Nem egyszerű zenekar a Limbonic Art. Egyrészt black metal-t játszanak, amit azért, valljuk be, sok embernek nem vesz be a gyomra, másrészt évekig duóként (Daemon – Vidar Jensen és Morfeus – Krister Dreyer) dolgozott a banda, amely nem egy szokványos felállás, harmadrészt az utolsó néhány lemezük megjelenése között is sok év telt el, és nagy hírverés sem előzte meg ezeket kiadás előtt. A mostani albumra tovább „csavarintottak” egyet, vagyis csak Daemon, mivel már jó ideje egyedül ő képviseli a Limbonic Art-ot, és immár hét év telt el a Phantasmagoria óta, ami a legutolsó volt. Valljuk be, ez nem hétköznapi munkamódszer. És hogy közben mi történt a zenekarral az ezt megelőző album óta (ha lehet ennek hívni egy egyszemélyes formációt)? Szinte semmi, de korábban is volt már „uborkaszezon”.
Pedig a Limbonic Art ott volt a nagy norvég black metal hullám indulásánál, mivel 1993-ban alakult a zenekar, így többre is vihették volna, de mint tudjuk, ebben a műfajban ez nem lényegi kérdés. Mert a zene minősége alapján mindenképpen az élmezőnyben lenne a helyük, de közel sem annyira népszerűek, mint néhány kollégájuk (pl. Mayhem, Gorgoroth). Az In Abhorrence Dementia-t nemcsak a kedvenc Limbonic Art lemezemnek tartom, hanem a black metal színtér egyik legjobbjának is.
A norvég black metal közeg kitermelt néhány kiváló együttest, akik markáns képviselői lettek a stílusnak. Így vagy úgy, a Limbonic Art is közéjük tartozik, szimfonikus fekete fémjük teljesen egyéni vonásokkal rendelkezik. A szimfonikus jelző kicsit megtévesztő, mert semmi közük a Dimmu Borgir-féle, klasszikus zenével kevert és nagyzenekarral kombinált black metal-hoz, ennél a bandánál leginkább a dalszerkezetekben és hangulati elemekben tapintható ki a komolyzene hatása.
A Spectre Abysm album is tele van ilyen motívumokkal, de elsőre nehezen észlelhető, mert nagyon tömény és sűrű ez a muzsika. Már néhányszor lejátszottam a korongot – fülhallgatóval is –, és bizony kellett pár meghallgatás, hogy előjöjjenek a finomságok. A black metal egyébként sem könnyed szórakozás, néha rengeteg témahalmazból kell „kihámozni” a lényeget.
Nem bízza a véletlenre Daemon, rögtön az első dal (Demonic Resurrection) egy több mint tíz perces szónikus mészárlás. Éjfekete, gonosz massza ömlik a hallgatóra, ami simán maga alá temeti az óvatlan egyént. Mert aki az atmoszferikus, könnyedebb black metal-t szereti, az óvatosan közelítsen a lemezhez. Daemon brutális hangja, kegyetlen hörgése sem könnyíti meg a befogadást, valamint az szintén nem egyszerűsíti a dolgot, hogy dallamos refrénekkel sem találkozhatunk.
Mondhatni, ez egy tipikus black metal album, telis-tele őrült gitártémákkal, szélsebes dobbal, időnként lassabb kiállásokkal, átkötő részekkel, de mégsem süthetném rá azt, hogy tucat hallgatni való, mert ezek a zenei alkotóelemek kellően ötletesek. Nem finomodott, vagy ment el más irányba a Limbonic Art, mint néhány hasonló együttes; sőt, azt érzem, hogy „vissza a gyökerekhez” stílusban fogant meg a Spectre Abysm. Szerencsére a hangzás nem lett poros, hanem a mai kornak megfelelő.
A játékidő sem túl hosszú (47 perc), ami szintén az old school hozzáállást mutatja, de ebből a zenéből bőven elég is ennyi, mert unalmassá és fárasztóvá válhat egy idő után. Ez az album így kerek.
Nagyon érdekelt ez a kiadvány, de hatalmas elvárásaim nem voltak vele szemben. Összegezve: nem csalódtam benne, de azért azt sem állíthatom, hogy megszületett a fekete fém legzseniálisabb albuma. Jó lemez, amivel nem tiporta sárba a zenekar a hírnevét, így teljesen elégedett vagyok a produktummal. Néha szüksége van a lelkemnek egy ilyen pusztító zeneműre 🙂
Leave a Reply