Két vég között egy kezdet – summázhatnám a csütörtöki estét zeneileg és talán egy kicsit érzelmileg is, de ne siessünk ennyire előre!
Nem volt könnyű helyzetben, aki fel akart készülni az aznap este várható dalokból, lévén, hogy Manson tavaly novemberben adta az utolsó koncertjeit (a Távol-Keleten), azt követően pedig az új lemez elkészítésének szentelte magát (amit ugyan – még Say10 címmel – már februárra beígért, azonban az időközben Heaven Upside Down-ra keresztelt anyag azóta sem jelent meg). S minthogy az albummal azonos címet viselő turné is nálunk indult, az utánunk következő állomások közönsége már okosabb lehetett nálunk.
Persze sejthető volt, hogy a dekadencia apostola valamilyen formában a teljes életművéből válogat majd, s minél több lemezét ismeri valaki, annál otthonosabban érzi magát a koncerten. Jómagam a High End of Low albumig követtem, azon belül pedig, mondjuk, a The Golden Age of Grotesque lemezig ismerem jól a csapat munkásságát. Így aztán tulajdonképpen elégedett lehetek, hiszen az elhangzott 15 dalból 9 régi ismerősöm volt, 3 pedig (ha az instrumentális tételt is ide számoljuk, akkor 4) mindenkinél az újdonság erejével hatott. Persze mindig van „jobb” setlist annál, mint amit az est folyamán hallunk…
A minél kedvezőbb pozíció elfoglalása érdekében már az előzenekar koncertjének nagy részét is végignéztem. A belga The Black Heart Rebellion szuggesztív, darkba ágyazott muzsikája inkább révületbe ringatta, mintsem felpörgette a színpad előtt fokozatosan sűrűsödő tömeget. Néhányan türelmetlenségüknek is hangot adtak, hiszen nem ezért a zenéért jöttek.
A meghirdetett fél 9-es időponthoz képest mindössze néhány perc késéssel aztán kezdetét is vette a szeánsz. A The Doors The End című dalánál már lehetett tudni, hogy hamarosan lehull a színpad és a nézőtér közé felhúzott függöny, amely mögül már ekkor is sejtelmes vörös fény szivárgott. Manson-ék egy kissé hosszúra nyúlt, kaotikus intró után vágtak bele a hamarosan érkező (?) új album egyik dalába. Az ezt követő This Is the New Shit pillanatok alatt felkorbácsolta az indulatokat, olyan mértékben, hogy nem messze tőlem vér is folyt a közönség soraiban: a beindult lökdösődést egyesek túl komolyan vették és visszaütöttek…
Közvetlenül a koncertet megelőzően élmény volt tanulmányozni az egybegyűlteket, a feketével-fehérrel festett arcokat, a különböző arcpiercing-eket, az egész hátat beborító tetoválásokat, az öltözékeket és magát a stílusbeli sokszínűséget, amely a szenzációra odagyűlt egyszeri koncertlátogatóktól a Mansonná lényegült die hard-rajongókig terjedt.
Maga az est főszereplője több szempontból is kiábrándító volt számomra. Először is úgy nézett ki és viselkedett, mint egy kissé elhízott és kiöregedett transzvesztita, aki még mindig azt hiszi magáról, hogy birtokában van egykori vonzerejének. A lakkbőr nadrágjába hol elől, hol hátul benyúlkáló énekes inkább volt szánalmas, mint erotikusan provokatív látvány. Meglehetősen belassulva mozgott, a dalok egy jelentős részét a földön térdelve, fekve énekelte – ami lehet a show része, de inkább tűnt a megfelelő kondíció hiányának.
A keze ügyébe kerülő tárgyakat sem kímélte: a mikrofonokat nemes egyszerűséggel eldobálta, az állványokat rendre felrúgta, az üvegpoharat, amiből ivott, ahelyett, hogy átadta volna az asszisztensnek, kihívóan leejtette, és egy alkalommal még egy hangfalat is lelökött – ami szintén lehet a show része, de inkább tűnt Manson valamiféle frusztrációja megnyilvánulásának.
Utólag aztán ez is a helyére került: bár ő maga nem sajnáltatta magát koncert közben (a jól értesült rajongók nyilván tudták, én nem), még aznap este kiderült számomra, hogy alig egy hónapja vesztette el imádott édesapját, úgyhogy a sokk kellős közepén tart – örülhetünk, hogy a fellépést nem mondta le. És így már érthetővé vált a koncertet felvezető The Doors-dal, Manson gyászos ábrázata az első szám elején, miközben a szemét törölgette és a pusztító energiák, amelyeknek a színpadi berendezés látta kárát.
Ez a fájdalom és düh valószínűleg a dalokba is átköltözött: a legtöbb érzelmet a Sweet Dreams alatt éreztem az énekes hangjában és láttam az arcán. A dalt egyébként – a ’90-es években teremtett szürreális képi világot megidézve – Manson gólyalábakon állva adta elő. A háttérben időnként feltűnt egy-egy látványos díszlet, de egyiknek sem volt különösebb funkciója, nem lett úgy igazán „belakva”; eszembe is jutott közben, hogy mi a francnak cipelik magukkal ezt az egészet.
A show gyakorlatilag egyszemélyes, Mansonra és Manson köré épül. Ő az, aki 2-3 számonként átöltözik, amivel színessé, látványossá teszi az előadást, ugyanakkor meg is akasztja annak lendületét. Jobban tetszett, amikor még a csapat hangszereseinek is volt arcuk, egyedi karakterük, művésznevük. Ma már csupán árnyak, statiszták a kissé megkopott bálvány mellett. Még az egyetlen megmaradt régi harcostárs, a bőgős Twiggy Ramirez is az, akin messziről nézve (és Manson-hoz hasonlítva) mintha nem fogna az idő. Éppen vele szemben álltam, meresztgettem is a szemem rendesen: tényleg ő az? De hiszen ez egy huszonéves srác… A most éppen szőke gitáros, Tyler Bates és a dobos Gil Sharone még csak-csak a színpadkép részét képezték, de a másik gitáros, Paul Wiley és a billentyűs Daniel Fox számomra gyakorlatilag láthatatlanok voltak.
Manson dicséretére legyen mondva, hogy sem zenésztársaival, sem a közönség tagjaival nem arcoskodott. Úgy prezentálta a show-t, mint aki csak félig van ott. Az a fele viszont rendesen letolta a torkunkon az olyan darabokat, mint a mOBSCENE, a The Dope Show, a Disposable Teens vagy a The Beautiful People. Utóbbi nyitó ritmusát a földön térdelve, dobverőkkel ütötte Twiggy basszushúrjain, figyelve a közönség reakcióját. Kedvenc Manson-nótámért, a Tourniquet-ért külön köszönet – az utóbbi időszakban nem minden koncerten hangzott el. Mondjuk, jobban szeretem, ha a dalt az énekes adja elő, és nem engedi át ezt a feladatot a közönségnek, ahogy most is történt, de azért örültem neki.
Az viszont nem csak engem hökkentett meg, hogy a csapat szűk másfél órányi játék után, a Coma White-ot követően mindenféle elköszönés nélkül vonult le a színpadról; road-ok be, konzervzene indul, mi, több ezren pedig csak álltunk ott, hogy akkor most mi van. Hát ez volt, ennyi volt. És akkor a hangszórókból már a Linkin Park In the End-je szólt. A többit tudjátok.
Az elhangzott dalok
Felvételről:
The Doors: The End (részlet)
Élőben:
Intró
Revelation
This Is the New Shit
mOBSCENE
The Dope Show
Great Big White World
No Reflection
Ismeretlen instrumentális szám
Sweet Dreams (Eurythmics-feldolgozás)
Disposable Teens
We Know Where You Live
Deep Six
The Beautiful People
SAY10
Tourniquet
Coma White
Leave a Reply