Ha nincs AC/DC és Rose Tattoo, Ausztrália valószínűleg sosem kapcsolódik be a metal-körforgásba. Érzésem szerint, ha ezek a bandák annak idején nem bukkannak fel, akkor az ötödik kontinens egyáltalán nem került volna fel a heavy metal térképére, ugyanakkor az is érdekes, hogy csak az AC/DC-nek sikerült a komoly áttörés, egyértelműen ők számítanak a legsikeresebb ausztrál metal zenekarnak.
A ’80-as években viszont a thrash metal is begyűrűzött a kenguruk és a koalák földjére. Olyan termékeny táptalajra természetesen nem talált, mint az Egyesült Államokban, Kanadában vagy Németországban, de az a maréknyi zenekar, amely ezt a stílust képviselte (Hobbs Angel of Death, Slaughter Lord, Mortal Sin), hamar underground kedvenccé vált, kultikus tisztelet vette őket körül.
A Halálos Bűnre keresztelt társaságot 1985-ben Wayne Campbell dobos, Paul Carwana és Keith Krstin gitárosok, Mat Maurer énekes, illetve Andy Eftichiou basszusgitáros hívta életre. Úgy szólt a történet, hogy Campbell megkísérelte elcsábítani Maurert a saját zenekarához, a Wizard-hoz, de társai vonakodtak ettől a lépéstől, így a duó faképnél hagyta a többieket, és a saját útjára lépett. Ezek után a Wizard-ból lenyúlták Krstint, valamint egy másik együttesből, a Judge-ból Eftichiou-t, másodgitárosként pedig Neville Reynolds csatlakozott hozzájuk, de őt hamar kitették, mert képtelen volt részt venni bemutatkozó koncertjükön, és így került a képbe Carwana. Így jött létre Ausztrália legelső, egyben legismertebb thrash zenekara.
A csapat – koncertjei révén – komoly rajongótábort alakított ki odahaza, majd 1986 júliusában, három nap alatt rögzítette első demóját, amely egyben a Mortal Sin debütáló kiadványává is avanzsált. A felvételek minden költségét a banda állta, mi több, az anyag producerei is saját maguk voltak. A korong hivatalosan 1986 vége felé, magánkiadásban látta meg a napvilágot, amire azonban nem számítottak/számíthattak, hogy a Mayhemic Destruction-re felkapta a fejét a szakma, mind Európából, mind az Egyesült Államokból érdeklődés mutatkozott irántuk. Az akkori brit magazinok (Metal Forces, Kerrang!) a lemezt és a zenekart is a következő nagy durranásnak, az egyik legjobbnak ítélték, a Mortal Sin pedig hamarosan a Polygram Records labeljéhez, a Vertigóhoz került, akik 1987-ben újra megjelentették –immár világszerte – az albumot.
Érdemes belegondolni, felidézni, hogy ’86/’87 volt a thrash abszolút aranykora, ekkor dobták piacra a legalapvetőbb, legklasszikusabb alkotásokat (csak a rend kedvéért: Reign in Blood, Doomsday for the Deceiver, Darkness Descends, Peace Sells…But Who’s Buying, Pleasure to Kill, Eternal Devastation, The Force, The Legacy stb.), és szinte a semmiből, a világ eldugott zugából, mintegy konkurenciaként, felbukkan egy banda, és megpróbál „beleszólni” a nagyok dolgába. Elismerem, hogy az idő megszépíti az eseményeket, de ha őszinték vagyunk, a Mayhemic Destruction nem forgatta ki a világot a négy sarkából, kizárólag underground szinten jegyezték, amivel szerintem elkövetőik maximálisan tisztában voltak. (Amúgy annak idején egy, az amerikai Lethal The Arrival című demójával közös bootleg anyagként is forgalomba került a lemez).
Egyértelmű, hogy az ausszik legkomolyabb, legfontosabb hatása a Metallica volt, és gyanítom, hogy a Testament elődje, a Legacy, illetve az Exodus sem volt előttük teljesen ismeretlen; a csapat az „Ausztrália válasza Bay Area-ára” szerepkörben tevékenykedett. Dallamokat sem nélkülöző szerzeményeikben középtempók, gyors részek ugyanúgy hallhatók, mint galoppozós riffek, illetve a brit heavy metal új hullámának képviselőinek muzsikájából merítő ötletek. A Metallica hatása olyannyira nyilvánvaló, hogy Mat Maurer mindenáron James Hetfieldet igyekszik utánozni. Maradjunk annyiban, hogy a Woman in Leather, a Blood, Death, Hatred, az Into the Fire vagy a címadó szerzemény korrekt thrash nóták, jók is, fel is hívták a Mortal Sin-re a figyelmet, ugyanakkor a Slayer, a Megadeth, az Exodus stb. színvonalától valamelyest elmaradnak.
A második dobásként megjelentetett Face of Despair (1989) egy újabb kiváló mű lett, de hogy utána mi történt velük, az rejtély, mert az Every Dog Has Its Day-től (1992) lejtmenetbe kezdett a zenekar. Ehhez, mondjuk, az is hozzátartozik, hogy megváltozott a zenei klíma, illetve egyedüli őstagként Andy Eftichiou maradt a bandában. Eme album megjelenése után feloszlottak, majd egy rövidebb (1996-1998), illetve egy hosszabb (2004-2012, két album a termés) újjáalakulást követően végleg beleálltak a földbe. Mindenképpen a thrash metal történelem egy érdekes, izgalmas, „egzotikus” fejezetét képezi a Mortal Sin, értékelhető produktumuk viszont csak kettő van.
Leave a Reply