Gamma Ray: Heading for Tomorrow (1990)

Nem tudom, osztjátok-e azt a véleményt, hogy ha egy zenekarból kiválik a gitáros-dalszerző, aki később a saját bandájával legalább akkora vagy még nagyobb sikereket ér el, mint ezzel párhuzamosan egykori csapata, akkor abban a bandában ez a muzsikus volt az adu ász?

Természetesen nem számolom ide azokat a helyzeteket, amikor a gitáros távozását követően az együttes hamarosan megszűnik (Steeler és Axel Rudi Pell, Vio-lence és Robb Flynn), így ugyanis nem nehéz jobbnak lenni a folytatásban. Kai Hansen-én kívül más eset nem is igazán jut eszembe. A zenész, mint közismert, 1984-ben alapító tagja volt a Helloween-nek, és Michael Kiske 1986-os érkezéséig az énekesi feladatokat is ő látta el.

Hansen 1989-ben, a Keeper of the Seven Keys II európai turnéját követően intett búcsút társainak. Távozásának okaként az egészségügyi problémák, a turnézás iránti ellenérzések és a kiadóval kapcsolatos pénzügyi problémák mellett a csapaton belüli személyes konfliktusokat nevezték meg. Utóbbi szép csendben meghúzódott a többi érv között, holott a legtöbbször ettől csordul túl a víz a pohár peremén: a tagokat a zenei elképzelések különbözősége indítja el más utakon.

Nos, Kai nagyon hamar megmutatta, mire képes régi harcostársai nélkül, akik csupán a Pink Bubbles Go Ape albumot tudták szembeállítani a nagyszerű Heading for Tomorrow-val. (Talán már korábban is jeleztem, nem vagyok illetékes abban, hogy megítéljem a Helloween ’90-es és 2000-es évekbeli munkásságát, lévén, hogy Hansen-nel együtt én is elpártoltam a csapattól, és onnantól az ő pályafutását követtem figyelemmel.)

A gitáros még abban az évben összehozta saját csapatát, a Gamma Ray-t, amelyhez elsőként a régi barátot, a Tyran Pace-énekes Ralf Scheepers-t nyerte meg, majd a felállás a basszusgitáros Uwe Wessel-lel és a dobos Mathias Burchardt-tal vált teljessé. Hogy a bombasztikus debütalbum már 1990 elején megjelenhetett, azt bizonyította, hogy Hansen-nek bőven voltak dalötletek a tarsolyában, amelyek így nem a Helloween-t segítettek megtartani a két Keeper… albummal elért, igen előkelő pozíciójában, hanem a Gamma Ray számára biztosítottak villámrajtot.

És így az sem véletlen, hogy a Heading… ugyanolyan változatos és szellemes anyag lett, mint Kai legutóbbi munkái. Nyugodtan nevezhetnénk akár Keeper of the Seven Keys III-nak is, aminek persze legalább két akadálya van (az egyik, hogy nem Michael Weikath-ék anyaga, a másik, hogy később született ilyen címmel Helloween-lemez), de tény, hogy e cikk főszereplője az új anyaggal nem bújt ki a bőréből, viszont ismételten bizonyította kivételes dalszerzői képességeit.

Amiben a Gamma Ray különbözik a Helloween-től, az egyrészt az énekhang, bár jellegében abban sem nagyon. A másik az ikergitárok hiánya, a másfajta gitárhangzás. A harmadik a kórusok, háttérvokálok gyakoribb alkalmazása.

Nem sorolom fel külön valamennyi számot, gyakorlatilag mindet egyformán szeretem: a Heaven Can Wait életigenlését, a Space Eater szitáló riffjét és a Money vicces, időnként Queen-es megoldásait éppúgy, mint a The Silence „Carry on, carry on”-os fordulatát, a Hold Your Ground komolyzenei-jellegű szólóját és befejezését, vagy a monumentális címadó nóta újabb és újabb zenei meglepetéseit. Talán Ralf Scheepers szerzeménye, a Freetime lóg ki ebből a sorból, ez ugyanis a többi dalnál egyszerűbb, mondhatni, kommerszebb nóta.

Az anyaghoz jól passzol a Uriah Heep-feldolgozás Look At Yourself, annak pedig külön örülök, hogy az ilyen-olyan kiadásokra bónuszként felpakolt dalok még ugyanebben az évben, tehát 1990-ben a Heaven Can Wait EP-n is hozzáférhetővé váltak. A négy extra nóta közül a Who Do You Think You Are? jön be legkevésbé, a Sail On, a Mr. Outlaw és az instrumentális Lonesome Stranger viszont simán hozza a nagylemezek színvonalát.

S hogy mennyire sebtében összehozott, s ezért illékony volt az első felállás, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy az EP-n már Dirk Schlächter a második gitáros (aki a Heading for Tomorrow-n is vendégeskedett néhány számban, és aki 1990-től mind a mai napig stabil társa Kai-nak), az új dobos pedig Uli Kusch lett.

A következő két nagylemezre (Sigh No More – 1991, Insanity and Genius – 1993) sem lehet panaszunk, még ha azok meg sem közelítették a bemutatkozó album színvonalát. Idővel Kai is érezhette, hogy énekese rendelkezik bizonyos – ha nem is feltétlenül hangbeli – korlátokkal, ezért a harmadik lemezt követően elköszönt a csapat frontemberétől, és maga állt a mikrofon mögé.

Lehet, hogy tudat alatt mindig is arra vágyott, hogy visszaállítsa a Walls of Jericho album megjelenését követően megbomlott világ rendjét? Hogy a saját hangján komponált dalok így is szólaljanak meg a lemezeken és a színpadon? Ami tény, hogy ezzel új időszámítás kezdődött a Gamma Ray történetében, amely ma is tart. A második fejezet nyitánya ismét egy óriási album lett, az 1995-ös Land of the Free, amely egy komoly sikerszériát indított el, s amelyet az ezredfordulóig még két olyan lemez követett (Somewhere Out in Space – 1997, Powerplant – 1999), amelyek ugyancsak a stílus történetének legfényesebb lapjaira kívánkoznak.

A cikk szerzője: Coly 894 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*