Az Iced Earth idei lemezével szerencsére sikerült átlendülnöm azon az akadályon, amelynél Jorn Lande hasonló anyaga kapcsán elakadtam: az első hallgatás során tapasztalt látszólagos egyhangúságon, a biztos kapaszkodók, az igazán emlékezetes motívumok gyakorlatilag teljes hiányán. „10 vagy 12 elfogadható, viszonylag jó dalból még nem lesz egy kiemelkedő album” – korholtam magamban egyik kedvenc énekesemet; az Iced Earth esetében azonban szerencsére már az első alkalom után is megragadt bennem valami, méghozzá a korong végéről, ami arra ösztönzött, hogy egy második esélyt is adjak az anyagnak.
Mindehhez tudni kell, hogy nem vagyok nagy Iced Earth-fan: az elmúlt 25 évben több alkalommal is volt dolgunk egymással (jártam a koncertjükön, és akad olyan albumuk, amelyik kifejezetten bejön), de valahogy soha nem szántam rá magam, hogy mélyebben is megmártózzam a teljes életműben. Talán mert a csapat anyagai tömörebbek annál, semhogy első-második hallásra beépüljenek a hallgatóba. Számomra legalábbis idő (néhány nekiülés) kell ahhoz, hogy jó ismerősömmé váljon egy-egy anyaguk.
Második meghallgatásra már kezdett formát ölteni előttem az új alkotás; az újszerűség ködéből időnként kivillant egy-egy csillogó alkatrész, leginkább persze a már említett, lemezt záró, csaknem 10 perces nagyszerűség, a Clear the Way (December 13, 1862). A dal igazi örömzenét rejt, azzal együtt, hogy az amerikai polgárháború egyik drámai eseményét, a Fredericksburg-i csatát idézi meg, ahol az északiak hadserege egyik legnagyobb vereségét szenvedte el, és ahol a katolikus bevándorlókból felállított Ír Brigádnak csaknem a fele odaveszett egy megerősített magaslat szemtől szembe történő, kudarccal végződött megtámadása során. A nóta sokadik erénye – az epikusság, a változatosság, a lendületesség és a dallamosság mellett az –, hogy nem vész el az ilyenkor kötelezően használt kelta zenei motívumok tengerében. Kapásból 6 pont jár érte; ha a többi dal is ilyen lenne, az év egyik csúcsalbumát tisztelhetnénk az Incorruptible-ben.
A többi dal nem ilyen, de azért azok sem rosszak. És milyen furcsán működik az emberi agy (legalábbis az enyém): amin elsőre átsiklottam, arra harmadik alkalommal már rácsodálkozom, hogy milyen jó kis szám. Amiből hiányoltam a fogós melódiát, arról a dalról kiderül, hogy az egész egyetlen nagy refrén. Ilyen a lemezt nyitó Great Heathen Army, az azt követő Black Flag vagy a The Veil.
A Raven Wing kezdetben lírai részekkel operál, a Seven Headed Whore viszont kifejezetten vad, gyors, ütős nóta, az énekben Rob Halford-i magasakkal. Bár Matt Barlow orgánumához szoktam hozzá, nekem a mostani énekes, Stu Block hangja is bejön: alapvetően férfias, harapós, ám ha kell, a magasabb regiszterekbe is képes felszökni. Bizonyos tónusaiban a Blind Guardian-es Hansi Kürsch-öt idézi, és a zene is rokon a német csapat muzsikájával; annak a szigorúbb változata. A vokálokban is sok helyen mintha Hansit hallanám, holott a kreditlista szerint nem szerepel az albumon (korábban több Iced Earth-anyag színvonalát is emelte jelenlétével).
S ha már a lemezen szereplő muzsikusoknál tartunk, a zenekaralapító-ritmusgitáros, Jon Shaffer meglehetősen felforgatott felállású csapattal vágott neki az album felvételeinek. Először is – újabb nyakműtétje miatt – ő maga volt kénytelen egy hosszabb kényszerpihenőt tartani. A legrégebben (folyamatosan) éppen a vokalista van vele, aki 2011-ben érkezett, és akinek ez a harmadik albuma az Iced Earth énekeseként. A dobos, Brent Smedley hol jön, hol megy: az előző albumon nem játszott, most viszont ismét a csapatot erősíti. A bőgős Luke Appleton 2012-ben csatlakozott a zenekarhoz, úgyhogy ez neki zsinórban a második IE-anyaga, Jake Dreyer-nek viszont az első, hiszen a szólógitáros mindössze tavaly óta tagja a kvintettnek.
A floridai együttes 12. stúdióalbuma meglepő módon nem félig vagy teljes egészében konceptalbum, hanem témájukban különálló számok gyűjteménye. A Great Heathen Army-ban vikingekről, a Black Flag-ben kalózokról énekelnek, a Brothers-ben a minden nehézségen túlvivő barátságot dicsőítik, az instrumentális Ghost Dance-ben (Awaken the Ancestors) pedig sejthetően Észak-Amerika őslakóinak a szellemét idézik meg.
Most ott tartok, hogy egyre jobban tetszik az album. Dobogós azért nem lesz az év végi listámon, de – a még hátralévő hónapok felhozatalától függően – akár benne is lehet a TOP 10-ben. 4-esnél a legelején sem akartam rosszabb osztályzatot adni neki, jelenleg 4,5-nél járok. Szerintem ki is egyezhetünk ennyiben. Amit már most az album pozitívumaként könyvelek el, hogy felkeltette az érdeklődésemet a csapat korábbi anyagai iránt. Közülük hármat elő is jegyeztem magamnak, mint meghallgatnivalót.
Leave a Reply