/foglalkoztál a dalok mondanivalójával?
N. N.: Persze, mint zeneszerető ember, a szövegekre is odafigyeltem, odafigyelek, de elsősorban a zene az, ami megérint. Annak idején még szótárral fordítottam le magamnak a szövegeket, ma már nem kell hozzájuk szótár. Az azonosulás egy dolog: soha nem gondoltam, hogy az olyan dalcímeket, mint „A gyilkolás öröme”, nekem is át kell élnem. Ezek a zenéhez passzoló szövegvilágok voltak, amelyeknél jobban tetszettek a társadalomkritikus vagy a személyes problémákkal foglalkozó szövegek.
D. L.: Az adott muzsika hangulata is fontos számodra? Mitől függ, hogy mikor mit hallgatsz?
N. N.: Persze, ideális esetben a kettő együtt mozog. Hogy mikor mit hallgatok, az azzal is összefügg, hogy kell-e az adott csapatról írnom. Ha igen, akkor beleásom magam a diszkográfiájába, stílusába, és megpróbálom megérteni a pályafutását, az esetleges zenei irányváltásait. Ha viszont csupán passzióról van szó, akkor a hangulat dönt, vagy az, hogy ismét rábukkantam a csapatra, vagy felkeltette az érdeklődésemet valamelyik albuma.
D. L.: Szerinted van a metalnak összetartó ereje?
N. N.: Egyértelműen van. Az ilyen barátságok különösen hosszú ideig tartanak.
D. L.: Te is szerepelsz az Undertakingről szóló könyvben. Hogy tetszik a kiadvány? Elolvastad már?
N. N.: Nagyon tetszett, főleg Viktor kitartása és ereje, hogy ezt a projektet ennyi ideig össze tudta tartani. Inkább a könyv erősségei, mint a gyengéi maradtak meg bennem. Elsőre két héten belül elolvastam a könyvet, majd másodszorra is nekikezdtem. Ilyen példaértékű metal-kortörténelmi kiadványról eddig nem volt tudomásom.
D. L.: Az Undertaking akkoriban magasan kilógott a hazai thrash metal mezőnyből? Hányszor láttad őket élőben?
N. N.: A zenekar a jóféle thrash kategóriájába tartozott, mindig élmény volt őket élőben látni. Egy budapesti és az egyetlen vidéki, miskolci koncertjükön voltam jelen, és vettem ki a részem a mosh-olásból és színpadmászásból. Szerintem az élmezőnybe tartoztak, olyan csapatokkal együtt, mint a Bedlam, a Mirror vagy a Barbed Wire.
D. L.: ’92 óta Németországban élsz; miért, milyen indíttatásból hagytad el hazánkat?
N. N.: Ez egy hosszabb történet, de körvonalakban annyit, hogy német szakra felvételiztem az Eötvös Lóránd Tudományegyetemre, ám mint kiderült, elértem ugyan a felvételi ponthatárt, de mivel sokan voltunk így ezzel, csak a legmagasabb pontszámmal rendelkezőket vették fel. Azon a nyáron találkoztam egy ismerős lánnyal a tokaji rocktábor egyik koncertjén, mesélte, hogy Németországban él, és kérdezte, hogy nincs-e kedvem nekem is kimenni. Ismerősökön keresztül ki is kerültem, és utána ott is leérettségiztem, majd három egyetemre is felvettek, amelyek közül a bonni mellett döntöttem. Utána az egyik lépés hozta másikat, így végül itt maradtam, még ha az egyetem elvégzése után több hónapig is éltem Floridában és Venezuelában.
D. L.: Mivel foglalkozol odakint?
N. N.: Némettanárként dolgozom egy főiskolán és egy egyetemen, emellett pedig újságíróskodom egy-két metal magazinnál.
D. L.: Manapság mennyire könnyű vagy nehéz egy-egy zenekar, vagy egy aktuális kiadvány promózása, népszerűsítése?
N. N.: Mára bekövetkezett az, amire sok zenekar vágyott a ’80-as években: alsó- és középszinten már nem a lemezkiadók döntenek az előadók felől, hanem mindenkinek a saját kezében van a sorsa. Ami meg is nehezíti a csapatok előrejutását, hiszen mindenki a saját sikerének a kovácsa. Persze pénz és kapcsolatok nélkül nehéz érvényesülni, de a kitartás sokszor többet ér, mint a zenei tudás.
D. L.: Mi a véleményed az illegális letöltésekről? Megölték a zeneipart, a kiadókat?
N. N.: Valahol igen. De az ipari döntésekbe, abba, hogy ezt miért nem kontrollálták jobban, globális szinten nem látok bele. A kiadók már a kezdeteknél elpasszolták ezt a lehetőséget. Viszont azt se felejtsük el, hogy annak idején is voltak kazettamásolások, és ha tetszett az album, akkor meg akartuk venni, méghozzá a lehető legjobb minőségben. Ezzel manapság is így vagyok. Mostanság a zenekarok nem a fizikális eladások után tesznek szert jövedelemre, hanem koncertezéssel, fesztiválfellépésekkel, merchandising-gel és szponzori pénzek révén.
D. L.: Hogyan tudnak, egyáltalán tudnak-e védekezni a kiadók, a zenekarok az ellen, hogy az aktuális anyaguk idő előtt kikerüljön az internetre?
N. N.: Nem tudom, hogy lehet-e ez ellen védekezni. Talán ha a zenekar a saját stúdiójában veszi fel az anyagot, és nincs külsős a csapatában, aki azt terjesztené. De ebben az is szerepet játszik, hogy a csapatok a hivatalos megjelenés előtt elküldik a sajtónak a megjelenő album promóját, és ha az adott médiamunkatárs nem tartja tiszteletben a megállapodást, akkor felteheti a netre az anyagot. Vagy az album kiszállításakor egy eladó a megjelenés napja előtt felbontja a lemezt, és otthonról felteszi a netre. Itt csak a tisztességre lehet apellálni.
D. L.: Kérlek, sorold fel a számodra minden idők 10 legjobb, legklasszikusabb lemezét és borítóját, és indokold is meg, hogy miért ezeket választottad?
N. N.: A best of thrash-lemezlistám:
1. Metallica – Master of Puppets (Hetfield-ék ezzel az albummal megváltoztatták a metal világát.)
2. Overkill – Feel the Fire (Hatalmas energia rejlik ebben az anyagban, és Verni-ék jól átviszik a punkos gyökereiket a metalba.)
3. Megadeth – Rust in Peace (A zenekar mesterműve, soha azelőtt és azután nem volt olyan erős a csapat, mint ebben a felállásban.)
4. Slayer – Reign in Blood (A zenekar karrierjének csúcspontja, fél órában nagyon jól összefoglalják a zenekar védjegyeit.)
5. Exodus – Bonded by Blood (Kiadói okok miatt sajnos csak 1985-ben jött ki ez a kiváló mestermű; mekkora siker lett volna 1984-ben!)
6. Possessed – Seven Churches (Slayer-es alapokon nyugvó muzsikájukkal még Arayá-ékon is túllőttek brutalitásban és hangzásban.)
7. Anthrax – Among the Living (Itt hágott a tetőfokára a zenekari tudás; ennél jobbak soha nem voltak a mosh mesterei.)
8. Kreator – Pleasure to Kill (Possessed-es alapokra támaszkodva egy eredeti klasszikus született 1986-ban.)
9. Voivod – Rrröööaaarrr (Zeneileg a legkeményebb Voivod-thrash, amit a csapat valaha is felvett; abban az évben nem létezett keményebb anyag, de még utánuk sem igazán.)
10. Testament – The Legacy (A Bay Area egy újabb arcát mutatta meg ezzel a melodikus thrash-albummal.)
A borítók alapján a spontán 10-es listám:
1. Iron Maiden – Killers (Számomra ezzel az albummal indult a metal-őrület.)
2. Metallica – Ride the Lightning (Kívül-belül színtiszta energia.)
3. Megadeth – Peace Sells … But Who´s Buying? (Hatalmas Ed Repka-mű, ami jó tartalommal is párosul.)
4. Anthrax – Spreading the Disease (Lemezborítós utalás a távozott Dan Lilkerre?)
5. Destruction – Eternal Devastation (Zenekari kép egy világvégi szcenárióba integrálva, ami jól kifejezi annak az időszaknak a hangulatát.)
6. W.A.S.P. – W.A.S.P. (Ez is az első albumok között volt, amely magával ragadott.)
7. Judas Priest – British Steel (Abban az időben pengeéles hangzás és ahhoz ideális borító.)
8. Kreator – Pleasure to Kill (Itt is találkozott egymással a kiemelkedően színvonalas tartalom és forma.)
9. Tankard – Chemical Invasion (A sörmetal-mesterek legjobb munkáinak egyike.)
10. Accept – Restless and Wild (A metal lényegének megjelenítése egyetlen képben.)
D. L.: Norbi, köszönöm szépen a válaszaidat, minden jót kívánok!
N. N.: Köszönöm neked, hogy rám is gondoltál! Neked is minden jót!
Leave a Reply