Számos olyan formáció létezik/létezett a rock, illetve a metál műfajában, amelynek – a mai napig – csupán egyetlen lap jutott a stílus Nagyenciklopédiájában. A kettős igeidő-használat oka, hogy míg egyes énekesek és zenekarok jelenleg is aktívak, így nincs kizárva, hogy a jövőben újabb szólóalbummal jelentkezzenek, vagy alkalmi projektjük második lemezét is összehozzák, más együttesek viszont megszűntek létezni, vagy meghatározó emberük költözött át a Nagy Fekete Vonal túloldalára, így esetükben gyakorlatilag semmi esély a folytatásra.
Egyszeriségük, egyediségük okán ezek az anyagok igencsak különleges színfoltjai a műfaj palettájának, azon belül pedig a metál egy-egy irányzatának. „Ami jó, abból keveset adnak” – tartják sokan, és tényleg: az alább felsorolt lemezek egy része kiemelkedően színvonalas dalokat, míg más albumok műfajilag nehezen behatárolható, „kísérleti” muzsikát tartalmaznak. Az alkalmi formációkban nem egyszer zsenik egyesítik erőiket, hatványozzák meg egymás által saját talentumukat; míg egy szólóalbum esetében a frontember vagy a másodhegedűs gitáros (micsoda képzavar!) szárnyalhat szabadon, kötöttségek nélkül.
A következőkben éppen egy tucatnyi ilyen albumot említek meg röviden. Egy részük nagy kedvencem, a többinek valószínűleg mások best of-listáján van bérelt helye. Ha tudjátok, a kommentekben nyugodtan egészítsétek ki a listát. (Az ebben a témában írt cikkem két részre bontva, ma és holnap jelenik meg.) A játék kedvéért valamennyi projekt esetében megtippelem a folytatás esélyét: így a 0% a „semmi esély nincs rá”-ítélettel egyenértékű, az 50%-kal kétesélyesnek tartom egy következő album megjelenését, a 100% pedig nyilvánvalóan azt jelzi, hogy teljesen biztos vagyok a folytatásban.
ASTROQUEEN: INTO SUBMISSION (2001)
Az 1998 óta létező svéd stoner zenekar bemutatkozó albumán lendületes, dallamos muzsikát hallunk, a műfajhoz illő, sűrű hangzással. A gerjesztett, búgó ritmusgitár, valamint a Kyuss-os szólógitár miatt – az említett csapat mellett – a Spiritual Beggars-szal és az Orange Goblin-nal érzek közeli rokonságot.
A nagylemezt megelőző és követő demóin, single-jén és a Buffalo nevű csapattal közös split EP-jén az Astroqueen még legalább egy albumra való dalt elpotyogtatott. Itt abszolút kedvenceim a dallamos alapriffel operáló Brain Phase Voyage és az utazós, lüktető Lua Vermelha, de jó szám a The Sonic Ride és az I Go to Sleep (I’m Gone) is.
(100%)
BLIND FURY: OUT OF REACH (1985)
A N.W.O.B.H.M. irányzat egyik nagyszerű képviselője, a Newcastle-i illetőségű Satan a vele szemben kialakult negatív előítéleteket szerette volna megváltoztatni azzal, hogy nevet vált. Így lett belőlük – egyetlen album erejéig – Blind Fury. Érdekesség, hogy ilyen néven már korábban is létezett egy csapat, amely egy demót is megjelentetett, majd feloszlott, és az énekese, Lou Taylor a Satan hangszereseivel karöltve vitte tovább a nevet. A Blind Fury tehát, mondhatnánk, az énekest leszámítva azonos a Satan-nal. A felállást tekintve ez így is van, zeneileg azonban érzékelhető némi különbség.
Jelen anyag a Satan 1983-as Court in the Act nagylemeze és 1986-os Into The Future EP-je között jelent meg. Már az első számban felkaphatjuk a fejünket az ismerős, Steve Ramsey-Russ Tippins-féle ikergitár-hangzásra. A lemeznek azonban nem ez a legnagyobb (talán az egyetlen) pozitívuma, hanem az énekes, Lou Taylor hangja. Negatívuma, hogy híján van igazán jó ötleteknek, emlékezetes daloknak; az album elejéről jó a Do It Loud és a címadó nóta, ám mintha ezzel el is lőtték volna minden puskaporukat (a refrénje miatt talán a Dynamo című szám sorolható még ide). Ha rangsorolnom kellene a cikkben szereplő tucatnyi albumot, az Out of Reach nálam bizony utolsó lenne.
(0%)
BUDDY LACKEY: THE STRANGE MIND OF BUDDY LACKEY (1993)
Akik rajonganak a Psychotic Waltz énekesének hangjáért, itt is kapnak belőle egy egészséges adagot, egészen pontosan 9 nótát az ő tolmácsolásában. Ha az album nem is éri el az anyazenekar lemezeinek színvonalát, nem sokkal marad el azoktól. Az anyag olyan szempontból mindenképpen kuriózum, hogy minden hangszert Lackey (ma már Devon Graves) játszott fel, és nem is akárhogy. Minthogy a szólólemezéről van szó, az olyan, szívéhez közel álló instrumentumok is nagyobb súllyal vannak jelen, mint a fuvola és a zongora.
Én a lemez közepét érzem a legerősebbnek, a Five Years hipnotikus monotonitásától egészen a Just Like a Timepeace andalító lírájáig. Ezeknél is nagyobb kedvencem azonban a Let’s Start a War, amely egy jó kis bevadulós nóta, rock and roll á la Lackey. De jó szám a szintén (félig) lírai Windsong, és a Five Years reprise-eként felfogható State of Mind is.
(50%)
MAD SEASON: ABOVE (1995)
A Pearl Jam-gitáros Mike McCready és az Alice in Chains-énekes Layne Staley együttese. Gondolhatnánk, hogy utóbbi akarta ilyen módon kiélni az anyazenekarában Jerry Cantrell által esetleg elnyomott kreativitását, de nem: a vokalista a gitáros felkérésére, utolsóként csatlakozott a bandához.
Az Above a harmadik AIC-sorlemez előtt 8 hónappal jelent meg. A rajta hallható muzsika pőrébb, egyszerűbb, világosabb, szellősebb zene, mint az Alice in Chains-é. Érdekes, hogy Staley hangja és a stílus ellenére is más tudott lenni ez a zene, mint az anyazenekar(ok)é, persze az I Don’t Know Anything azért eléggé AIC-s.
Túlnyomórészt lassú, szomorú, némileg egzotikus hangzású dalokat hallunk, amelyek közelebb állnak az Alice in Chains, mint a Pearl Jam világához. A korong legismertebb dalaként a kislemezen is megjelent River of Deceit-et szokták emlegetni, számomra viszont a Long Gone Day az album csúcsa, nem sokkal megelőzve a nyitó Wake Up-ot, az I’m Above-ot és az instrumentális November Hotel-t.
Bár a csapat karrierjének a basszusgitáros, John Baker Saunders halála vetett véget 1999-ben, az esetleges újjáalakulást az énekes három évvel későbbi „távozása” miatt tartom lehetetlennek.
(0%)
(holnap folytatom)
Válasz írása