Manilla Road: To Kill a King (2017)

Kezdem a végén: nem igen tudok belekötni a veterán amerikai csapat legfrissebb albumába, amely igényes, színvonalas hallgatnivalót rejt. Minimális hiányérzetem legfeljebb a lemez második fele kapcsán lehet, amely már kevésbé izgalmas, kevésbé egyedi dalokat tartalmaz, mint a játékidő első 33 percét kitevő szerzemények. A pontszámom így:


És akkor most térjünk vissza a cikk elejére! A Metal Attack/Rattle Inc. történetének első fejezete idején, a francia Black Dragon kiadónak köszönhetően ismerhettem meg a zenekar munkásságát, köthettem rövid időn belül 7 albumával is közelebbi ismeretséget. Ha nem is vált nagy kedvencemmé, alapvetően bejött a Manilla Road muzsikája, a fanzine-es lét lezárását követően azonban elvesztettem őket szem elől. Így aztán most, visszatérve a szaksajtó berkeibe, kíváncsi voltam arra, hol tart az együttes, mennyit változott a zenéje az elmúlt bő negyedszázad során.

Egyrészt nem sokat: ugyanazt az epikus, gitár-centrikus power metált játsszák, mint a 80-as években. A műfajnak a tradíciók őrzőire és újítókra egyaránt szüksége van, és a Manilla Road egyértelműen az előbbiek közé tartozik. Dalaikban nincs kifejezett lírázás, sem szélvészgyors száguldás; ehelyett egy különleges világban merülhetünk el, mint egy filmben, vagy mint egy jó regényben. Hangulatokat, történeteket, alapként pedig karakteres és jó zenét kapunk tőlük.

A négy évtizedes karriert maga mögött tudó csapatnak a mostani, ha jól számolom, a 18. stúdióalbuma. A kezdeti érából nem meglepő módon már csupán a zenekarvezető Mark „the Shark” Shelton maradt meg hírmondónak, társai (Bryan „Hellroadie” Patrick énekes, Phil Ross bőgős és Andreas Neuderth dobos) legalább egy tízessel fiatalabbak nála.

Ami a felállással párhuzamosan változott, az egyrészt az énekhang, hiszen Patrick a csapat – rövid, mintegy kétéves leállását követő – 2001-es újraindulása óta áll a mikrofon mögött; az alapító-frontember, az idén már 60 éves énekes-gitáros Shelton pedig csak időnként rezegteti meg jól ismert orgánumát. Jóleső érzés konstatálni, mennyire hasonló a két frontember hangja, aminek köszönhetően nem kellett egy új Manilla Road-ot megszoknunk és elfogadnunk. A különbség talán annyi, hogy a jelenlegi vokalista kissé fátyolosabban, füstösebben, falzettesebben énekel, mint egykor a „Cápa”.

Ahhoz képest, hogy a hőskorban minden egyes hangszert külön lehetett hallani, a dalok hangzása érettebbé, egységesebbé vált. Hogy ez erény, hogy fejlődés vagy sem, azt nem tudom megmondani; mindkét megoldást tekinthetjük pozitívumnak, bár nekem a Manilla Road korabeli nyersesége valamivel jobban tetszett.

A csapat nem él azzal az átlátszó trükkel, hogy a hallgatót egy mindent elsöprő, gyors nyitódallal veszi le a lábáról (hogy aztán később visszavegyen a sebességből). Nem, a lemezt indító címadó szám egy 10 perces epikus darab, amelyben a dobos izgalmas cinjátékkal és más finom megoldásokkal hívja fel magára a figyelmet.

A hangzás, az anyag megszólalása egy kissé régies; párhuzamokat kerestem, de sem a régi Manowar, sem a Paul Di’Anno-féle Iron Maiden nem állja meg a helyét teljes mértékben, mint összehasonlítási alap. 50+-os rockzenét hallunk, ami nem öreges, sokkal inkább érett, míves alkotás.

Ahogy több későbbi tételt, úgy Shelton a középtempós Conqueror-t is „szétszólózza”. Nem úgy, ahogy azt Yngwie J. Malmsteen tenné, de hosszabb időn keresztül a gitár viszi a prímet, a másik két hangszeres kísér, az énekes pedig jobb híján az ásványvizes üvegbe kortyol bele újra és újra. Nem tolakodó ez a szóló, a főnök inkább csak magához ragadja a kezdeményezést, és a többieket maga után húzva rajzolja a levegőbe a dallamot.

Légiriadó-sziréna hangja vezeti fel a Never Again-t, amely lassan kezdődik, de nem lírai nóta, később fel is gyorsul középtempóra. Aztán a The Arena képében az album első igazán lendületes, gyors dala is megérkezik. Engem ez a szám emlékeztet leginkább a régi Manilla Road-ra. Jól dübörög, töményen szól, remek a dallamvetetése, a „Fight or die!”-refrént pedig, úgy sejtem, maga Shelton kiabálja bele a mikrofonba. A dobos Neudi itt is jókat, egyénieket üt; az első gitárszólónál a tempó még változatlan marad, Shelton ezzel tartja a lépést, a második, elkalandozó szólót azonban a jó öreg Mark már más ütemre és magasabb, torzított hangon pengeti rá.

Eddig hibátlan az album; ha a folytatás is ilyen lenne, 5* állna a végső pontszám rubrikájában. Persze az In the Wake is jó dal, azt követően azonban már egyre kevésbé tudom visszaidézni a nótákat. Az egyes tételek átlag 6 perces játékideje sem biztos, hogy a befogadhatóság malmára hajtja a vizet. (Annyi baj legyen – mondhatná valaki –, legalább sokadik hallgatásra is marad valami újszerűség az anyagban.) Persze leírhatnám, hogy ez egy gyorsabb kompozíció, az pedig egy megfontoltabb darab, ebben a basszus jó, abban pedig a gitárhangzás, de a The Talisman-tól a lemezt záró Blood Island-ig egyfajta „akárhányadik dal”-érzésem van: a színek összemosódnak, a második öt nótában már nincsenek olyan biztos kapaszkodók, mint az anyag elején. Talán leginkább még a The Other Side viheti át a lécet, amely szintén egy epikusabb tétel, karakteres dallammal és refrénnel.

Nem biztos, hogy mindenkinek bejön a mai Manilla Road muzsikája, amelynek be- és elfogadását nagyban segíti az együttes régi anyagaihoz való érzelmi kötődés. Amit viszont szívesen letakarnék egy éppen olvasott könyvvel, az az album borítója, ami tuti, hogy nem fog bekerülni a kedvenc grafikáim közé… 🙂

A cikk szerzője: Coly 923 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Trackback / Pingback

  1. Mark „The Shark” Shelton (1957-2018) – Rattle Inc.

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*