Nem akarom ismételni magam, csupán kiinduló tételként fogalmazom meg újra, hogy régen (értsd: a ’80-as években) mindent tudni akartunk. Nemcsak a zene kellett, hanem minden más is, ami hozzá tartozik: lemezborító, zenekari fotók, a banda aktuális felállása, számcímek, dalszövegek és minden egyéb információ, amihez az adott együttes kapcsán hozzá lehetett jutni.
A lehetőségek egyre bővülő tárháza – az internet térhódítása és az egyre tartalmasabb CD-booklet-ek elterjedése – hamarosan ki is szolgálták ezt az igényünket, aztán egyszerre csak a már többször is emlegetett/átkozott „dömping” kellős közepén találtuk magunkat, és egyre kevesebb időnk maradt az elmélyedésre. Újabb és újabb anyagok; már nem egy szellős-árnyas liget, hanem sűrű erdő vett körül bennünket, s a fák útvesztőjében egyre gyorsabban haladva kerestük a következő tisztást.
E kissé ködös hasonlatból visszatérve a lényegre, számomra egyre kevésbé fontosak a „kiegészítők”: amikor letöltök egy albumot, a borítójára sem tartok igényt (ahhoz képest, hogy régen az volt az első találkozási pont egy új anyaggal, ez elég nagy változás), és sok esetben a felállásnak sem nézek utána – csak ha éppen írok az adott lemezről. Éppen ma hallgattam a Baroness legutóbbi lemezét, és nemcsak hogy kedvelem az együttes muzsikáját, de az összes albumát ismerem, viszont – vessetek meg érte, de – a csapat egyetlen muzsikusának a nevét sem tudom felidézni.
Olyan ismerősöm is van, aki eljutott odáig, hogy már nem akar birtokolni – sem fizikai formátumban, sem digitálisan –, és amikor igénye támad egy lemezre, bekapcsolja a számítógépét, és a YouTube-on vagy valamelyik másik netes felületen meghallgatja. Mi lehet a következő lépés (és vajon mi eljutunk-e odáig): a telepatikus zenehallgatás? Amikor már tényleg csak a zene marad, és az előadó és a dalcímek is mellékessé válnak?
Leave a Reply